Chanel – Cuir de Russie (1924) 8/10

A Cuir de Russie (Orosz Bőr), a legendás Ernest Beaux által alkotott parfüm-matuzsálem, a No. 5-ot követően talán a legikonikusabb Chanel parfüm, amelyet minden magára valamit is adó parfüm-mániásnak ismernie, és csodálnia kellene. Bár az orosz bőrös témának már 1924-ben is nagy hagyománya volt - a XIX. század során több Cuir de Russie névre hallgató parfüm is létezett – a Chanel interpretációja mégis kissé polgárpukkasztónak számított a maga idejében, hiszen alkotói olyan nőknek ajánlották a viselését, akik bátran felvállalják a nyilvános dohányzást, meg a bőrruhák, öltönyök viselését. Röviden, a Cuir de Russie a női emancipáció szimpatizánsa volt. Most, hogy letudtuk már ezt a kínos témát, és mindenki olyan nadrágot viselhet, amilyent csak szeretne, nem sok mondanivalója akad a Cuir de Russie-nak és ebből kifolyólag egy kicsit “öregnek” is érzem, de ez persze semmit nem von le az egykori érdemeiből.

Parfümös körökben nagyon nem menő nem szeretni a Cuir de Russie-t, én most mégis valami hasonló bevallására készülök. Az talán túlzás, hogy nem szeretem, hiszen kellemesnek találom az illatát, és nagyra értékelem a komplexitását, meg a műfajteremtő erejét is, de napjaink hatalmas parfüm kínálatában szerintem akadnak a Cuir de Russie-nál jobb bőrös illatok. A parfüm fejillatában kesernyés bergamott fedezhető fel elsőként, majd rövidesen megjelennek a No. 5-ra emlékeztető aldehidek, és diszkrét, klasszikus virágos jegyek. Persze a kompozíció egyetlen pillanatra sem válik annyira nőiessé és elegánssá, mint a No. 5, hiszen már néhány perc után jól kivehető a hűvös, púderes írisz, na meg a száraz, enyhén füstös, keserű bőr, az emancipáció-faktor. Rendben van ez az akkord, szépen összhangban vannak a dolgok, csak egy kicsit vérszegénynek tűnik. Talán megszoktam a modern bőrös illatok lehengerlő erejét, talán az általam tesztelt EdT töménység a hibás, de nagyon visszafogottnak, szerénynek érzem a Cuir de Russie-t. Egy bőrös parfümtől nem ezt várom.

Egy-két óra elteltével változni kezdenek a dolgok: az elegáns, de hideg és távolságtartó illat fokozatosan melegedni kezd, az alapból elősejlő benzoin és ámbra édes, kissé állatias, érzéki jelleget ad a parfümnek. Talán egy aprócska civet is megbújik a háttérben. Megint csak azt kell mondanom, hogy szép ez az átalakulás, kellemes, sőt, izgalmas a leszáradás, csak épp alig érezhető. Szigorúan bőrközelben marad, és ott is olyannak hat, mintha egy ködfelhőn keresztül érkezne hozzám. Tartóssága öt-hat órában mérhető.

A Cuir de Russie-t nyilván nem lehet nagyon megszidni, hiszen generációk kedvence, rengeteg új alkotás megihletője, egy igazi Chanel legenda, és már egymagában az a tény, hogy közel száz éve létezik, jelzi, hogy valamit nagyon jól eltaláltak benne. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy a mai modern fogyasztó választhat ennél jobb bőrös illatot magának. Én kitartok a Knize Ten mellett, de ha nő lennék, akkor valószínűleg Lutens Cuir Mauresque-jét, vagy a Cuir Ottoman-t preferálnám helyette.

Megjegyzés: Jacques Polge 1983-ban újrahangolta a Cuir de Russie-t, mivel a bőrös akkord megteremtéséhez felhasznált nyírfa szurok korlátozottá vált az Európai Unióban, így kénytelen volt isoquinolonokkal helyettesíteni azt. Az eredményről megoszlanak a vélemények: Luca Turin szerint minden ugyanolyan szép, mint régen, mások ezt nem egészen így látják. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a Cuir de Russie Parfüm koncentrációban a legszebb. Én sajnos csak az EdT-t teszteltem…

Illatjegyek: aldehidek, narancsvirág, bergamott, mandarin, zsálya, írisz, jázmin, rózsa, ylang-ylang, cédrus, vetiver, tömjén, benzoin, bőr, ámbra, vanília

Kreátor(r): Ernest Beaux (1924), Jacques Polge (1983)

Chanel – Bleu de Chanel (2010) 4/10

Hatalmas várakozás előzte meg az új Chanel parfüm megjelenését, amely az Allure Homme 1999-es megjelenése óta az első önálló, férfiaknak szánt illata a világ egyik legnépszerűbb parfüm- és divatházának és bizony sok rajongónak már elvonási tünetei voltak (2004-ben ugyan volt még egy Allure Homme Sport, de az nem számít önálló parfümnek, inkább csak az Allure Homme egy alfaja). A nagy felhajtáshoz hozzá tartozott az is, hogy a reklámfilmet a népszerű rendező, Martin Scorsese rendezte, a “főszerepet” meg Gaspard Ulliel kapta, így minden adva volt a fergeteges sikerhez.

Maga a parfüm, egy aromás-fás illat, amely egy 1931-es, azóta megszüntetett Chanel parfümtől örökölte a nevét, és a kék jelzőnek megfelelően vizes, sportos jellemvonásokkal is rendelkezik. Általában nem szoktam elhamarkodottan dönteni egy illatról, azonban a Bleu de Chanel olyan unalmasra és elcsépeltre sikerült, hogy mindössze egyetlen ismerkedés is elég volt ahhoz, hogy határozott képem legyen róla. Már az előzetes hírek alapján sem sok jóra számítottam, de mivel volt néhány kritikus, aki dícsérte a kifinomult stílusát és a kompozíció tökéletes egyensúlyát, félig-meddig reménykedve vágtam bele a tesztelésbe. Aztán az első óra elteltével már tudtam, hogy itt nagy a baj. Mármint az én szemszögemből. Ugyanis a Chanel szemszögéből minden a legnagyobb rendben lehet: egy olcsó alapanyagokból és clichékből építkező parfüm, amely kellőképpen friss és jellegtelen ahhoz, hogy rengeteg embernek elnyerje a tetszését és hatalmas hasznot hozzon a konyhára. A fejillatban az utóbbi időben divatossá vált halvány citrusok és szintetikus bors kavarog egy kevés szinte felismerhetetlenségig leegyszerűsített mentával téve hűvössé. Megérkezve a szívillathoz, a Bleu de Chanel kissé felmelegedik a bőrön, fás-vizes jelleget ölt magára és csak úgy árad belőle az olcsó, szintetikus és unalomig ismert légkör, az utolsó óra meg még ennél is rosszabb, langyos, édeskés semmibe fullad. Ami az illatpiramis érdekesnek tűnő jegyeit illeti, azokat gyorsan el kell felejteni, nincs itt sem vetiver, sem pacsuli, de még jázmin sem igen, a tömjénnek meg egyenesen sértés, hogy ide sorolták. Tartóssága rajtam átlagon alulinak bizonyult, mindössze négy órát tisztelt meg a jelenlétével, de ebben az esetben ez a legkevésbé sem zavart, a hatósugarával viszont majdhogynem elégedett voltam: szintetikusságához képest meglepően bőrközeli és csendes maradt.

Összességében úgy gondolom, hogy hasonló illat tucatjával akad a parfümériák polcain és ha az Adidas vagy egyéb olcsó sportmárka jelentette volna meg ezt a parfümöt, akkor sem csodálkozott volna senki, legfennebb kisebb lett volna a felhajtás körülötte. Ehhez képest még a gyengécske Guerlain Homme is egy jó próbálkozásnak tűnik... Értem én, hogy manapság első a pénz, de valahol a minőségnek és az egyediségnek is számítania kellene, és szerintem ezzel a taktikával a Chanel is előbb-utóbb visszatornázza magát a langyos középmezőnybe. Abban meg egészen biztos vagyok, hogy ilyen hozzáállással Coco Chanel soha nem tudott volna kitőrni a szegény varrólány szerepéből.

Illatjegyek: rózsaszín bors, citrom, gyömbér, borsmenta, grapefruit, szerecsendió, vetiver, cédrus, labdanum, jázmin, tömjén, pacsuli, szantálfa

Kreátor(r): Jacques Polge

Chanel – Égoïste (1990) 8/10

A Chanel divatházat 1910-ben alapította Gabriel “Coco” Chanel, aki varrónőként és kalapkészítőként próbált boldogulni a párizsi forgatagban, és ez olyan jól sikerült neki, hogy napjainkban a Chanel egyike a világ legismertebb márkáinak. A tehetség és az ambíció a parfümök terén is meghozta a gyümölcsét, a kezdeti sikert hozó illatokat ugyan nem Coco, hanem Ernest Beaux kreálta, de mégiscsak az ifjú varrónő irányítása alatt jöttek létre az olyan klasszikusok, mint a No.5, No.22 vagy a Cuir de Russie. Jelenleg a Chanel a parfümiparban is igazi nagyhatalom, a Guerlain mellet a legelismertebb parfümháznak számít.

Az Égoïste először 1987-ben jelent meg, de ekkor még a Bois Noir (Sötét Erdő) nevet viselte és kizárólag a Chanel butikokban lehetett megvásárolni a régi nagyok társaságában, amelyek a Les Exclusifes gyűjtőnév alatt futnak. 1990-ben azonban úgy döntöttek, hogy szükség van a drogériák polcain egy új férfiillatra, így a Bois Noir új nevet kapott, kissé felhígították, hogy a tömeg számára is “érthető” legyen, készítettek hozza egy reklámfilmet és elindították a nagyvilágba. A várva várt siker azonban elmaradt és ezt azzal magyarázták, hogy túlságosan szofisztikált az amerikaiak számára,viszont a parfümöket komolyan gondolók körében egyre népszerűbb lett.

Ezen háttérinformációk után, érthető, hogy úgy éreztem, ezt nekem is ki kell próbálnom, az első szippantás azonban le is törte a lelkesedésemet. A parfüm nagy kavarodással kezdődött, valami szúrós citrust éreztem és egy vajas, puha szantálfa-szerűséget, de az egész nem állt össze és aggódni kezdtem. Szerencsére, néhány perc után letisztultak a dolgok és kiderült, hogy miért is a szofisztikáltságáról nevezetes az Égoïste. A ködből előbújtak az illatjegyek, előbb a koriander, majd a rózsa és a fahéj-szegfűszeg duó, amelyet a szantálfa követett. Az egész felvonulás könnyed és elegáns volt, amelyben minden elem visszafogottan viselkedett és csendben tette a dolgát. A rózsa kiváltképp meglepett, ez a jegy álltalában hangos és könnyen beazonosítható, itt azonban alig kivehető, épp csak egy kevés nőiességet, érzékiséget kölcsönöz a parfümnek, többre már nem futja az erejéből. Néhány óra elteltével megérkezett a vanília is, amely édességével tökéletesen kiegyensúlyozta az illatjegyeket és ezzel számomra a leszáradást tette a parfüm csúcspontjává. Ez a stádium igen hosszan elűl a bőrömön, de nagy bánatomra mindvégig halkszavú marad.

Ma délután ittam egy teát, amely tele volt finomabbnál finomabb fűszerekkel és igazán élvezetes lett volna, de sajnos nem volt elég forró a víz, amivel nyakonöntöttük, így a végeredmény kissé erőtlen, ízetlen lett. Ugyanez a problémám az Égoïste-tal is, bár nagyon szép lehetne, valahogy vérszegénynek, testetlennek tűnik és így szerintem egy fantasztikus lehetőség megy veszendőbe. Ha lehetne, szívesen megillatolnám az erdeti Bois Noir-t, úgy gondolom, hogy ott még minden rendben lehetett a tűzzel és erővel, ami időközben elmaradt az Égoïste-ból az emberarcúbbá tevés során.

Illatjegyek: sziciliai mandarin, brazil rózsafa, koriander, damaszkuszi rózsa, szantálfa, vanília, ámbra

Kreátor(r): Jacques Polge