Parfumerie Generale – Aomassai 10 (2006) 10/10

A gourmand parfümök csúcsa. Röviden így jellemezném Pierre Guillaume 10-es számú próbálkozását, az Aomassai-t, amelyet Dél-Afrika, azon belül pedig az elefántcsontparti Baoulé törzs művészete ihletett. Persze, itt jól el lehet vitatkozni azon, hogy mitől lesz valami a legjobb gourmand parfüm, vagy, hogy egyáltalán van-e szükség ilyen illatokra, (Micsoda szentségtörő gondolat!) Mert hát ugye, kinek a pap, kinek a papné. Van, aki a csokoládét szereti, más a tejszínhabos gofrit, vagy a meggyes pitét, de olyanok is akadnak, akik egész életükben csak húst ennének. (Szegényeknek lehet, hogy sosem lesz kedvükre való gourmand illatuk). Én imádom az édességeket, amiben pedig dió, vagy karamell van, azt különösképpen, és történetesen az Aomassai számomra épp a dióról, meg a karamellről szól, még ha az előbbi nem is jelenik meg az illatjegyekben. Ebből világosan kitűnik, hogy egyszerű dolgom volt  megszeretni ezt az ínycsiklandó illatot, de úgy hiszem, hogy ettől a szubjektivizmustól függetlenül is igazán jó parfüm az Aomassai, egy igazi műalkotás, amelyet a mákos guba, madártej, és szederlekvár kedvelőinek is érdemes kipróbálniuk.

És hogy miért gondolom ezt így? Azért, mert az Aomassai amellett, hogy nagyon finom (ez ugye szubjektív), rendelkezik azzal a gourmand parfümök között ritkának számító adottsággal, hogy nem nyomasztóan nehéz, és tolakodó, nem ragacsosan butarózsaszín, és a felszínen lévő cukrászréteg mögött ott lapul egy másik, sötétebb szint is, amely ténylegesen megteremti egy afrikai törzs mitikus, eksztatikus hangulatát. A parfüm egy energikus, és meghökkentően egyedi, friss zölddió akkorddal indít, amit szerintem mindenki felismer, aki evett már zölddió lekvárt, és teljesen feledteti az illatpiramis által beígért pörkölt mogyorót. Persze, lehet, hogy a mogyoró és a vetiver, vagy valamelyik másik fás jegy összjátékából született ez az akkord, de a végeredményen nem változtat: csodálatos zölddió illat.

Ehhez csatlakozik néhány perc múlva az édes karamell, meg némi vaníliás-fás-tejes jellegű akkord, ami szerintem a guajakfának köszönhető. Egy kis szimatolással a medvecukrot idéző édesgyökér illata is kihámozható a sűrűből, de ezt nem nevezném meghatározónak. Ha a fenti jegyek hallatán már cukorbetegnek kezditek érezni magatokat, akkor ne ijedjetek meg, ez csak a látszat. Az Aomassai nem botrányosan édes, a zölddió egy kellemes kesernyés aromát kölcsönöz a kompozíciónak, és az első negyedórát követően a fás-gyantás -balzsamos jegyek is egyre nagyobb szerephez jutnak, létrehozva a spirituális afrika-effektust. A száraz, borongós tömjén meglepően jól illeszkedik a gourmand jegyekhez, a vaníliás guajakfa pedig megteremti az átmenetet, és ugyanakkor „felnyitja”, szellőssé teszi a parfümöt. Mire az alapjegyekhez érünk (négy-öt óra), egy sötéten izzó, lágyan doromboló, meleg, és finoman fűszerezett illatot kapunk, amelyben tökéletesen összeolvad a karamell, dió, vanília, és tömjén. Ha a Timbuktu a reggeli Afrika illata, akkor az Aomassai kétségtelenül az éjszakáé.

Szinte hallani vélem a távolban dübörgő sámándobokat.

Illatjegyek: karamell, pörkölt mogyoró, édesgyökér (Glycyrrhiza glabra), keserű narancs, fűszerek, vetiver, tömjén, gyanták, széna, guajakfa (Bulnesia sarmientoi), wenge fa (Millettia laurentii)

Kreátor(r): Pierre Guillaume