M. Micallef – Gaiac (200?) 9/10

Az M. Micallef parfümház Martine Micallef, meg Geoffrey Nejman szerelméből és művészi törekvéseiből született meg 1996-ban, Franciaország egyik leggyönyörűbb vidékén, a Cote d’Azur-ön. A hölgyet inkább a festészet vonzotta, az urat meg az üzlet világa, valamiért mégis úgy döntöttek, hogy a parfüm lesz az, amiben egyesítik tudásukat , és ahol megpróbálnak kiteljesedni. Azóta eltelt tizenhat év, az M. Micallef pedig egészen jól csengő névvé vált a parfümkedvelők körében, az üzlet pedig annyira jól ment, hogy a nemek közti egyenlőség jegyében az alapító páros egy G. Nejman nevű fiókvállalatot is nyitott, amely ugyancsak egész jó parfümökkel örvendeztet meg minket.

Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik illatukkal kezdjem az ismerkedést, és végül két okot is találtam arra, hogy a Gaiac-ot (Guajakfa) válasszam. Egyrészt ez a parfüm kapta a legjobb kritikát a világhálón, másrészt meg szinte semmit nem tudtam erről a különleges, illatos gyantájú fáról. Természetesen a parfüm kipróbálásával egyidőben dokumentálódtam is egy kicsit, így most már tudom, hogy a guajakfa egy dél-amerikai növény, amely a világ legsűrűbb, legkeményebb anyagú fájával rendelkezik – ezért vasfának is nevezik - ugyanakkor pedig a gyantája is nagyon értékes: különleges, balzsamos, benzoés, kissé teára, és ibolyára emlékeztető illatta mellet sokrétű gyógyhatása is van, amiért rászolgált a lignum vitae, azaz az élet fája elnevezésre is.

Röviden ennyit a központi elemként szolgáló fáról, most pedig rátérek a számunkra igazán lényeges dologra, a parfümre. A Gaiac egy orientális-fás parfüm, de olyan boszorkányos ügyességgel megkeverve, hogy szinte frissnek, és tisztának hat, ami, valljuk be, nem a legfőbb jellemzője az orientális műfajnak. A parfüm fejillata ugyan meglehetősen édes, benne ámbrával, vaníliával, és szegfűszeggel, de úgy ragyogja át a jázmin, vetiver, és guajakfa száraz, friss illata, mint ahogy az őszi napsugár áttör a szőlőlugas megsárgult levelei között. Zseniálisan megkomponált illat ez; egyszerre meleg, balzsamos, odabújós, és mégis szellős, energikus, meg üde. A jegyek tökéletes összhangban, és egyensúlyban vannak, egyik sem emelkedik ki a mezőnyből, egy kis szimatolással mégis minegyik felfedezhető. A vetiver használata különösen tetszik, gyönyörűen felszárítja a vanília, és ámbra szirupos cseppjeit, ugyanakkor pedig kisegíti a guajakot a fás hatás megteremtésében. A leszáradás során igazán nagy átalakulások nem jönnek létre, csak a fás-szegfűszeges-balzsamos jelleg erősödéséről beszélhetek, a vaníliás édesség kárára. A parfüm tartóssága jó, rajtam hét-nyolc órát teljesít, hatósugara pedig visszafogott, diszkréten bőrközelben marad.

A Gaiac egy nagyon jól viselhető, túladagolhatatlan, könnyed, mégis tartalmas, meleg alkotás, amely romantikus pillanatokban, de kényelmi illatként is megállja a helyét. Köszönhetően a fás, szegfűszeges, leheletnyit füstös jellegének, engem egy kicsit a Tea for Two alapjára emlékeztet, de annál kevésbé fűszeres, és talán egy kicsit férfiasabb. Ennek ellenére szerintem hölgyeken is nagyon jól megállja a helyét, és mindenkinek melegen ajánlom figyelmébe, aki egy édes, fás illatot keres.

Próbáltatok már valamit ettől a parfümháztól?

Illatjegyek: bergamott, jázmin, szegfűszeg, vetiver, ámbra, guajakfa (Guajacum officinale, Guajacum sanctum, Bulnesia sarmienti), vanília

Kreátor(r): Jean-Claude Astier

Montale – Aoud Cuir d’Arabie (2006) 6.5/10

A parfümvilág két talán leggorombább illatjegye az aoud és a bőr. Ezekből általában már az egyik is bőven elég ahhoz, hogy megvadítson, és sötéten füstölgővé változtasson egy parfümöt, Montale azonban úgy döntött, hogy egy fedél alá hozza ezt a két szőrös szívű vénlegényt, és megnézi, hogyan boldogulnak együtt. Az Aoud Cuir d’Arabie (Arab bőrös aoud) névre hallgató végeredmény pedig hozta a papírformát – Tauer Lonestar Memories-a, és a Boadicea The Victorious Complex-e mellett ez a legsötétebb, legagresszívabb parfüm, amelyhez valaha is szerencsém volt.

Ha ismerünk már egy-két aoudos Montale alkotást, mint például a Black Aoud, vagy Aoud Lime, akkor tulajdonképpen nagy meglepetés már nem érhet az Aoud Cuir d’Arabie fejillatában; minden a megszokott módon, és formában jelentkezik, csak mintegy négyzetre emelt brutalitással, ezért aoud-szűzeknek nem is ajánlom, hogy itt kezdjék az ismerkedést. Sokkoló lehet. A parfüm az aoud keserű száraz, sötét, erősen vegyszeres, és motorolajas illatával nyit, s ezt a hatást csak tovább fokozza a háttérben mocorgó bőrös akkord. Szerencse, hogy jutott egy kevés a fejillatba Montale egyik kedvenc alapanyagából, a rózsából is, amely fanyar, édeskés, romantikus illatával kellemesen enyhíti a durva, füstös, fás jegyeket. Amíg a rózsa kitart (kb. háromnegyed óra), addig én is szeretem az Aoud Cuir d’Arabie-t, az elillanása után azonban nagyon örömtelennek, barátságtalannak érzem a hátramaradt alapot. Ekkorra ugyan az aoud is visszafogja az agarakat, de erőre kap a bőr, és vele együtt a füstös, kátrányos jegyek. Általában szeretem a füstöt, de csak akkor, ha édes, fűszeres jegyek formájában tűz is van mellette, itt azonban semmi nincs rajta kívűl, csak bánat, és arrogancia. A Montale által arab bőrnek nevezett aroma közel sem annyira összetett, és kifinomult, mint a Knize Ten, a Cuir de Russie, vagy akár a Cuir Ottoman bőre, csak egyszerű szürke, száraz keserűség, és ez szerintem nem elég ahhoz, hogy egymagában helyt álljon.

Nagy kár azért a szűkre szabott (vagy a bőröm által elnyelt?) rózsás jegyért, mert ha az kitartott volna, akkor a szeretetem is tovább tartott volna, bár valószínűleg akkor sem tudta volna kiütni a Black Aoud-ot a nyeregből. Így azonban csak egy megkeseredett, szigorú illat lett belőle, amelynek van ugyan karaktere, és el tudok képzelni olyan helyzetet, amelyhez jól illene, de szerintem túlságosan rossz hangulatú ahhoz, hogy gyakran megkívánjam.

Melléklet: A parfüm hatósugara és intenzitása nagyon jó, tartóssága viszont meglepő módon már nem annyira; rólam öt-hat óra alatt leolvad.

Illatjegyek: rózsa, aoud, bőr, dohány, égett fa

Kreátor(r): Pierre Montale

Miller Harris – L’Air de Rien (2006) 8/10

Jane Birkin egy angol származású, de igazán népszerűvé csak Franciaországba költözve váló énekesnő, színésznő, a hatvanas évek szexszimbóluma, és minden idők egyik legjobb celebrity parfümének tulajdonosa. A mostanra kicsit megkorosodott, de még mindig igen erotikus hanggal rendelkező hölgy, állítólag sosem szerette a parfümöket – kifejezetten viszolygott a tubarózsás, jácintos, gyöngyvirágos virágfelhőktől - és gyakran csak egy kis potpourrit viselt a zsebében, vagy a róla elnevezett Hermés táskában. Hogy mégis belemerült a parfümök világába, az annak köszönhető, hogy bátyja, Andrew Birkin írta a Parfüm című film forgatókönyvét, és ennek kapcsán egy kis parfümériát is felállított a lakásában. Csak, hogy jobban menjen az írás, na. Az itt eltőltött idő alatt jött rá Jane, hogy nem csak virágillatokból áll a világ, hanem léteznek, egyszerűbb, emberibb alapanyagok is, mint például a mósusz, amely közelebb áll az ő keresetlen erotikájához. A megvilágosódást tett követte, és már ment is a megrendelés Lyn Harris parfümőrhöz. A cél egy olyan személyes jellegű parfüm létrehozása volt, amely egyszerre emlékezteti Jane Birkin-t az édesapja pipájára, a bátyja hajára, öreg házakra, régi bútorokra, padlófényező szerre, és mintegy áttetsző fátyolként lengi körül viselőjét. Furcsa vágyak, de mivel a L’Air de Rien (A semmi levegője) egy érdekes, és szép parfüm lett, egyetlen rossz szavam sem lehet.

Sokak szerint ez az egyetlen parfüm, amely piszkosság, bujaság tekintetében felveheti a versenyt a Musks Koublai Khan-nal, és ennek megfelelően már a fejillatban megjelenik a mósusz, itt azonban még fölébe kerekedik a száraz tölgymoha, és az üde, zöld neroli. Izgalmas, egyedi kezdet ez, a parfüm csúcspontja számomra. Jó óra kell ahhoz, hogy a neroli elillanjon, a tölgymoha megpuhuljon, és kibontakozhasson a szexszimbólumhoz méltó szív-, meg alapillat, benne a mósusszal, amely nem tisztaságillatú, de nem is állatiasan fekáliaszagú, inkább forró, édes és sós, némi virágos jelleggel. Lehet, hogy Jane Birkin egy öreges, nosztalgikus illatot szeretett volna, és talán számára az is lett, nekem azonban izzadt testeket, a bőrre száradt sót, és forró szellő lebegtette ruhákat juttat eszembe. A kérdés már csak az, hogy ezekről a dolgokról egy tengerparti estére, vagy egy vad hancúrozást követő pihegő-szünetre asszociáljunk. A döntést rátok bízom.

A folytatásban már nem áll be komoly változás, az én bőrömön sosem kerül elő különálló jegyként az ámbra és a vanília, inkább csak a mósusz megédesítésében van kiegészítő szerepük. A régi házat, és szúette bútorait sem találtam meg a parfümben, de Andrew Birkin izzadt, sós, és még kissé sampont párolgó skalpjának illata határozottan jelen van az alapban, s néha egy kis cseresznyés pipadohány szerűség is fel-feltűnik. A L’Air de Rien tartóssága nyolc-tíz óra, a hatósugara meg kifejezetten nagy és erőteljes – nem igazán illik rá az áttettsző fátyol hasonlat. Talán épp ebből adódik a parfüm legnagyobb hibája is: engem kissé nyomaszt, és fejfájásra hajlamosít ez a forró, mósuszos, sós-édes illat. Ezt leszámítva azonban egy izgalmas, különleges, és szellemes alkotás a L’Air de Rien, amelyet bátran ajánlok mindenkinek, aki valami egyedi, szexi parfümre vágyik.

Illatjegyek: francia tölgymoha, tunéziai neroli, édes mósusz, pacsuli, ámbra, vanília

Kreátor(r): Lyn Harris

Escentric Molecules – Molecule 01 & Escentric 01 (2005)

Geza Schoen parfümőri pályafutása kezdetén, 1990-ben találkozott először az akkor már igencsak népszerű Iso E Super nevezetű szintetikus molekulával, és rögtön felkeltette az érdeklődését, mégis 2005-ig kellett várnia ahhoz, hogy a ThisCompany és a MeCompany segítségével megalapítsa az Escentric Molecules nevű parfümházat, és kibontakoztassa a terveit. Még ugyanebben az évben piacra is dobta az Iso E Super-en, mint egyetlen illatjegyen alapuló, Molecule 01-et, valamint annak felcicomázott változatát, az Escentric 01-et. Az ötlet forradalmi volt, és rövid idő alatt hatalmas siker lett a jutalma (a Neroli szerint a XXI. század kultparfümével van dolgunk), de véleményem szerint nem minden forradalom hasznos, ez pedig a kifejezetten kártékonyak közül való. Az alábbiakban megpróbálom kifejteni, hogy miért is vagyok ennyire lesújtó véleménnyel ezekről az illatokról.


Molecule 01 1/10

Mint már említettem, a Molecule 01 nem más, mint színtiszta Iso E Super, valamint annak izomérje, az Iso Gamma. Ez egy mesterséges úton előállított molekula, amelynek csak a művészneve az Iso E Super, a kémikusok sokkal inkább úgy ismerik, mint 7-acetil, 1,2,3,4,5,6,7,8-oktahidro-1,1,6,7-tetrametil naftalin. Molekulatömege 234.38 dalton, az illata pedig legjobban úgy jellemezhető, mint egy friss, fás, bársonyos aroma, cédrusos és ámbrás felhangokkal. Feltalálása óta igen népszerű a parfümőrök között, mint univerzális alap, és többek között olyan híres parfümöknek képezi a gerincét, mint a Terre d’Hermés (55%), KenzoAir (48%), Encre Noire (45%), vagy épp a Déclaration (40%). A Molecule 01-ben azonban nem egy kompozíció ölén nyugszik, hanem egy szál magában próbál parfümöt képezni. Geza Schoen művészi munkája mindössze annyiból állt, hogy bekevert az illatba egy kis Iso Gamma-t is, ez pedig aligha elegendő az elismerésünk kivívásához. S ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy az Iso E Super litere centekért megvásárolható, íly módon műalkotássá változtatva pedig egy kissebb vagyonba kerül, akkor egyenesen felháborító a dolog.

Egy másik dolog, ami engem igencsak bosszant, és amire a Neroli is felhívja a figyelmünket, az az, hogy a bőrre való felvitelt követően az orrunk igen hamar belefárad az Iso E Super-be, és innentől kezdve mi magunk nem nagyon fogjuk érezni, hogy milyen illat van rajtunk, és csak a környezetünk visszajelzéseire hagyatkozhatunk. Én önző módon elsősorban a magam szórakoztatására viselek parfümöt, és nem látom be, hogy miért lenne olyasmire szükségem, amit nem is érzek. Az a pár perc alatt egyébként, amíg érződik, kifejezetten kellemesnek tűnik az Iso E Super illata, de ez a legkevésbé sem Geza Schoen érdeme, és semmiképp sem nevezhető művészi alkotásnak.

Illatjegyek: Iso E Super, Iso Gamma


Escentric 01 5/10

Az Escentric 01 a Molecule 01 továbbfejlesztett változata, ami annyit tesz, hogy az Iso E Super és izomérje itt az illatos anyagoknak mindössze 65%-át teszi ki, a maradék 35%-ot pedig a parfümőr kreativitása hívatott kitölteni. Geza Schoen lágy, lekerekített citrusos jegyekkel, kevés borssal és puha, fehér, tiszta illatú mósusszal egészítette ki az Iso E Super-t, az eredmény pedig egy, a Dolce & Gabbana Light Blue-jának alapjához megszólalásig hasonlító, lineáris szerkezetű parfüm lett. Ha valaki szeretne a furcsa hangzású névért és különleges háttér-storyért jelentős többletet fizetni, akkor az Escentric 01 jó választás lehet, egyébként szerintem nincs értelme a létezésének.

Illatjegyek: 49% Iso E Super, 16 % Iso Gamma, Trisamber, rózsaszín bors, lime-olaj, tömjén, mósusz


Összességében úgy gondolom, hogy a Molecule 01 egy kellemes illatú, és a sznobizmusra alapozott ügyes üzleti fogással befuttatott molekula, de nem nevezhető parfümnek, az Escentric 01 pedig egy unalmas és drága Light Blue klón. Geza Schoen állítólag öt teljes évet áldozott a 01-es sorozat kifejlesztésére. Jobban tette volna, ha a strandon múlatja el az időt…

Kreátor(r): Geza Schoen

Diptyque – L’Eau (1968) 9/10

A Diptyque –egy gyümölcstelen próbálkozás után a kárpitok és tapéták világában - kezdeti sikereit, és berobbanását a luxus köztudatába az illatos gyertyáinak köszönhette, és ez jól érződik az első parfümükön, a nemes egyszerűséggel L’Eau-nak (A Víz) keresztelt illaton is. Sokak szerint ez a primitív szerkezetű, és kissé szokatlan, egy XVI. századi potpourri receptjén alapuló illat, nem is méltó a parfüm kifejezésre, és csak szobaillatosításra alkalmas. Szerintem azonban a L’Eau-t vétek lenne a szobákra pazarolni, mivel emberi bőrön is csodálatosan működik, sőt mi több, egyike a Diptyque legjobbjainak. Egy illat, amely még magán hordozza az alkotói bátorság és egyediség egyre ritkábbá váló kézjegyét.

A potpourri szobák illatosítására szolgáló, szárított növényekből, és virágokból, és fűszerekből készített aromás keverék, amelyből szinte kihagyhatatlan a fahéj, a szegfűszeg és a rózsaszirom. Nem meglepő tehát, hogy a potpourri ihlette L’Eau is ezekre az alapanyagokra hagyatkozik, az viszont annál inkább meghökkentett, hogy mennyire tiszta, egyszerű, erőteljes, és őszinte formában vannak tálalva ezek az összetevők. Már az első pillanattól kezdve - egy csipetnyi gyömbér mellett - jól érezhetően jelen van a markáns, orrbavágóan erős szegfűszeg, de a friss, üde rózsavíz is igen jól kivehető. A fahéj egy árnyalatnyival visszafogottabb, de ennek a jegynek a detektálása sem jelenthet problémát senkinek. Ezek az aromák nincsenek különösebben összehangolva, eldolgozva, minden a maga nyers valójában van jelen, ahogy azt a természetben, meg Lorenzo Villoresi mesternél megszokhattuk. Talán épp ebből a bárdolatlan nyersességből adódik, hogy sokan viselhetetlennek tartják, és inkább csak a szobájuk légkörét frissítenék a L’Eau-vel.

Ahogy azt már sok Diptyque parfüm esetében tapasztaltuk, nem következnek be nagy változások az illat életében, mindössze annyi, hogy a szegfűszeg fokozatosan bedarálja a többi illatjegyet, és egy fél óra elteltével már csak a rózsa virít az árnyékában. A leszáradás utolsó órájára néhány szantálfa forgács is megjelenik, de annyira határozatlanul, hogy szinte említésre sem méltó. Tartósság és hatósugár egyaránt nagyon jó, a nap folyamán egyetlen pillanatra sem tudtam megfeledkezni arról, hogy ezt a parfümöt viselem.

A L’Eau tényleg nem egy megszokott alkotás - nyers egyszerűsége, és a hatalmas adag szegfűszeg miatt sokkal inkább emlékeztet egy illatos gyertyára, mint parfümre, és kifinomultnak sem igen lehet nevezni, viszont telve van karakterrel és energiával. Egy igazi drámai parfüm, a nagy érzelmek, és különleges pillanatok illata, mint ahogy ő maga is nagy, érzelemdús, és különleges. Én legutóbb színházba menet nyúltam érte, és azt hiszem, nem is választhattam volna jobban.

Megjegyzés: Egy hasonló stílusú, de kevésbé szegfűszeges, kifinomultabb, és komplexebb parfümért próbáljátok ki az Eau Lente-t!

Illatjegyek: fahéj, rózsa, geránium, szantálfa, szegfűszeg

Kreátor(r): Desmond Knox-Leet

Maitre Parfumeur et Gantier – Santal Noble (1988) 8.5/10

A szantálfa a krémes, vajas, kissé kókuszra emlékeztetően fás illatával sosem tartozott a legkedvesebb alapanyagaim közé, és a közönségkedvenc Tam Dao-t is inkább csak tisztelem, mint szeretem, nemrég azonban találkoztam egy Nemes Szantálfával, akit akár el is tudnék képzelni magamon. Egész üvegre azért valószínűleg még belőle sem lesz szükségem, de egy Best of Breed kitüntetést és egy visszafogottan ujjongó cikket mindenképp megérdemel a Santal Noble.

Jean Laporte az Eau des Iles-ben már bebizonyította egyszer, hogy szereti a kávés jegyeket, és ami még ennél is fontosabb – ért is hozzuk, és most a Santal Noble-ban is meggyőződhettem erről. A parfüm egy fuvallat nyers pacsulival indít, amelyhez egy jól kidolgozott, de diszkrét, kesernyés, füstös kávé-jegy csatlakozik, majd hamarosan előkerülnek a mézeskalácsot idéző fűszerek is. Ne gondoljunk azonban valami gourmand finomságra, a pacsuli és a fokozatosan teret nyerő sötét, goromba tömjén épp elég erőteljes ahhoz, hogy egy komoly, férfias irányba billentse ki a mérleget.

Az első negyedórát követően jelenik meg a színen a főszerepben tündöklő szantálfa, amely Luca Turin szerint az olcsó ausztrál fajtából való, de ez ne ijesszen el senkit – ebben a szerepkőrben kifejezetten drágának, előkelőnek és arisztokratikusnak hat. Amint azt a szantálfáktól megszokhattuk, és el is várjuk, itt is jelentkeznek a fás, kókuszos, meleg jegyek, azonban a tömjén és a fűszerek annyira szárazzá teszik, hogy a krémességéből szinte semmi sem marad. Beletelik egy kis időbe, mire a tömjén levonul a színpadról, és teret enged az ámbrában és vaníliában gazdag alapnak, de megéri várakozni. Egyrészt azért mert a tömjénes résznek is megvan a maga sötét szépsége, másrészt meg azért, mert az alap gyönyörűen egyesíti a szantálfa fás jellegét a gyantás ámbra és a vanília melegével, egy gazdag, kifinomult, és még mindig férfias akkordot hozva létre. Gyanítom, hogy ebben a komplex, száraz, és mégis édes alapnak a megkomponálásában a tölgymoha és a kasztóreum is komoly szereppel bír, de én nem tudom külön-külön kihámozni őket – semmiképp se számítsunk a nyolcvanas évektől megszokott erőteljes, szúrós, macsós illatra. A parfüm tartóssága jó, a hatósugarát viszont néha kevésnek találtam, bár ezt valószínűleg ellensúlyozza a káprázatos Maitre Parfumeur et Gantier üvegeken található bőkezű permetező fej.

A szantálfa még mindig nem a kedvenc illatjegyem, de most már tudom, hogy ha a megfelelő jelmezben, a megfelelő színpadon lép fel, akkor igenis van mit csodálni rajta. A Santal Noble-ban Jean Laporte egy keleties, gazdag mintázatú, de nem túldíszített ruhába bújtatta a szantálfáját, és ezzel egy igazán nagy ívű, erőt sugárzó, de kifinomult parfümöt hozott létre. Kipróbálandó!

Illatjegyek: kávé, fűszerek, tömjén, szantálfa, pacsuli, vanília, vetiver, ámbra, tölgymoha, kasztóreum

Kreátor(r): Jean Laporte