Versace – The Dreamer (1996) 10/10

A Versace egy itáliai divatház, amelyet Gianni Versace alapított 1973-ban, és amely elsősorban színpompás, rikító és szexi ruhadarabjaival vonta magára a figyelmet. Ahogy egy kritikus viccesen megjegyezte, még a klasszikus fehér ingjeik is túlságosan feltűnőek ahhoz, hogy egy hétköznapi halandó viselje őket. Ennek ellenére, egyik legsikeresebb parfümük, a Dreamer, épp visszafogottságával, melankólikus hangulatával ragadta meg a figyelmemet. Méghozza kétszer is. Először parfümmániám kezdetén találkoztam vele, megállapítottam, hogy ez nekem tetszik, még a megvásárlását is fontolgattam, de aztán túl sok volt az ismeretlen, hívogató illat és én továbbléptem. Több mint két év elteltével, újra a kezembe került egy üveg, kifújtam belőle és megdöbbenve tapasztaltam, hogy most még jobban tetszik, mint hajdanán.

A Dreamer egy hűvös levendula akkorddal nyit, amelyet kissé zöldebbé, aromásabbá tesz egy pár szem borókabogyó, de a sokak által emlegetett gin-tonic hasonlatot én nem találom ideillőnek. Ez annál sokkal kevésbé száraz és keserű, a háttérből felsejlő tonkabab és írisz biztosítja az orientális parfümökhöz illő puhaságot és meleget. Mindehhez csatlakozik egy könnyed, friss virágos jelleg, amely – az illatjegyekből kiindulva – csakis a liliom lehet. Ez a liliom, a tonkababbal kiegészítve szerintem épp elég ahhoz, hogy nők is nyugodtan viselhessék, annak ellenére, hogy a Versace csak a férfiaknak ajánlja ezt az illatos álmodozást. Megérkezve a szívjegyekhez, előtör a rejtekéből a dohánylevél, amely púderességet hoz magával, egy kevés dohos jelleggel kiegészítve. Azt hiszem, ez a legtermészetesebb dohánylevél, amit parfümből valaha kiéreztem, mindenesetre nekem nagyon tetszik. Ezt az egészet még szebbé teszi a tonkabab felerősödése és egy könnyed, fás jegy megjelenése, amely megóvja a Dreamer-t a túlzott édességtől. Tulajdonképpen, szerintem ez a parfüm egyik legnagyobb erőssége, hogy bár egy édeskés, orientális illat, mégis megőriz valami légies, meditatív jellegű frissességet, amely távol tartja a nyomasztó, fullasztó kategóriától. A teljes leszáradás nyolc-tíz órát tart, melynek vége fele kissé szappanossá válik az illat de mindvégig megmarad a dohánylevelek és a tonkabab poros, érzéki jellege is.

Úgy érzem, hogy ennek a parfümnek nagyon illő nevet sikerült találniuk (ritka jelenség), ugyanis a Dreamer tényleg egy csendes, álmodozásra késztető illat, amelynek tiszta, mégis érzéki leszáradása szomorkás és ugyanakkor kellemes hangulatba tudja ringatni a viselőjét. Persze, ehhez szükséges egy megfelelő befogadó személy is…

Illatjegyek: muskotályzsálya (Salvia sclarea), levendula, boróka, liliom, tárkony, mandarin, geránium, rózsa, írisz, dohánylevél, cédrus, tonkabab, ámbra

Kreátor(r): Jean-Pierre Bethouart

The Different Company – Sel de Vétiver (2006) 8/10

Miután Jean-Claude Ellena átigazolt a Hermés-hez, a The Different Company vezetését lányára, Celine Ellena-ra bízta. Hogy ez egy jó döntés volt, azt már Celine első alkotása, a Jasmin de Nuit is egyértelművé tette (nekem ez a kedvenc jázminom), a második illattal, a Sel de Vétiver-el pedig már a szakértők orrát is meghódította. 2006-ban ez volt az egyetlen parfüm, amely maximális osztályzatot (öt csillagot) kapott Chandler Burr parfümkritikustól.

Számomra a Sel de Vétiver volt a belépő a vetiveres parfümök országába, és elsőre kissé ijesztőnek tűnt ez a vidék. Amikor nekifogtam a szimatolásnak, mindössze annyit tudtam a parfümről, hogy Celine Ellena az óceánban való fürdőzés után, a bőrre rászáradó sókristályok illatát akarta a vetivergyökér illatával ötvözni, így kellemetlen meglepetésként ért a fejillatból felém áramló mentolos, füstös, gyógyszerre emlékeztető keserűség. Szerencsére azonban minden érdekel ami különleges, még akkor is ha elsőre kellemetlennek tűnik, így többszöri tesztelés és más vetiveres parfümökkel való megismerkedés után végre “megértettem” a Vetiver-Sót. Szeretni ugyan még mindig nem szeretem, de már tudom értékelni azért ami: egy különleges, eredeti alkotás, amely a vetivernek egy durvább, markánsabb oldalát mutatja be, mindenféle hígítást és megalkuvást nélkülözve. A fejillat keserűsége tulajdonképpen a füstös vetivergyökérnek és egy kevés grapefruitnak köszönhető, mindez kiegészítve egy fuvallatnyi kardamommal. A grapefruitból itt hiányzik a citrusosság és a gyümölcsös, lédús jelleg, mintha kizárólag a keserűségét keverték volna bele a parfümbe, de így sokkal egyedibb és karakteresebb lett a fejillat, úgyhogy nincs ellene kifogásom. A leszáradás során felerősödik a vetiver és megjelenik egy jódos illatú valami, amely megteremti a Sel de Vétiver sós jellegét és egy kissé “vizesebbé” is teszi a parfümöt. Emellett feltűnik egy leheletnyi írisz is a színtéren, amely magával hoz egy kevés poros púderességet, de képtelen megédesíteni vagy nőiesebbé tenni a kompozíciót. Tartóssága nem kiváló, de panaszra sem ad okot, a hatósugara viszont nekem kifejezetten rövidnek tűnik.

Ha a borok világából próbálnék párt keresni ennek a parfümnek, akkor az a legszárazabb francia vörösbor lenne, amelyet csak egy szigorú tekintetű, komoly férfi tud igazán élvezni. Épp így, a Sel de Vétiver-t sem tudom nőn elképzelni, bár hallottam már olyan elvetemült feministákról, akik pontosan ezt az ízig-vérig férfias parfümöt érezték magukénak. Ez is azt mutatja, hogy napjainkban már az összes parfüm uniszexnek számít, mint ahogy minden más tekintetben is elmosódni látszanak a nemek közti határok.

A Sel de Vétiver-t első vetiveres élményként senkinek sem ajánlom (arra szerintem a legmegfelelőbb Guerlain Vétiver-e), de haladóknak kellemes meglepetést okozhat. Szerintetek?

Illatjegyek: geránium, grapefruit, írisz, kardamom, pacsuli, vetiver

Kreátor(r): Celine Ellena

Dolce & Gabbana – Masculine (1999) 8/10

A D&G Masculine volt az első komolyabb parfümöm és tulajdonképpen ez szította fel bennem az illatok iránti tüzet. Születésnapomra kaptam ajándékba, és bár az első pillanattól fogva szerettem, sokáig csak egy egyszerű citrusillattként tekintettem rá, nem igazán értettem, hogy mi folyik a „hátterében”. Aztán a használata során egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet egy jegy, amely a leszáradással bújt elő és amelyet képtelen voltam beazonosítani. Mivel nagyon tetszett ez a valami, nekifogtam, hogy kinyomozzam, mi is található a parfümömben és ennek érdekében minden fellelhető információt elolvastam róla. Tulajdonképpen még ma sem tudom, hogy mi volt az a valami, (talán a fügefa?), de egy biztos: neki köszönhetem, hogy elindultam ezen az illatos úton.

Az azóta eltelt évek során több száz parfümmel ismerkedett meg az orrom, de még mindig nagyon jól esik, ha beleszippantok a Masculine-om maradvány-cseppjeibe. Bár nehéz objektiven vélekednem róla, akárhogy nézem, ez egy nagyszerű, férfias citrusillat, kellemes leszáradással és meglepően jó tartóssági mutatóval. A parfüm egy robusztus citrommal nyit, amely mellett egy kevés narancsos édesség is kivehető, szerintem ez lesz a kumquat. Ez a páros végigvonúl az egész alkotáson, mintegy a gerincét képezve, citrushoz képest hihetetlen tartósságról téve tanúbizonyságot. Egyszerre savanykás, szúrós, friss, és rendelkezik valami mélységgel, amely kiemeli a friss citrusparfümök tömegéből. A leszáradás során fokozatosan megjelenik az aromás szívillat, benne a szépen összeolvadó zöld fűszernövényekkel (kakukkfű, borsmenta, rozmaring) és a már említett ismeretlen jeggyel amely talán a fügefa lehet. Mindenesetre fás, kissé zöld és kissé hűvös, s nekem nagyon tetszik. Az idő előrehaladtával egyre nagyobb szerepet kap a tölgymoha szúróssága is, amelyet csak kis mértékben ellensúlyoz a mósusz és a tonkabab melegsége. Ennek következtében, a citrom és a tölgymoha néha hajlamos túlzásba vinni a szúrósságot, amin talán egy kicsit fásabb vagy vetiveresebb alap segíthetne, de így sem rossz.

Az egész parfümre jellemző egyfajta vad, férfias faragatlanság, amely leginkább az erős, lédús citromban és a tölgymohás-mósuszos érzéki leszáradásban jelentkezik. Nem igazán tudom elképzelni ezt a parfümöt egy idős, elegáns öregúron, annál inkább egy fiatal, természetkedvelő fiún, akinek még csíszolódnia kell, de a jó alapot már megkapta. A Masculine-t is lehetne még csíszolgatni, de én így is nagyon szeretem.

Illatjegyek: kumquat, bergamott, citromfa levél, petitgrain levél, kakukkfű, borsmenta, rozmaring, fügefa, mósusz, tonkabab, vanília, vetiver, tölgymoha, tíkfa (Tectona grandis)

Kreátor(r): Max Gavary

Amouage – Jubilation XXV (2008) 7/10

Az Amouage a parfümvilág csúcsragadozója. 1983-ban alapították meg az ománi szultán kezdeményezésére, azzal a nem titkolt céllal, hogy felelevenítsék és visszaállítsák az ország parfümkészítő hírnevét és hagyományait. Ennek megfelelően kevés olyan parfüm létezik, amely fényűzőbb, elegánsabb és arisztokratikusabb lenne, mint az Amouage. A márka képviselői előszeretettel hangoztatják, hogy minden alkotásukban a legjobb minőségű alapanyagokat használják, különösképpen büszkék a tömjénjükre, amely az Amouage parfümök szignatúrajegyének számít és amelyet saját tömjéntermelő földjeiken állítanak elő. Nem mellékesen, ezek a földek a világörökség részét is képezik. Sajnos az áraikat is ehhez a magas minőséghez igazítják, így parfümeik az átlagemberek számára már-már az elérhetetlen kategóriába tartoznak.

A Jubilation XXV-öt az Amouge huszonötödik évfordulójának megünneplésére készítették és hogy minden a lehető legjobb legyen, a tömjénes parfümök nagymesterét, Bertrand Duchaufour-t kérték fel az illat elkészítésére. Duchafour a megalkotója két kedvencemnek is, a szuper-tömjénes Avignon-nak és a kevésbé tömjénes Timbuktu-nak, így érthető, hogy nagy várakozással néztem a tesztelés elébe. És a fejillattól meg is kaptam azt, amire számítottam: fantasztikus gyümölcsös akkorddal nyit, melyben számomra a legnyílvánvalóbb az aszalt szilva és a datolya illata, és ehhez egy gyönyörű, de egyáltalán nem templomos jellegű tömjén társul. Mindez, néhány perc elteltével kiegészűl egy kevés pacsulival, amely kissé pikánssá teszi az összhatást és szépen kiemeli a gyümölcsök puha, édes-fanyar jellegét. A méz és egy leheletnyi fahéj-szegfűszeg keverék megjelenésével még édesebbé válik az illat, de köszönhetően a pacsulinak és a tömjénnek soha nem válik gourmanddá, ahelyett egy meleg, elegáns, gazdag fejillatot kapunk, amely méltó a hírnevéhez. Sajnos a folytatással már koránt sem vagyok ennyire elégedett, az első óra elteltével az illat “leül” a bőrömön, elillan a tömjén és ami marad, az egy meglehetősen jellegtelen, homályos, meleg illat, amolyan ámbrás-labdanumos stílusban. És ami még ennél is rosszabb, az egy szintetikus, fás akkord megjelenése, ami furcsa módon az óvszer szagára emlékeztet. Az meg nem túl jó... Hogy mindez a parfüm hibája-e, vagy csak a bőrömmel való interakció eredménye, azt nem tudom, viszont az tény, hogy a neten böngészve találtam még az enyémhez hasonló tapasztalatokat. Tartóssága valamivel jobb az átlagosnál, rajtam körülbelül hét órát marad, az első órát leszámítva mindvégig bőrközelben.

Végeredmény: ha tömjénre van szükségem, akkor maradok a fentebb említett két Duchaufour alkotásnál, ha meg a mézes-fás-fűszeres jellegét hiányolnám a Jubilation XXV-nek, akkor a szintén Duchaufour alkotta Méchant Loup-ra esik a választásom. Szerintem, a tömjént leszámítva nagyon hasonlít és lényegesen jobb ára van.

Illatjegyek: davana (ürömféle), feketeribiszke, koriander, labdanum, narancs, tömjén, babér, fahéj, guajakfa, méz, orchidea, rózsa, szegfűszeg, ámbra, cédrusfa, mirha, moha, mósusz, pacsuli, szalmavirág

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Diptyque – Philosykos (1996) 10/10

1961-ben, Párizsban, három fiatalember megalapította a Diptyque-et, azzal a céllal, hogy művészi kárpittal és tapétával hódítsák meg a világot. A tapéta ugyan nem működött, de valami egészen más, annál inkább. Mint láthatjuk, kezdetben semmiféle illatok nem szerepeltek a terveik között, sőt, a végzettségük (festő, színházi kellékkészítő és belsőépítész) is távol esett a parfümök világától. Ennek ellenére, 1963-ban mintegy mellékesen megjelentettek egy pár illatosított gyertyát, s innen már nem volt megállás. Napjainkban az egyik legnépszerűbb niche parfümháznak számít a Diptyque, az illatos gyertyáik pedig egyenesen a világ legjobbjai. Talán a legnépszerűbb, már-már kultikus státusnak örvendő illatuk a Philosykos, ezért én is ezzel kezdtem az ismerkedést, és nem bántam meg.

Dörzsöltetek már szét az ujjaitok között egy friss, érdes fügefa levelet? Ha igen, akkor máris tudjátok, hogy milyen a Philosykos fejillata. Nem tudom, hogy miként hozta ezt össze Olivia Giacobetti, de azt hiszem, hogy ez a legélethűbb akkord, amit valaha éreztem egy parfümben. Döbbenetes... Zöld, üde, száraz, kissé kesernyés és telve van élettel. Egy meleg nyári estén elképzelni sem tudok jobbat. A leszáradás során kissé megédesedik az illata, mintha csak a levelek között rejtőző érett füge megrepedne, és csorgatni kezdené a ragacsos, aromás levét, ugyanakkor az összhatást továbbra is a frissesség jellemzi, soha nem hatalmasodik el az illaton az édesség. Mindez köszönhetően a cédrusnak, amelynek az alkalmazása egyenesen zsenialitásra vall. Olivia Giacobetti 1994-ben már megalkotott egy fügés parfümöt, a L’Artisan Premier Figuier-jét, de abban a leszáradást cédrus helyett kókusztej uralta. Bár az is egy nagyon kellemes illat, szerintem megérte újragondolni a dolgot és létrehozni egy cédrusos változatot, mert ez maga a tökély. Pontosan a cédrusfa hűvös, fás, száraz, enyhén savanykás illata kellett ide ahhoz, hogy kiegyensúlyozza a füge édesbe hajló jellegét. Sajnos így a parfüm veszített valamicskét a tartósságából, amely már a Premier Figuier-nek sem volt erőssége, de ezért a leszáradásért megérte. Persze, néha azért bosszant, hogy csak három-négy órát tudom élvezni az illatát, de hát vannak még dolgok, amelyek rövid élvezetet okoznak és mégis szeretjük.

Bár a Philosykos mindössze a harmadik alkotása Olivia Giacobetti-nek, szerintem valami igazán maradandót sikerült létrehoznia, amely meghatározza az egész karrierjét és stílusát, s szerintem jó eséllyel pályázik arra, hogy néhány év múlva a parfümkészítés legnagyobbjai között legyen emlegetve. Ha valaki komolyan gondolja az illatvadászást, vagy csak egyszerűen szereti a füge illatát, akkor annak a Philosykos-t nem szabad kihagynia.

Illatjegyek: füge, fügefa levelek, fehér cédrus

Kreátor(r): Olivia Giacobetti

Etro – Heliotrope (1989) 7/10

Az Etro egy itáliai niche divat- és parfümház, amelyet Gimmo Etro alapított 1968-ban, s amely - függetlenségét megőrizve – azóta is az Etro család tulajdonát képezi. A márka főbb ismertetőjelei közé tartozik a Pegazus logó, a Paisley mintával díszített parfümdobozok és a kiváló minőségű, nyíltsisakos illatok. A márkával ugyan csak nemrég ismerkedtem meg, de már több illatuk is megfogott, és Zólyomi Zsolt parfümőr jóvoltából egy pár illatmintára is szert tettem, amelyek aztán végképp meggyőztek arról, hogy érdemes odafigyelni az Etro-ra.

A Heliotrope volt az első illat, amely felkeltette az érdeklődésemet, és bár utóbb kiderült, hogy ennél sokkal izgalmasabb Etro alkotások is vannak, azért még most is egy érdekes illatnak tartom. Ami első próbálkozásra a leginkább meglepett, az a döbbenetes hasonlósága a gyerekkorom papírragasztójával. Azoknak, akiknek nem volt gyerekkoruk, vagy papírragasztójuk, leginkább úgy tudnám jellemezni az illatát, mint egy keserédes, mandulás, barackmagos és vaníliás keverék, jó adag szintetikus felhanggal. Minden esetre, nem csoda, hogy sok gyerek a szájába lapátolta a papír helyett. És akkor itt van a Heliotrope, amely vaníliavirág (Heliotropium arborescens) kellene legyen és az első pár percben a megszólalásig hasonlít erre a ragasztóra. Szép emlékek bújnak elő...

Mivel ez egy erősen lineáris illat, nagy változások már nem is mennek végbe, csupán a vanília erősödik fel egy kissé, elnyomva a barackmag/almamag szerű arzénos keserűséget. Amúgy, az illatpiramist nézegetve, gyanítom, hogy a keserűség a kumarintól származik. A narancsvirágot sajnos nem sikerült felfedeznem a kompozícióban, pedig néha jól esett volna, ha feldobja az illat monotóniáját és egy kis frissességet hoz a szaglóhámomnak. Sajnos – szép emlékek ide, szép emlékek oda - hosszú távon kissé unalmas a Heliotrope állandósága, meleg, púderes, vaníliás illata. Szerintem jót tenne neki egy kis átalakulás, mondjuk egy fűszeres, kissé pikáns leszáradás. Ugyanakkor, nem lehet azt mondani, hogy ez egy nehéz, fullasztó illat, amit csak a hideg napokon lehet viselni, az illatjegyek ellenére meglepően könnyed, már-már légies alkotás, és ennek megfelelően a tartóssága sem ér az egekig. Rajtam mindössze három-négy órát hajlandó megmaradni.

A Heliotrope egy igen érdekes alkotás, biztos vagyok, hogy mindenkinek kellemes meglepetést fog okozni, még akkor is, ha nem olyan volt a papírragasztója, mint az enyém, de hosszú távon szerintem nem működik. Ha egy kreatívabb, fűszeresebb vaníliavirágot akarsz, próbáld ki a Jaïpurt.

Illatjegyek: narancsvirág, galagonya, vaníliavirág, mandula, vanília, kumarin

Kreátor(r): ismeretlen

L’Artisan Parfumeur – L'Eau d'Ambre Extreme (2001) 9/10

Az egész ámbramániám ott kezdődött, hogy jobb ötlet híján rendeltem egy Ambre Extreme illatmintát. A leírás alapján ugyan egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet (akkoriban még nem sokat mondott nekem az ámbra kifejezés), de hát mégis csak Jean-Claude Ellena alkotásáról volt szó, én pedig új illatminták után áhitoztam. Így hát egy szép napon a kezemre löttyentettem az újonnan érkezett mintámból egy keveset, megszagoltam, majd összevontam a szemöldökömet. Elsőre ugyan nem volt világos előttem, hogy mit kell itt szeretnem, de azt már láttam, hogy nem egy hétköznapi illattal van dolgom és érdemes kísérletezni vele. Mire eltelt a nap, már égtem a felefedezés örömétől és a vásárlási láztól. Aztán nem lett belőle semmi…

A fejillat kardamommal és egy kevés szerecsendióval van fűszerezve, ami a meleg, gazdag alappal igazán különleges akkordot eredményez. Pár perc után felerősödik a pacsuli ami kissé száraz, motorolajra emlékeztető, vad és szépen kiegyenlíti az alapjegyek édességét. Az ámbráról érdemes tudni, hogy eredetileg az ámbrás cetek beleiben termelődő szürke, iszapos anyagból nyerték ki, de mivel az ámbrás cetekből kishíján kifogytunk, a parfümipar kénytelen lett szintetikus anyagokkal megoldani a helyettesítését és ezek a szintetikus anyagok közt jelentős eltérések is lehetnek. Az Ambre Extreme-ben található ámbrapótlék azonban a legjobbak közül való. Meleg, gyantásan kesernyés, kissé púderes és szerintem alkalmas az angyalok Földre csalogatására is (feltéve, hogy nekik is van orruk). Ehhez már csak hab a tortán a vanília és benzoégyanta finom, krémes puhasága, ami végérvényesen megteremti az orientális hangulatot. Ez a stádium engem határozottan emlékeztet a világhírű Shalimar-ra, csak kissé kesernyésebb, kevésbé vaníliás és ezáltal sokkal inkább uniszex jellegű. Egy másik parfüm, ami szerintem karakterében közel áll hozza, az a Maître Parfumeur et Gantier Ambre Précieux-e, és hát ez sem egy szégyenlendő rokonság.

Hogy végül miért nem lett belőle egész üvegem? Talán azért, mert az Extreme jelző ellenére a teljes leszáradás mindössze öt-hat órát tart, ami nem sok egy ámbra esetében, és a hatósugara is erősen kurta, ez egyeseknél előny, nálam nem. És persze azért, mert időközben ráakadtam Serge Lutens Ambre Sultan-jára, amelyhez képest Jean-Claude Ellena alkotása halványnak és vérszegénynek tűnik. Bár gyönyörű illat, hiányzik belőle a test. Ugyanakkor, ha valaki egy könnyedebb, puhább ámbrára vágyik, vagy csak ismerkedni szeretne ezzel az anyaggal, akkor az Ambre Extreme neki lett kitalálva.

Illatjegyek: bors, kardamom, szerecsendió, rózsa, pacsuli, szantálfa, ámbra, benzoégyanta, vanília, mósusz, tonkabab

Kreátor(r): Jean-Claude Ellena

Giorgio Armani – Armani Code (2004) 8/10

Az Armani Code (régi nevén Black Code) az első kísérlete az Armani parfümháznak, hogy betörjön az orientális férfiparfümök soraiba, és próbálkozásukat rögtön hatalmas siker követte. Bár nem találtam adatokat róla, nekem meggyőződésem, hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb számban eladott férfiparfüme, ugyanis az emberek közt járva, lépten-nyomon meglegyint az illata, emellett 2009-ben a basenotes közösség a legjobb esti viseletre alkalmas parfümnek választotta, ami jól mutatja, hogy mekkora népszerűségnek is örvend az Armani Code.

Az illat megalkotói az az Antoine Lie és Antoine Maisondieu, akik jelenleg az Etat Libre d’Orange boszorkánykonyháján keverik ki a provokatívnál provokatívabb illatokat, de az Armani Code készítésekor visszafogták magukat. Ez egy szép és jól megkomponált illat, de távol áll tőle mindenféle polgárpukkasztás, inkább nevezném amolyan selyemfiús, szelíd, nyájas parfümnek, ami szinte mindenkinek elnyeri a tetszését. És azt hiszem, hogy számomra épp ez a jellemvonása a legzavaróbb. Hiányzik belőle a megkülönböztető erő. Mivel mindenki számára szerethető, ezért bárki viselheti is, és így nem árúl el semmit a viselőjéről. Én viszont szeretem, ha a parfümöm személyesebb viszonyban van velem, jellemez engem. Ezzel a kis kötekedéssel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az Armani Code-nak átlagos illata van - tulajdonképpen olyannyira egyedi, hogy nem is igen találok hozzá hasonlót – csak azzal, hogy ennyire szépre és kellemesre készítették, nem szűkíti le kellőképpen a lehetséges viselők körét. Szerintetek ez probléma?

Az Armani Code egy erősen lineáris illat, az első öt perc után szinte semmilyen változást nem észlelek és ez alatt is csupán annyi történik, hogy elillan a fejillat kissé citrusos, enyhén kesernyés része. Ami viszont nem tűnik el, sőt, igen hosszan kitart, az a virágos, balzsamos, fás alap. Az illatpiramis alapján a virágos elemet az olajfa virág képviseli, amelyhez még nem volt szerencsém, de gyanítom, hogy kellemes lehet. Itt a virágillat frissnek, selymesnek és érzékinek tűnik, kissé a tubarózsára emlékeztet, de annál könnyedebb. Ezt az akkordot nagyszerűen egészíti ki a guajakfa, amely amellet, hogy kiváló rögzítő (növeli az illat tartósságát), gyönyörű, fás, balzsamos aromával is rendelkezik. Mindehhez csatlakozik a tonkabab, amely itt meleg, krémes és kissé púderes; illata leginkább a vaníliára és a mandulára emlékeztet. A végeredmény egy fás, mégis puha, balzsamos parfüm, jó tartóssági mutatóval és méretes hatósugárral, mindenki kedvence stílusban megalkotva.

Illatjegyek: citrom, bergamott, olajfa virág, guajakfa (Bulnesia sarmienti), tonkabab

Kreátor(r): Antoine Lie, Antoine Maisondieu

Donna Karan - DKNY Women (1999) 8/10

Donna Karan parfümei általában nem tartoznak a kedvenceim közé, túlságosan szintetikusak és jellegtelenek ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődésemet. Az sem segít a dolgokon, hogy évente három-négy új illatot dob a piacra, mindenféle fantáziátlan különkiadásokat és limitált üvegcséket, amelyeknek az anyagi haszonhozáson kívül semmi nem indokolja a létezésüket. A DKNY Women – bár szintén erősen szintetikus – kilóg ebből a sorból, ugyanis van karaktere; illata ezer közül is felismerhető.

Az igencsak egzotikusan hangzó illatpiramisból kiindulva a fejillatban vérnarancsot és vodkát kellene találnom, és csakugyan citrusos savanykássággal indít a parfüm, kevés alkoholos jelleggel kiegészítve, de szerintem ez az akkord sokkal jobban hasonlít a grapefruit illatára, mint a vérnarancséra. Ettől függetlenül, nagyon jó kis kezdet ez, tele élettel, fiatalsággal és pezsgéssel, amely ráadásul meglepően egyedi is. A paradicsomlevelek zöldjét nem érzem, helyette egy erősen szintetikus vizes, friss jegy jelentkezik, amely talán az illatpiramis tavirózsájának feleltethető meg, bár ez egyértelműen csak egy fantázianév. A leszáradás során mindvégig kitart a grapefruit/vérnarancs akkord és a vizes jegy, viszont csatlakozik hozzuk egy nagy adag tiszta, frissen mosott ruhára emlékeztető mósusz és egy kevés nárcisz, ami a virágos, nőies jelleget biztosítja. A mósuszt szerintem ugyanaz a szintetikus anyag képviseli, amely a D&G Light Blue-jában is fontos szerepet játszik, hasonlóan könnyed, friss érzetet, tartósságot és terjedelmes hatósugarat biztosít a parfümnek. Sajnos – épp ennek a nagy hatósugárnak köszönhetően – a mósusz néha kitör a keretek közül és zavaróvá válik számomra, ezért nem szeretem az orromhoz túl közel helyezni, viszont távolról szaglászva mindig nagyon kellemesnek és szépnek találom az illatát. A már említett jegyek mellet a DKNY-t jellemzi még valami fémes hatású jegy is, amely jól összeillik a parfüm többi részével, és még inkább kihangsúlyozza a frissességét.

Szerintem ez egy igazi tavaszi illat, könnyed, vidám, kissé virágos, és a mindvégig kitartó savanykás grapefruit-nek köszönhetően igazi felüdülést jelent a használata. Úgy gondolom, ha Donna Karan-nak lenne még két-három hasonlóan eredeti és kellemes parfüme, akkor nem lenne szüksége az új illatok tucatjainak piacra dobására, amelyeket aztán néhány év múltán meg is szüntethetnek, mert már a kutyának sem kellenek. Én a “keveset, de jót” pártján állok. Ti?

Illatjegyek: vérnarancs, vodka, paradicsomlevél, tavirózsa, orchidea, nárcisz, tulipánfa kéreg, nyírfa

Kreátor(r): ismeretlen

L’Occitane – Eau de L’Occitan 10/10

A L’Occitane 1976-ban alakult meg a Dél- Franciaországi Aix-en-Provence városában, és mivel Provence környéke a legfontosabb levendula-termelő régiónak számít egész Európában, szinte kötelező volt, hogy a cég szignatúraillata levendulás legyen. Olivier Baussan és csapata eleget is tett ennek az elvárásnak, méghozza olyan nagyszerűen, hogy megalkották minden idők egyik legszebb levendulaközpontú parfümét. Persze, ez elsősorban az én véleményem.

Az elmúlt években sikerült megillatolnom egy-két igazi levendula-nagyágyút, mint amilyen a Caron Pour Un Homme, Villoresi Wild Lavender-e, vagy épp a Gris Clair, amelyről már írtam is, de egyikben sem találtam olyan szépnek, frissnek és aromásnak a levendulát, mint az Eau de L’Occitan-ban. Persze a listám koránt sem tökéletes – például a Nicolai pour Homme-ot sem sikerült még puskavégre kapnom – így még érhetnek kellemes meglepetések, de az eddigiek alapján nálam a L’Occitane levendulája a nyerő. A fejillatban az erősen aromás levendula egy kevés bergamottal és lényegesen több fekete borssal van kiegészítve, ami gyönyörűen kihangsúlyozza a levendula zöld, férfias, friss jellegét. Amikor legelőször teszteltem, teljesen meglepett, hogy viszonylag alacsony árkategóriájú parfümben ilyen jó minőségű, természetes alapanyagokkal találkozom. Ez az alkotás méltó a Provence-i levendula hírnevéhez.

A leszáradás során kissé elhalványodik a zöldes jelleg és a bergamott citrusossága is elillan, viszont megjelenik egy kevés ánizs, ami szépen harmonizál az uralkodó levendula jeggyel, majd az idő múlásával fokozatosan megjelenik a tonkabab és a mósusz, egy hangyányi melegséget csempészve az amúgy hűvös, tiszta illatba. Mint minden parfüm, ez is hőmérsékletfüggő: szerintem sokkal jobban működik hőségben, a forró, izzadt bőrön; ilyenkor még inkább kijön a levendula ereje és frissesége, a kissé lapos tonkabab és mósusz pedig rejtve marad. Tartóssága szintén változó, meleg időben hat-hét órán keresztül érzem magam körül, de hidegbe, a fázós kézfejemen, négy óra után már csak egy kevés mósuszos alapot tudok felfedezni.

Ez egy természetesnek ható, karakteres férfiilat, ilyen lehet a Provence-i levendulaföldeken dolgozó munkások illata is, ugyanakkor van benne valami elegáns is, úgyhogy akár egy angol Lord nyakán is megállná a helyét. Én nagyon szeretem és csak ajánlani tudom mindenkinek. Ti tudtok jobb levendulát?

Illatjegyek: fekete bors, levendula, szerecsendió, bergamott, fahéj, ánizs, tonkabab, cédrus, mósusz

Kreátor(r): ismeretlen

Bvlgari – Eau Parfumée au Thé Blanc (2003) 7/10

A Bvlgari-t 1884-ben alapította a görög származású Sotirios Voulgaris, aki a neve ellenére, nem lehetett egy közönséges fickó, ugyanis ékszerházát rövid idő alatt a legelismertebbek közé emelte. Az első parfüm sokat váratott magára, végül 1992-ben Sotirios utódai megjelentették az Eau Parfumée au Thé Vert-et, amelyet Jean-Calude Ellena készített. Ennek a parfümnek a sikereit meglovagolva adták ki tizenegy évvel később az Eau Parfumée au Thé Blanc-ot, amelyben a zöld teát fehérrel helyettesítették, egy teljesen más karakterü illatot hozva ezzel létre.

Furcsa viszonyban vagyok ezzel a parfümmel, ugyanis első szimatolásra megszerettem és azóta is jól esik bele-bele szippantgatni, de ha magamra teszem, akkor néhány perc után nyomasztóvá, szinte fullasztóvá válik és kénytelen vagyok eltávolítani magamról. Ez annál is inkább furcsa, mert látszólag mindenki más könnyed, friss illatnak találja. Többszöri tesztelés után úgy döntöttem, hogy a mósusz lehet ennek az oka, amely a kezdeti citrusosság után átveszi a hatalmat és emellett a legvégsőkig kitart. Túlságosan édessé és egysíkuvá teszi a parfümöt. A mósuszon kívül még jól érzékelhető a fehér bors és a fás jegyek jelenléte is, ezeknek köszönhetően megteremtődik a többi Bvlgari parfümből is ismert tiszta, elegáns és jómódot sugárzó alap. Az így létrejövő akkord kellemes és kellőképpen különleges is, sajnos azonban hosszú távon kifejezetten fárasztó az orrom számára, így ezt a parfümöt csak kis adagokban, mások bőrén tudom élvezni. A fehér teának szerintem csak az ideája van itt megteremtve, kesernyés aromáját nem sikerült kihámoznom a többi jegy közül.

Bár az illata nem igazán hasonlít rá, mégis Lorenzo Villoresi Yerbamate-ját juttatja eszembe, amely szintén egy érdekes, kreatív alkotás, de rövid idő alatt kikészíti az orromat. Talán ha egy kicsit összetettebb lenne, jobban egyensúlyba kerülne a mósusz az egyéb jegyekkel (én citrusosabbá tenném), akkor számomra is viselhető lenne, így azonban beérem annyival, hogy néha megmutatom az orromnak a parfüm kupakját. Egyébként az üveget ugyanaz a Thierry de Baschmakoff tervezte, aki a The Different Company üvegcséit is készítette, és itt sem kell szégyenkeznie a végeredmény miatt.

Ez egy egyszerű szerkezetű parfüm, kevés illatjeggyel, és csekély átalakulási képességgel, amiből mindössze a citrusosság eltűnését és a fás jegyek felerősödését érdemes megemlíteni. Tartóssága – figyelembe véve, hogy egy Eau de Cologne-ról beszélünk – lenyűgöző, én tíz-tizenkét óra után is érzem a bőrömön. Sajnos, számomra ebből csak az első öt perc élvezhető. Próbáltátok? Rajtatok hogy működik?

Illatjegyek: fehér üröm, fehér tea, fehér bors, mósusz, illatos ábelfű (Abelmoschus moschatus), ámbra, fás jegyek

Kreátor(r): Jacques Cavallier