Parfumerie Generale - Corps et Amés (2006) 8.5/10

A Corps et Amés (Testek és Lelkek) egyike Pierre Guillaume magángyűjteményének (Private Collection), amely a már jól ismert számozott kollekciójával párhuzamosan fut, és igazából semmiben sem különbözik attól - sem árban, sem minőségben, sem pedig ideológiai szempontból - csak épp egy kicsi nehezebb hozzuk jutni. A Parfumerie Generale hivatalos oldalán például csak egy jelszó megadásával lehet megtekinteni, és megvásárolni őket (gőzöm nincs, hogy miként lehet szert tenni erre a jelszóra), de érdekes módon az Aus Liebe zum Duft, vagy a Luckyscent már nem kér ilyesmit - tőlük bármikor, gond nélkül beszerezhetőek a Private Collection darabjai is. Na, de próbáljunk meg eltekinteni ettől az apró, és szerintem teljesen fölöslegesen beiktatott kis kellemetlenségtől, mert Pierre Guillaume illatai továbbra is zseniálisak, és kár lenne, hogy elterelje a figyelmünket róluk egy ilyen döcögősre sikeredett üzleti fogás.

A Corps et Amés a Parfumerie Generale többnyire modern szemléletű illatai között egy igazi megcsontosodott veteránként hat a maga '70-es, '80-as éveket idéző, klasszikus chypre struktúrájával. A fejillatában kesernyés bergamott, és egy kissé már dugós aszúborra emlékeztető dohos pinceillat kavarog, amely meglepő módon egyáltalán nem kellemetlen, és ahogy közötte fokozatosan feltör a geránium erőteljes, rózsás és kissé zöldes, mentolos illata, az egyenesen csodálatos. Néhány perc elteltével a geránium szokatlanul virágossá, egészen pontosan intenzív rózsaillatúvá válik, de mivel az egész egy csontszáraz, szúrós, tölgymohás chypre alapon nyugszik, számomra egyáltalán nem hat nőiesnek. Persze, olyan hölgyeknek, akik szeretik Estée Lauder Knowing-ját, a Corps et Amés sem okozhat problémát, de azért én inkább férfiaknak ajánlanám a viselését.

Ezt követően már csak nagyon diszkrét átalakulásokon megy keresztül az illat: az immortellát egyáltalán nem találom, a bőrös jegy is szépen beleolvad  a chypre alapba, és a szantálfa is csak igen visszafogottan fejti ki a hatását a háttérben. A Corps et Amés nem a finomkodás, meg az apró kis rezdülések illata, ez egy kemény, karakán parfüm, amely megmutatja a modern, elpuhult orroknak, hogy milyenek is lehettek a régi, nagy parfümök, mielőtt az IFRA szabályok, és a különböző anyagi érdekek tönkretették volna. És az, hogy a durva szúróssága mellett, még kifejezetten elegáns hatást is tud kelteni a Corps et Amés, csak még inkább jelzi, hogy mekkora erő, potenciál is lakozik egy igazi chypre-ben.

A parfüm tartóssága rajtam hat-hét óra, a hatósugara pedig kifejezetten jó. Bár egyáltalán nem egy divatos alkotás, és tapasztaltabb orroknak valószínűleg sok újdonságot sem tud felmutatni (Luca Turin szerint nem több, mint egy egyszerű Copy-Paste illat), én mégis kifejezetten ajánlom a figyelmetekbe, mert nagyon jól csinálja, amit csinál, és amellett egyre ritkábbá is válnak az igazi jó chypre-ek. Ráadásul 2012-ben a Parfumerie Generale is piacra dobott egy lágyabb, Corps et Amés EdT Apaisante néven futó verziót, amiért is tartok tőle, hogy a 2006-os változat el fog tűnni a piacról. Erről persze egyelőre semmi biztosat nem tudok, de azért nem árt igyekezni, ha még akartok egy utolsót szippantani egy igazi jó chypre-ből!

Illatjegyek: bourbon geránium, immortella, bőr, szantálfa, jázmin fa (melati wood)

Kreátor(r): Pierre Guillaume

Montale - Patchouli Leaves (2005) 7.5/10

Montale bácsi az utóbbi időben elvesztette a megbecsülésemet, és az elmúlt egy-két évben már nem igazán követtem az új kreációit, de ma az illatmintás dobozomban turkálva ráakadtam egy aprócska üvegcsére, amely eszembe juttatta, hogy egykoron mennyire is rajongtam a szaúdi királyi család hajdani mesteréért. A Patchouli Leaves (Pacsuli Levelek) egyike volt az első pacsulis illataimnak, és akkoriban nagyon lenyűgözött természetessége, ereje, és sötét, földes illata. Lássuk, mai szemmel milyennek találom!

Az első gondolatom, amikor a bőrömre fújtam a sötét, olajos folyadékot, ma is az volt, hogy: Basszus, ez nagyon erős! A következő, pedig az, hogy: Hmm, nem igazán egyedi... Persze, ha alaposan belegondolok, akkor a legtöbb pacsuli témájú illat azért elég hasonló, meg ha még jobban belegondolok, akkor az az illat, amely a legjobban emlékeztet a Patchouli Leaves-re (Cuir Tabac) jóval utána jelent meg, úgyhogy tulajdonképpen ezt nem róhatom fel neki hibaként. A bivalyerős kezdet - ami főként nyers, zöldes és kissé erjedt pacsuliból áll - is csak az első öt percben tűnik soknak, aztán szépen elcsitul a vihar, és egy jól érezhető, de nem tolakodó, megnyugtató illattá alakul.
 
A Montale honlapja szerint a parfümben felhasznált pacsuli előzőleg két évig tölgyfa hordókban volt érlelve. Ezt a magam részéről csak egy hangzatos reklámszövegnek tartom, az viszont tény, hogy fél óra elteltével valóban kifejezetten fássá, vaníliássá válik a szívillat, akárcsak az egy-két évre barrique-olt merlot borok bouquet-ja. Tulajdonképpen ez az a pont, ahol a pacsuli szépen-lassan, mintegy titokban átalakul egy fás ámbrává. Ugyan marad még néhány csepp a kezdeti, csodálatos minőségű, piszkos, földes pacsuliból is, de az irányítás már az édes, meleg, és szinte gourmandba hajló ámbrás, vaníliás, labdanumos alap kezében van. A minőséggel persze itt sincs gond, minden puha, selymes, barátságos, és megnyugtató, az élek szépen le vannak kerekítve, az alapanyagok össze vannak simulva, de én azért egy kicsit bánom a pacsuli háttérbe szorulását. Elvégre mégiscsak ő a névadó, és az ő jelenléte szolgáltatta az izgalmat, pikantériát is. Na de, annak kell örvendeznünk, amink van, ez az alap pedig még jó sokáig van - rajtam legalább tíz-tizenkét órát elidőz, mielőtt búcsút intene a bőrömnek.

Összességében a Patchouli Leaves-t egy jó alapanyagokból építkező, korrektül összerakott, és nagyon jó ár-érték arányt felmutató parfümnek tartom, amely kezdő pacsulisoknak komoly élmény lehet, és kényelmi illatként is jó szolgálatot tud tenni, számomra azonban az  első fél órát követően kissé puhánynak tűnik, és az izgalmat, komplexitást is hiányolom belőle. Ha ti is így éreztek, akkor ajánlom figyelmetekbe az Etro, Les Néréides, Villoresi, és a Parfumerie Generale pacsulijait, amelyek csavarosabb módon tálalják ugyanezt a témát, ha viszont épp a Montale egyszerűségét kedvelitek, akkor talán nem ártana kipróbálnotok a Mazzolari pacsuliját is.

Illatjegyek: ámbra, labdanum, fehér mósusz, vanília, pacsuli

Kreátor(r): Pierre Montale

Le Labo - Oud 27 (2009) 9.5/10

Le Labo, avagy A labor. Ez a Fabrice Penot és Eddie Roschi által 2006-ban kiötlött, new york-i székhelyű niche parfümház minden bizonnyal egyike a szakma legkülönlegesebbjeinek. A cég eredetileg 10 alkotással lépett a piacra, amelyeknek mindegyike a legnagyobb mennyiségben felhasznált alapanyaga nevét viseli, a mögötte levő szám pedig a különböző felhasznált alapanyagok összlétszámát jelöli. Ennek az érdekes név választó politikának köszönhetően a parfümeiktől nem mindig azt kapjuk, amit a nevük előrejelezne, hiszen előfordulhat, hogy valamely illatanyag, bár számokban kifejezve kevesebb, mint a névadó jegy, de hatásában jóval nagyobb, így tulajdonképpen az ő aromája uralja az illatot.

Egy másik érdekesség az illatházzal kapcsolatosan, hogy mindig frissen, a megrendelést követően keverik ki az illatokat, és az üvegcsére feltüntetik a gyártás időpontját, és a megrendelő nevét is. (Jó kis ötlet, hiszen ki ne szeretne egy külön a számára elkészített illatot, amelyen még a neve is ott díszeleg?) Valószínűleg, ennek a helyben-kikeverésnek a szüleménye az az ötlet is, hogy a Le Labo piacra dobott úgynevezett City Exclusive-okat is, ami annyit tesz, hogy bizonyos illataikat világszerte csak egyetlen városban lehet megvásárolni: a Vanille 44-ért például Párizsba kellene utaznunk, míg ha a Gaiac 10-et szeretnénk a magunkénak tudni, akkor egészen Tokyo-ig kell repülnünk.

Az általam tesztel Oud 27 szerencsére világszerte megtalálható, és egy kedves olvasóm be is szerezte, majd küldött nekem egy mintát belőle. Mivel ez volt az első Le Labo illat, amelyre rátapaszthattam az orromat, rögtön bele is vágtam a tesztelésbe, és kellemes meglepetésben volt részem. A Le Labo-nál úgy tűnik, hogy nem csak a marketing-hez értenek, hanem a parfümökhöz is. Az Oud 27 ugyanis egy határozottan egyedi, izgalmas, már-már sokkoló és mégis kifejezetten jól viselhető alkotás. A fejillat egy furcsa, savanykás-gyümölcsös-műanyagos katyvasz, amelyben aldehidek, rózsaszirmok, és sáfrány kavarog, a fakanál pedig minden bizonnyal agarfából készült. Néhány perc elteltével száradni kezd a parfüm és egy tömjénes, bőrös, aoudos, tintás, ámbrás csodalevessé alakul át, amely egyszerre képes ridegen szintetikus, és buján, piszkosan állatias lenni. Mintha csak az Encre Noire-ra egy bőséges spriccnyi színtiszta, fekáliaszagú természetes ámbrát fújtam volna. És ha ez nem lenne elég komplexitásból, és bizarr jegyekből, akkor van itt még egy kevés tőzeges, kókuszos whiskyillat is. Az érdekes az, hogy ez a sok furcsa jegy nagyon szépen összeáll, és egy akár hétköznapokon is viselhető, modern bőrös-fás illatot alkot, amely hatalmas hangereje ellenére sem hiszem, hogy bárkiből is megbotránkozást váltana ki.

A teljes leszáradás rajtam legalább 12 órát tart, melynek a vége felé kissé megtisztul az illat, és felszínre kerül a tintás, guajakfás, vetiveres, és kissé cédrusos oldala, amely a parfüm kezdeti - Luca Turin szavaival élve - pornográf jellegéhez képest, szinte sportosan elegánsnak mondható. Megijedni persze nem kell, az Oud 27 egyetlen pillanatra sem válik átlagossá, vagy közönségessé, mindössze arról van szó, hogy a fekáliás jegyek helyébe a polírozottabb stílusú vetiveres-fás jegyek lépnek, de a kompozíció továbbra is teljesen egyedi, és azonnal felismerhető marad.

Ezt a parfümöt élmény volt tesztelni, és ami legalább ennyire fontos - viselni is. Ezek után igyekezni fogok további Le Labo illatokat is kipróbálni, és ezt nektek is csak javasolni tudom. Továbbá, ha már próbáltatok néhányat közülük, akkor nagyon örvendenék néhány élménybeszámolónak!

Illatjegyek: aoud, ámbra, civet, mósusz, bulgár rózsa, Atlasz-cédrus, pacsuli, vetiver, aldehidek, tömjén, fekete bors, sáfrány, guajakfa

Kreátor(r): Vincent Schaller