Parfumerie Generale – Aomassai 10 (2006) 10/10

A gourmand parfümök csúcsa. Röviden így jellemezném Pierre Guillaume 10-es számú próbálkozását, az Aomassai-t, amelyet Dél-Afrika, azon belül pedig az elefántcsontparti Baoulé törzs művészete ihletett. Persze, itt jól el lehet vitatkozni azon, hogy mitől lesz valami a legjobb gourmand parfüm, vagy, hogy egyáltalán van-e szükség ilyen illatokra, (Micsoda szentségtörő gondolat!) Mert hát ugye, kinek a pap, kinek a papné. Van, aki a csokoládét szereti, más a tejszínhabos gofrit, vagy a meggyes pitét, de olyanok is akadnak, akik egész életükben csak húst ennének. (Szegényeknek lehet, hogy sosem lesz kedvükre való gourmand illatuk). Én imádom az édességeket, amiben pedig dió, vagy karamell van, azt különösképpen, és történetesen az Aomassai számomra épp a dióról, meg a karamellről szól, még ha az előbbi nem is jelenik meg az illatjegyekben. Ebből világosan kitűnik, hogy egyszerű dolgom volt  megszeretni ezt az ínycsiklandó illatot, de úgy hiszem, hogy ettől a szubjektivizmustól függetlenül is igazán jó parfüm az Aomassai, egy igazi műalkotás, amelyet a mákos guba, madártej, és szederlekvár kedvelőinek is érdemes kipróbálniuk.

És hogy miért gondolom ezt így? Azért, mert az Aomassai amellett, hogy nagyon finom (ez ugye szubjektív), rendelkezik azzal a gourmand parfümök között ritkának számító adottsággal, hogy nem nyomasztóan nehéz, és tolakodó, nem ragacsosan butarózsaszín, és a felszínen lévő cukrászréteg mögött ott lapul egy másik, sötétebb szint is, amely ténylegesen megteremti egy afrikai törzs mitikus, eksztatikus hangulatát. A parfüm egy energikus, és meghökkentően egyedi, friss zölddió akkorddal indít, amit szerintem mindenki felismer, aki evett már zölddió lekvárt, és teljesen feledteti az illatpiramis által beígért pörkölt mogyorót. Persze, lehet, hogy a mogyoró és a vetiver, vagy valamelyik másik fás jegy összjátékából született ez az akkord, de a végeredményen nem változtat: csodálatos zölddió illat.

Ehhez csatlakozik néhány perc múlva az édes karamell, meg némi vaníliás-fás-tejes jellegű akkord, ami szerintem a guajakfának köszönhető. Egy kis szimatolással a medvecukrot idéző édesgyökér illata is kihámozható a sűrűből, de ezt nem nevezném meghatározónak. Ha a fenti jegyek hallatán már cukorbetegnek kezditek érezni magatokat, akkor ne ijedjetek meg, ez csak a látszat. Az Aomassai nem botrányosan édes, a zölddió egy kellemes kesernyés aromát kölcsönöz a kompozíciónak, és az első negyedórát követően a fás-gyantás -balzsamos jegyek is egyre nagyobb szerephez jutnak, létrehozva a spirituális afrika-effektust. A száraz, borongós tömjén meglepően jól illeszkedik a gourmand jegyekhez, a vaníliás guajakfa pedig megteremti az átmenetet, és ugyanakkor „felnyitja”, szellőssé teszi a parfümöt. Mire az alapjegyekhez érünk (négy-öt óra), egy sötéten izzó, lágyan doromboló, meleg, és finoman fűszerezett illatot kapunk, amelyben tökéletesen összeolvad a karamell, dió, vanília, és tömjén. Ha a Timbuktu a reggeli Afrika illata, akkor az Aomassai kétségtelenül az éjszakáé.

Szinte hallani vélem a távolban dübörgő sámándobokat.

Illatjegyek: karamell, pörkölt mogyoró, édesgyökér (Glycyrrhiza glabra), keserű narancs, fűszerek, vetiver, tömjén, gyanták, széna, guajakfa (Bulnesia sarmientoi), wenge fa (Millettia laurentii)

Kreátor(r): Pierre Guillaume

Mazzolari – Mazzolari (19??) 9/10

Az elmúlt évek során többször is illettem már dicsérettel a Mazzolari parfümházat, néhány alkotásuk a Top 10-es válogatásaimba is bekerült, mégis úgy érzem, hogy nem kaptak/kapnak elég figyelmet. Az emberek nem beszélnek róluk, nem várják visszafojtott lélegzettel az újonnan megjelenő illataikat (igaz, nem is adnak ki túl gyakran új parfümöket), Luca Turin meg egyenesen „kifelejtette” őket a könyvéből, pedig ennél sokkal többet érdemelnének. Véleményem szerint a Mazzolari, Lorenzo Villoresi, Nasomatto, és talán az Etro mellett az olasz parfümök csúcsát képviseli; alkotásaik emlékezetes, egyedi, mégis kifejezetten jól viselhető, “gyakorlatias” parfümök, amelyeknek mindegyikében ott buzog az olaszok forró, fűszeres, kemény vérmérséklete.

Ma egy olyan illatukat választottam ki ismertetésre, amely talán a legjobban szemlélteti a parfümház stílusát. Az ismeretlenség homályába burkolózó parfümőrük bármihez is fog, azt lehengerlően erőteljesre csinálja, és úgy hoz létre soha nem érzett kompozíciókat, hogy  ugyanakkor nem is  rugaszkodik el igazán a megszokott keretektől. Az egyszerűség kedvéért Mazzolari névre keresztelt illatukban a fougére, azon belül is a zöld a központi téma, és ebből az alkotó egy egész dzsungelhez elegendőt kevert a parfümbe, ily módon egy felturbózott klasszikust hozva létre. Az első fuvallat ugyan még kissé citrusos-zöldalmás, talán még levendulás is, de néhány perc alatt kibontják a leveleiket a fűszeresebb, sötétebb zöld jegyek, úgymint a bazsalikom, paradicsomlevél, és galbánum, egy szúrós, keserédes, markáns, pacsulisan  földes és rendkívül férfias hatást eredményezve. Ennél a pontnál többen is a Yatagan-t emlegetik, és tényleg van bennük valami közös, annyi kikötéssel, hogy a Mazzolari lényegesen zöldebb, és kevésbé fás-fűszeres, mint a rettegett Caron fegyver. Persze, azért itt is vannak fűszerek – a koriander citrusos jellege jól kivehető, és a feketebors, meg talán egy kis szegfűszeg is fel-feltünedezik. Ugyanakkor nekem a viselése során  - talán a galbánum miatt - többször is a Papyrus de Ciane jutott eszembe róla, bár belátom, hogy annál lényegesen kevésbé púderes, és sokkal agresszívabb.

A hosszúra nyúló leszáradás során (nyolc-tíz óra) fokozatosan előkerül egy száraz tömjén akkord is, de nem veszi át a főszerepet, kizárólag a zöld jegyek tartósabbá, és szigorúbbá tételére korlátozódik a hatása; a vetiver, meg a szantálfa pedig szinte észrevehetetlen marad. A tartóssághoz hasonlóan a Mazzolari hatósugara kifejezetten jó, egyetlen pillanatra sem lehet megfeledkezni arról, hogy mit is viselünk, de jelen esetben ezt nem találom nyomasztónak. Az utóbbi időben ezt a parfümöt kívánom meg a leggyakrabban, ami – legalábbis nekem – sokat mond a viselhetőségéről. Ha szeretitek a kemény parfümöket, a paradicsomlevél, meg a galbánum illatát, akkor ki ne hagyjátok ezt a nagyszerű alkotást!

Illatjegyek: citrusok, zöld jegyek, fűszerek, szantálfa, vetiver, tömjén

Kreátor(r): ismeretlen

Parfums d’Orsay – Tilleul (1955) 8/10

A tollam hegyére ugyan alaposan rászáradt a tinta, de azért még nem adtam fel végérvényesen azon tervemet, hogy kiírjam magamból az illatos gondolataimat, és ezáltal valamiféle rendet teremtsek a parfümök folyton dagadó, hullámzó tengerében, és természetesen a saját kobakomban. Ezúttal a Parfums d’Orsay talán leghíresebb illatára, a különösen természetközeli, és evokatív Tilleul-re (Hársfa) esett a választásom, amely egy egyszerű, de annál szebben szóló nyelven beszél a virágzó hársfaerdők édes hangulatáról.

A d’Orsay parfümház 1908-ban jött létre, annak az Alfred d’Orsay grófnak (1801-1852) az emlékére, valamint parfüm receptjéből ihletődve, aki a világ akkori legdivatosabb városának – Londonnak - a legdivatosabb köreinek, a legdivatosabb figurája volt. Röviden, korának egyik legnagyobb piperkőce lehetett az uraság, egy igazi dandy, és ez a nyomába lépő parfümház stílusára is rányomta a bélyegét.

A Tilleul ugyan a természetből ihletődött, és szinte “szóról szóra” adja vissza a virágzó hársfák illatát, mégis van benne valami kifinomult, könnyed elegancia, amit csak az igazi, klasszikus francia parfümiparban lehet fellelni. A parfüm egy kissé száraz, zöldes, friss akkorddal nyit, amely főként citromfa levelekből és szénából tevődik össze, de már itt is teljesen egyértelmű, hogy ez a történet a hársfavirág mennybemeneteléről szól – minden más csak epizódszerephez jut. A hársfavirág pedig, mint azt bizonyára mindenki tapasztalta már, egy teljesen egyedi, azonnal felismerhető, mézes, pollenes, fás aromával rendelkezik, és ez a csodálatos aroma uralkodik el a szívillaton is. Talán az egyetlen jelentős különbség a természetes illat, meg a parfüm között, az a könnyed aldehidesség, aminek a Tilleul a franciás stílusát köszönheti, na meg talán a fokozottabb fásság. A leszáradás során egy kicsit előtérbe kerül a hárs mézes-pollenes jellege, ezáltal egy kicsit megédesítve, és nehézkesebbé téve a parfümöt, de alapvetően még mindig egy nyáresti hársfaerdő az első dolog, ami eszembe jut róla. Tartóssága rajtam öt-hat órában mérhető, jelentős hatósugárral és intenzitással kiegészítve.

Összesítve a dolgokat, a Tilleul nem egy világrengető újdonság, nem is egy elvont, Pollock-szerű műalkotás, viszont egy nagyon kellemes viselet, meg egy igazi evokatív erővel bíró parfüm, és ez az amiért én leginkább értékelem az illatokat. Ha szeretnétek egy virágos, mézes, mégis üdén fás illatot, amely tavasztól őszig mindennapos kísérőtök lehet, vagy csak egyszerűen jól esik néha felidézni a hársak romantikus illatát, akkor ne hagyjátok ki a Tilleul-t. Igazi öröm-parfüm.

Illatjegyek: citromfa levél, angyalgyökér, görögdinnye, hársfavirág, széna, ciklámen, akácfa, méhviasz

Kreátor(r): ismeretlen, reformulálta Olivia Giacobetti 2008-ban