Montale – Boisé Vanille (2006?) 8.5/10

A nevükben vaníliát hordozó parfümöktől általában azt várjuk el, hogy domináns vanília illatuk legyen, egy-két apró szépségpöttyel, csavarral, esetleg pótkerékkel kiegészítve. Ehhez képest a Boisé Vanille (Fás vanília), nem kifejezetten vaníliás, és még csak nem is találom különösebben fásnak. Persze, van benne vanília, meg fás jegyek is sodródnak itt-ott az árral, de a Boisé Vanille egy sokkal komplexebb, bonyolultabb parfüm, semhogy ez a név hűen jellemezné. Na, de nem fogok fennakadni egy félrevezető névválasztáson, a lényeg, hogy mit tud a parfüm, és e tekintetben nincs okom panaszra.

Montale korai alkotásaira, amelyek még igazán jók voltak, jellemző az erős karakter, testes, robosztus szerkezet, és a nagyon jó minőségű alapanyagok használata. A Boisé Vanille is egyértelműen ebből a korszakból származik, már az üvegcsében megbúvó sötét borostyánszín, olajas állagú folyadék is jelzi, hogy itt bizony valami jóra, de legalábbis sűrű, erőteljes illatra számíthatunk. A parfüm fejillatában elsőként a bors és a fanyar citrusok hallatnak magukról, amelyeket azonban pillanatokon belül egy nagyon sötét tónusú, kissé füstös, balzsamos-gyantás alap ellenpontoz. Az erőteljes, száraz levendula, és a kissé visszafogottabb pacsuli egy mélyzöld, aromás árnyalatot is kölcsönöz az illatnak, s tovább erősíti annak férfias jellegét. A vanília ebben a stádiumban szinte egyáltalán nem érzékelhető, s a leszáradás során is csak a kissé édeskésen porossá váló alapban hallat magáról, ahol azonban a tonkabab is legalább annyira jelen van. A megszokott, gourmand vattacukros-sütis vanília helyett, ezt az akkordot inkább úgy lehet elképzelni, mint egy hosszú időre rumba áztatott, nedvesen fénylő, sötét vaníliarúdat: markáns, száraz, és csak igen kicsit édes. A Boisé Vanille tulajdonképpen elég líneáris parfüm, így a leszáradás során egyetlen pillanatára sem válik uralkodóvá a vaníliás-tonkababos alap, csak a némiképp fanyar, füstös, levendulás lombkoronának szolgáltatja a törzset. A parfüm tartóssága bombajó, rajtam egész nap kitart, hatósugara pedig érdekes módon közel marad a viselőjéhez, de ott annál intenzívebben érződik.

A Boisé Vanille egy jó parfüm, de ha valaki a nagymama desszertjeiből ismert cukros vaníliát keresi benne, az csalódni fog. Ez egy kemény, karakteres, sötét és férfias alkotás, amely stílusában sokkal inkább hasonlít az ugyancsak Montale keze alól kikerült Blue Amber-re, mint bármilyen pihe-puha vaníliafelhőre. Bár uniszex parfümként hirdetik, én elsősorban középkorú, naptól cserzett bőrű, szigorú tekintetű férfiakon tudom elképzelni, de persze ettől még a fehér bőrű és kevésbé szigorú arcvonású személyek is bátran viselheti, ha szeretik az illatát.

Illatjegyek: bergamott, jamaica-i bors, citrom, bourbon geránium, olasz írisz, kanadai cédrus levelek, levendula, pacsuli, tonkabab, vanília

Kreátor(r): Pierre Montale

Frapin – 1270 (2002) 7/10

Az öreg Frapin, amikor 1270-ben letelepedett Segonzac városában és elültette az első szőlőtőkéjét, valószínűleg nem gondolta, hogy a neve egy aprócska, illatos, de ihatatlan folyadékot tartalmazó üvegen fog tündökölni. Márpedig 732 évvel a Frapin szőlészet megalapítása után, Béatrice Cointreau – egy Frapin leszármazott – úgy döntött, hogy az időközben világhírűvé vált, csodálatos konyakokat készítő cégnek be kell szállnia a parfümbizniszbe is. Eddig hét alkotásuk jelent meg, melyek közül az 1270 névre hallgató az első és egyben leghíresebb, így én is ezzel kezdtem az ismerkedést.

Egy konyakokat készítő cégtől azt várjuk el, hogy a parfümeik is ebből ihletődjenek, és ez állításuk szerint így is történt, azonban a kivitelezésben elcsúszhatott valami, mert az 1270 esetében a végeredmény sokkal inkább hasonlít egy finom gyümölcsös cukorkára, esetleg rágógumira, mint egy markáns, karakteres borpárlatra. Míg a konyakban a mazsolás édesség mellett erősen jelen van egyfajta szúrós, férfias, alkoholos aroma, addig ebben a parfümben minden csupa lágy hajlat, puhaság és kedvesség. Fejillata kissé almás, kissé ananászos gyümölcslére emlékeztet: friss, könnyed, kellemesen édes, de eléggé gyerekes. Emellett kihámozható a kompozícióból még némi virágos jelleg, meg a cukrozott narancshéj is, de ez sem sokat segít a parfüm komolyabbá tételében. A leszáradás során apránként elhalványodik az intenzív gyümölcsösség, és teret nyer egy fásabb, fűszeresebb akkord, amelyet a konyakra utaló mazsola és a szilvalekvár édesít meg. Szépen össze vannak hangolva a dolgok, kellemesen puha és finom az illat, csak sajnos az összhatás valamiért rágógumisra sikeredett. Nincs jobb szó rá: műnek hat. Az alapillat szerencsére “kigyógyul” ebből a szépséghibából, eltűnik a rágógumi, és ami marad, az egy fás-vaníliás-kakaós aroma, nagy adag tonkababbal megspékelve. Tartósság: rajtam hat-hét óra, hatósugár: közepes, néha kissé bizonytalan.

Az 1270 összességében egy nagyon kellemes, szépen csiszolt gyümölcsös-gourmand illatocska, de sajnos nem sokkal több. Soha nem lesz zavaró, de katarzist sem várhatok tőle. Nem találom benne a konyak erős karakterét, testes aromáit, helyette gyermeki, ártatlan és kissé mesterséges illat kúszik az orromba, valahányszor meglegyint a fuvallata. Én nem nagyon tudom férfiakon elképzelni ezt a parfümöt, s szerintem érett, komolyabb nőkön sem az igazi. Meglátásom szerint ifjú lánykák teadélutánjaihoz illik a legjobban. Ugyanakkor senkit sem szeretnék lebeszélni a kipróbálásáról, hiszen Zólyomi Zsolt parfümőr a kedvenc illatai között említette, így valószínűnek tűnik, hogy több van benne, mint amennyit én észrevettem.

Illatjegyek: egzotikus fák, fűszerek, mazsola, szőlővirág, hársfavirág, feketebors, kandírozott narancs, dió, mogyoró, szilva, kakaó, szalmavirág, kávé, bőr, fehér méz, vanília, tonkabab

Kreátor(r): ismeretlen

Amouage – Dia Man (2002) 9/10

Soha nem szimpatizáltam különösebben az Amouage hivalkodó stílusával és eget rengető áraival, de ha valami jó, akkor azt el kell ismernem. Márpedig a Dia Man szerintem egy kifejezetten jó parfüm, amelyet valószínűleg már rég megvettem volna, ha mondjuk L’Artisan-os, vagy Montale-os árfekvése lenne, és nem annak háromszorosa. De mivel épp háromszoros az ára, így egyelőre kénytelen vagyok beérni a mintám nyalogatásával.

A Dia Man a többi Amouage testvéréhez képest egy meglepően visszafogott, diszkrét illat, amely sosem fogja a Gold Man módjára, rikító pávafarokként kísérni a viselőjét, de a gazdagság és luxus érzete belőle sem hiányzik. Fejillata hűvös és elegáns: kesernyés kardamom, puha tömjén és fanyar narancs szofisztikált elegyéből áll, amelyet némi zöldes hatású vetiver támogat a háttérből. Nem igazán karakteres akkord, nincs benne semmi figyelemfelkeltő, mégsem tudnám egyetlen parfümhöz sem hasonlítani. Az igazi gyönyörűség az első félóra után indul be, amikor melegedni kezd az illat, és fokozatosan szétterül – na, nem a pávafarok – hanem egy puha, púderes írisz, amelyet egy kevés bőr tesz férfiasabbá, az áttetsző szirmú virágok pedig gazdagabbá. Ahogy múlik az idő, tovább erősödik ez a tendencia, és néhány óra elteltével egy kifejezetten púderes, selymes illattá alakul a Dia Man, amelyben már a sötét tónusú ámbra is fel-felsejlik. A nagy bánatomra ismeretlenségbe burkolózó orr tehetségét jelzi, hogy a parfüm még ebben a stádiumban is egyértelműen férfias hatást kelt, ami talán egy kevés hátramaradt vetivernek, meg tömjénnek köszönhető. Néhány óra múlva újabb változás áll be az illatban: kissé szúrósabbá, fásabbá válik, amiért talán a rózsafát okolhatnám. Rajtam tíz-tizenkét órát is megmarad ez a kellemes aroma, ami idő alatt mindvégig bőrközelben tartózkodik.

A Dia Man egy nagyon szép parfüm, amely azt a fajta luxust hívatott szolgálni, amely nem akar feltűnést kelteni, hangoskodni, csak egyszerűen élvezi a gazdagságot. Nem a tűzpiros Ferrari-ban száguldozó, divatfüggő olajmágnás-csemeték illata, hanem a Bentley hátsó ülésén Huxley-t olvasgató, kifinomult férfié. Tudom, tudom: ez az embertípus már rég kihalt, így valószínűleg a Dia Man-nek sincs túl nagy vásárlóköre, de ez semmit nem von le az értékeiből. Most az egyszer örvendenék, ha egy olcsóbb parfümház múzsaként használná a Dia Man-t, és nemes egyszerűséggel lemásolná nekem ezt a nagyszerű parfümöt.

Illatjegyek: kövirózsa, labdanum, narancs, kardamom, tömjén, bazsarózsa, ylang-ylang, írisz, szilva, ámbra, bőr, pacsuli, rózsafa, vetiver

Kreátor(r): ismeretlen

Chanel – Cuir de Russie (1924) 8/10

A Cuir de Russie (Orosz Bőr), a legendás Ernest Beaux által alkotott parfüm-matuzsálem, a No. 5-ot követően talán a legikonikusabb Chanel parfüm, amelyet minden magára valamit is adó parfüm-mániásnak ismernie, és csodálnia kellene. Bár az orosz bőrös témának már 1924-ben is nagy hagyománya volt - a XIX. század során több Cuir de Russie névre hallgató parfüm is létezett – a Chanel interpretációja mégis kissé polgárpukkasztónak számított a maga idejében, hiszen alkotói olyan nőknek ajánlották a viselését, akik bátran felvállalják a nyilvános dohányzást, meg a bőrruhák, öltönyök viselését. Röviden, a Cuir de Russie a női emancipáció szimpatizánsa volt. Most, hogy letudtuk már ezt a kínos témát, és mindenki olyan nadrágot viselhet, amilyent csak szeretne, nem sok mondanivalója akad a Cuir de Russie-nak és ebből kifolyólag egy kicsit “öregnek” is érzem, de ez persze semmit nem von le az egykori érdemeiből.

Parfümös körökben nagyon nem menő nem szeretni a Cuir de Russie-t, én most mégis valami hasonló bevallására készülök. Az talán túlzás, hogy nem szeretem, hiszen kellemesnek találom az illatát, és nagyra értékelem a komplexitását, meg a műfajteremtő erejét is, de napjaink hatalmas parfüm kínálatában szerintem akadnak a Cuir de Russie-nál jobb bőrös illatok. A parfüm fejillatában kesernyés bergamott fedezhető fel elsőként, majd rövidesen megjelennek a No. 5-ra emlékeztető aldehidek, és diszkrét, klasszikus virágos jegyek. Persze a kompozíció egyetlen pillanatra sem válik annyira nőiessé és elegánssá, mint a No. 5, hiszen már néhány perc után jól kivehető a hűvös, púderes írisz, na meg a száraz, enyhén füstös, keserű bőr, az emancipáció-faktor. Rendben van ez az akkord, szépen összhangban vannak a dolgok, csak egy kicsit vérszegénynek tűnik. Talán megszoktam a modern bőrös illatok lehengerlő erejét, talán az általam tesztelt EdT töménység a hibás, de nagyon visszafogottnak, szerénynek érzem a Cuir de Russie-t. Egy bőrös parfümtől nem ezt várom.

Egy-két óra elteltével változni kezdenek a dolgok: az elegáns, de hideg és távolságtartó illat fokozatosan melegedni kezd, az alapból elősejlő benzoin és ámbra édes, kissé állatias, érzéki jelleget ad a parfümnek. Talán egy aprócska civet is megbújik a háttérben. Megint csak azt kell mondanom, hogy szép ez az átalakulás, kellemes, sőt, izgalmas a leszáradás, csak épp alig érezhető. Szigorúan bőrközelben marad, és ott is olyannak hat, mintha egy ködfelhőn keresztül érkezne hozzám. Tartóssága öt-hat órában mérhető.

A Cuir de Russie-t nyilván nem lehet nagyon megszidni, hiszen generációk kedvence, rengeteg új alkotás megihletője, egy igazi Chanel legenda, és már egymagában az a tény, hogy közel száz éve létezik, jelzi, hogy valamit nagyon jól eltaláltak benne. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy a mai modern fogyasztó választhat ennél jobb bőrös illatot magának. Én kitartok a Knize Ten mellett, de ha nő lennék, akkor valószínűleg Lutens Cuir Mauresque-jét, vagy a Cuir Ottoman-t preferálnám helyette.

Megjegyzés: Jacques Polge 1983-ban újrahangolta a Cuir de Russie-t, mivel a bőrös akkord megteremtéséhez felhasznált nyírfa szurok korlátozottá vált az Európai Unióban, így kénytelen volt isoquinolonokkal helyettesíteni azt. Az eredményről megoszlanak a vélemények: Luca Turin szerint minden ugyanolyan szép, mint régen, mások ezt nem egészen így látják. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a Cuir de Russie Parfüm koncentrációban a legszebb. Én sajnos csak az EdT-t teszteltem…

Illatjegyek: aldehidek, narancsvirág, bergamott, mandarin, zsálya, írisz, jázmin, rózsa, ylang-ylang, cédrus, vetiver, tömjén, benzoin, bőr, ámbra, vanília

Kreátor(r): Ernest Beaux (1924), Jacques Polge (1983)