Top 10 Őszi Parfüm – 2011

Számomra az őszt a hideg, szitáló eső, nyálkás köd, bamba tekintetű kisiskolások és a bágyadt falevelekkel beborított, bokáig érő sár testesíti meg. Ezen meteorológiai jelenségek teljes hiányában még egyáltalán nincs őszi hangulatom, de a hagyományok előtt tisztelegve összedobtam egy rossz idő elleni tízes listát: előbb-utóbb jól fog jönni.

Parfum d’Empire – Aziyadé: Aki rendszeresen olvasgat engem, az tudja, hogy a római kömény az egyik gyengém, így egy olyan tökéletes római köményes, aszalt gyümölcsös finomsággal szemben, mint az Aziyadé, teljesen védtelen vagyok.

Parfumerie Generale - Intrigant Patchouli: A legpiszkosabb pacsuli, amely beteges, dohos levegőt és tűdőbajos fehér virágok illatát árasztja magából, valamiért mégis mindig mosolyra fakaszt. Perverz szépség.

Annick Goutal - Ambre Fétiche: Egy különleges ámbra interpretáció, amely száraz és férfias, a homályban pedig egy nagyon izgalmas, főtt kukoricára emlékeztető illat lebeg. Az idei év egyik legkellemes meglepetése volt.

Czech & Speake - No. 88: Egy régi kedvenc, amely újra előkerült és újra lenyűgözött. A legszebb férfiaknak szánt rózsa. Pont.

Maison Francis Kurkdjian - Cologne pour le Soir: Becsapós a név, ez az illat minden, csak nem egy megszokott kölni. Egy meleg, édes, fás parfüm méretes hatósugárral, és kiváló tartóssággal. Odabújós pillanatokra.

Vero Profumo – Onda: Egy nőknek szánt illat, amely azonban annyira nem evilági, hogy akár zöld, fotoszintetizáló marslakóknak is ajánlhatnák. Mézédes vetiver, virágokkal és bőrrel megvadítva. Uff!

Maitre Parfumeur et Gantier – Parfum d’Habit: Újabb szörnyeteg a láthatáron. Egy fekáliás felhangokkal bíró pacsuli-vetiver-bőr kombinácó. Számomra is felfoghatatlan, hogy miért szeretem, de nincs mit tenni ellene…

L’Artisan Parfumeur - Al Oudh: Egy méltánytalanul elhanyagolt Duchaufour mű, amely egy nagyon izgalmas aoud-római kömény kompozíciót mutat be. Simán üti a Montale színvonalat.

Lorenzo Villoresi – Vetyver: A szokásos vetiverem ezúttal Villoresi orra alól. Kissé régimódi, férfias parfüm, elsőre goromba fráternek tűnik, de a keménysége érző szívet takar.

Christian Dior – Fahrenheit: Tavaly is itt volt, és lehet, hogy jövőre is itt lesz. Annyira ütős cucc, hogy nem merem megkockáztatni, hogy bárki is megfeledkezzen róla. Mellesleg, az egyetlen mainstrem illat a listán…

Ha sikerült őszi hangulatba ringatnotok magatokat, ti is írjátok meg, hogy ki lesz a parfüm-polcotok főhőse az elkövetkező hónapokban, végezetül pedig tekintsétek meg Parfümblogger és Timka kedvenceit is!

Parfum d’Empire – Wazamba (2009) 9.5/10

Marc-Antoine Corticchiato napjaink egyik legbátrabb parfümőre, a korzikai Andy Tauer (bár azt is írhatnám, hogy Andy Tauer a svájci Corticchiato), alkotásaival kapcsolatban mégis feltűnően gyakran elhangzik a plágium szócska. Több helyen is lehetett olvasni, hogy parfümeit Serge Lutens korábbi illataihoz hasonlították, de az esetek nagy többségében ezek a vádak nagyon hamar szétfoszlottak, mint a WC-papírra írt haikuk a vízben, és a cikkek átcsaptak a Corticchiato mű felmagasztalásába. Hogy miért? Talán azért, mert Corticchiato, ha ihletődik is, azt mindig a legjobbaktól teszi, és minden alkotásába bele tud szőni valami nagyon izgalmasat, eredetit, amitől az egy újabb remekmű lesz, egy felturbózott illatcsoda, és nem egy lelketlen, bádogarcú utánzat.

Ugyanez történt a Wazamba-val is, amelynek a korzikai mester állítása szerint egy nyugat-afrikai törzs rituáléihoz használt hangszer volt a múzsája, sokak azonban Serge Lutens fenyős-gyantás Fille en Aiguilles-ének és a Comme des Garcons Incens Series-ének jegyeit vélték felfedezni rajta. Persze, ebben az esetben is hamar belátták a kritikusok, hogy a végeredmény több mint a részeinek összege, és érdemes volt vele bíbelődni. Én sem tudom egy tökéletesen eredeti alkotásnak nevezni a Wazamba-t, hiszen a tömjén-divat már jóval 2009 előtt kirobbant, és engem a már fentebb említett művek mellett az Etro Messe de Minuit-jére is emlékeztet egy kicsit, de ettől még egy fantasztikus parfümnek találom, és szomorú lennék, ha a beszüntetéséről olvasnék. Fejillatában egy egész egyházközségnek elegendő, gyönyörűen füstös tömjén van, amelyet a hidegen, gyümölcsösen sziporkázó aldehidek tesznek frissebbé. Ez eddig egy igazi templom illat, az Avignon méltó párja, az első negyedórát követően azonban más útra tér a parfüm. Előbukkannak a szívillat melegebb jegyei melyek közül a gyantás illatú fenyőfa a legkarakteresebb, de az ámbrás jellegű labdanum és a túlérett, likőrös gyümölcsök is jól érződnek. Ezt az édes, már-már szirupos akkordot a száraz, kemény mirha ellenpontozza, és néha a ciprus zöldje is felcsillan a háttérben. Nagyon szeretem ezt a stádiumot: mintha egy sötét, de forró és szikkadt fenyőerdőben sétálnék, ahol sűrű, ragacsos gyanta csordogál a fák kérgén, a távolból pedig egy öreg gyümölcsös illatát hozza a lomha szellő. Ilyen illata lehetett Gaianak mielőtt a rációnk megölte, vagy a cigány mondavilág Buha-jának, aki Az Erdők Anyja volt. A bantu nyelvben a wazamba szó szülésznőt jelöl, és ez sem okoz képzavart: egy törzs öregasszonyához, vagy mágusához pontosan ilyen illat illik. A leszáradás végére kissé alábbhagy az édesség, és érdekes módon újult erővel tér vissza a tömjén, de ezúttal már nem érzem füstösnek, inkább száraz és fás, magasztos és kiegyensúlyozott. A parfüm tartóssága és hatósugara egyaránt nagyon jó.

Az én szememben a Wazamba nem egy igazi parfüm, inkább a régmúlt idők illatának felelevenítése, egy aroma, ami a sötét éjszakák tábortűzének édes, bódító füstjéből szállt fel a különböző gonosz és kevésbé gonosz istenek felé. Egy nyers szépségű illat, amelyet nem hiszem, hogy valaki is a hétköznapokon kellene használjon, viszont hangulatteremtésre, a szürke tömbházrengetegben a halkan mormogó fenyőerdők megidézésére nagyon jó választás. Örvendek, hogy elhozta a Neroli, most már jöhet az Aziyadé is.

Illatjegyek: aldehidek, alma, fenyőfa gyanta, szomáliai tömjén, kenyai mirha, indiai szantálfa, etióp opoponax, marokkói ciprus, labdanum

Kreátor(r): Marc-Antoine Corticchiato

Montale – Boisé Vanille (2006?) 8.5/10

A nevükben vaníliát hordozó parfümöktől általában azt várjuk el, hogy domináns vanília illatuk legyen, egy-két apró szépségpöttyel, csavarral, esetleg pótkerékkel kiegészítve. Ehhez képest a Boisé Vanille (Fás vanília), nem kifejezetten vaníliás, és még csak nem is találom különösebben fásnak. Persze, van benne vanília, meg fás jegyek is sodródnak itt-ott az árral, de a Boisé Vanille egy sokkal komplexebb, bonyolultabb parfüm, semhogy ez a név hűen jellemezné. Na, de nem fogok fennakadni egy félrevezető névválasztáson, a lényeg, hogy mit tud a parfüm, és e tekintetben nincs okom panaszra.

Montale korai alkotásaira, amelyek még igazán jók voltak, jellemző az erős karakter, testes, robosztus szerkezet, és a nagyon jó minőségű alapanyagok használata. A Boisé Vanille is egyértelműen ebből a korszakból származik, már az üvegcsében megbúvó sötét borostyánszín, olajas állagú folyadék is jelzi, hogy itt bizony valami jóra, de legalábbis sűrű, erőteljes illatra számíthatunk. A parfüm fejillatában elsőként a bors és a fanyar citrusok hallatnak magukról, amelyeket azonban pillanatokon belül egy nagyon sötét tónusú, kissé füstös, balzsamos-gyantás alap ellenpontoz. Az erőteljes, száraz levendula, és a kissé visszafogottabb pacsuli egy mélyzöld, aromás árnyalatot is kölcsönöz az illatnak, s tovább erősíti annak férfias jellegét. A vanília ebben a stádiumban szinte egyáltalán nem érzékelhető, s a leszáradás során is csak a kissé édeskésen porossá váló alapban hallat magáról, ahol azonban a tonkabab is legalább annyira jelen van. A megszokott, gourmand vattacukros-sütis vanília helyett, ezt az akkordot inkább úgy lehet elképzelni, mint egy hosszú időre rumba áztatott, nedvesen fénylő, sötét vaníliarúdat: markáns, száraz, és csak igen kicsit édes. A Boisé Vanille tulajdonképpen elég líneáris parfüm, így a leszáradás során egyetlen pillanatára sem válik uralkodóvá a vaníliás-tonkababos alap, csak a némiképp fanyar, füstös, levendulás lombkoronának szolgáltatja a törzset. A parfüm tartóssága bombajó, rajtam egész nap kitart, hatósugara pedig érdekes módon közel marad a viselőjéhez, de ott annál intenzívebben érződik.

A Boisé Vanille egy jó parfüm, de ha valaki a nagymama desszertjeiből ismert cukros vaníliát keresi benne, az csalódni fog. Ez egy kemény, karakteres, sötét és férfias alkotás, amely stílusában sokkal inkább hasonlít az ugyancsak Montale keze alól kikerült Blue Amber-re, mint bármilyen pihe-puha vaníliafelhőre. Bár uniszex parfümként hirdetik, én elsősorban középkorú, naptól cserzett bőrű, szigorú tekintetű férfiakon tudom elképzelni, de persze ettől még a fehér bőrű és kevésbé szigorú arcvonású személyek is bátran viselheti, ha szeretik az illatát.

Illatjegyek: bergamott, jamaica-i bors, citrom, bourbon geránium, olasz írisz, kanadai cédrus levelek, levendula, pacsuli, tonkabab, vanília

Kreátor(r): Pierre Montale

Frapin – 1270 (2002) 7/10

Az öreg Frapin, amikor 1270-ben letelepedett Segonzac városában és elültette az első szőlőtőkéjét, valószínűleg nem gondolta, hogy a neve egy aprócska, illatos, de ihatatlan folyadékot tartalmazó üvegen fog tündökölni. Márpedig 732 évvel a Frapin szőlészet megalapítása után, Béatrice Cointreau – egy Frapin leszármazott – úgy döntött, hogy az időközben világhírűvé vált, csodálatos konyakokat készítő cégnek be kell szállnia a parfümbizniszbe is. Eddig hét alkotásuk jelent meg, melyek közül az 1270 névre hallgató az első és egyben leghíresebb, így én is ezzel kezdtem az ismerkedést.

Egy konyakokat készítő cégtől azt várjuk el, hogy a parfümeik is ebből ihletődjenek, és ez állításuk szerint így is történt, azonban a kivitelezésben elcsúszhatott valami, mert az 1270 esetében a végeredmény sokkal inkább hasonlít egy finom gyümölcsös cukorkára, esetleg rágógumira, mint egy markáns, karakteres borpárlatra. Míg a konyakban a mazsolás édesség mellett erősen jelen van egyfajta szúrós, férfias, alkoholos aroma, addig ebben a parfümben minden csupa lágy hajlat, puhaság és kedvesség. Fejillata kissé almás, kissé ananászos gyümölcslére emlékeztet: friss, könnyed, kellemesen édes, de eléggé gyerekes. Emellett kihámozható a kompozícióból még némi virágos jelleg, meg a cukrozott narancshéj is, de ez sem sokat segít a parfüm komolyabbá tételében. A leszáradás során apránként elhalványodik az intenzív gyümölcsösség, és teret nyer egy fásabb, fűszeresebb akkord, amelyet a konyakra utaló mazsola és a szilvalekvár édesít meg. Szépen össze vannak hangolva a dolgok, kellemesen puha és finom az illat, csak sajnos az összhatás valamiért rágógumisra sikeredett. Nincs jobb szó rá: műnek hat. Az alapillat szerencsére “kigyógyul” ebből a szépséghibából, eltűnik a rágógumi, és ami marad, az egy fás-vaníliás-kakaós aroma, nagy adag tonkababbal megspékelve. Tartósság: rajtam hat-hét óra, hatósugár: közepes, néha kissé bizonytalan.

Az 1270 összességében egy nagyon kellemes, szépen csiszolt gyümölcsös-gourmand illatocska, de sajnos nem sokkal több. Soha nem lesz zavaró, de katarzist sem várhatok tőle. Nem találom benne a konyak erős karakterét, testes aromáit, helyette gyermeki, ártatlan és kissé mesterséges illat kúszik az orromba, valahányszor meglegyint a fuvallata. Én nem nagyon tudom férfiakon elképzelni ezt a parfümöt, s szerintem érett, komolyabb nőkön sem az igazi. Meglátásom szerint ifjú lánykák teadélutánjaihoz illik a legjobban. Ugyanakkor senkit sem szeretnék lebeszélni a kipróbálásáról, hiszen Zólyomi Zsolt parfümőr a kedvenc illatai között említette, így valószínűnek tűnik, hogy több van benne, mint amennyit én észrevettem.

Illatjegyek: egzotikus fák, fűszerek, mazsola, szőlővirág, hársfavirág, feketebors, kandírozott narancs, dió, mogyoró, szilva, kakaó, szalmavirág, kávé, bőr, fehér méz, vanília, tonkabab

Kreátor(r): ismeretlen

Amouage – Dia Man (2002) 9/10

Soha nem szimpatizáltam különösebben az Amouage hivalkodó stílusával és eget rengető áraival, de ha valami jó, akkor azt el kell ismernem. Márpedig a Dia Man szerintem egy kifejezetten jó parfüm, amelyet valószínűleg már rég megvettem volna, ha mondjuk L’Artisan-os, vagy Montale-os árfekvése lenne, és nem annak háromszorosa. De mivel épp háromszoros az ára, így egyelőre kénytelen vagyok beérni a mintám nyalogatásával.

A Dia Man a többi Amouage testvéréhez képest egy meglepően visszafogott, diszkrét illat, amely sosem fogja a Gold Man módjára, rikító pávafarokként kísérni a viselőjét, de a gazdagság és luxus érzete belőle sem hiányzik. Fejillata hűvös és elegáns: kesernyés kardamom, puha tömjén és fanyar narancs szofisztikált elegyéből áll, amelyet némi zöldes hatású vetiver támogat a háttérből. Nem igazán karakteres akkord, nincs benne semmi figyelemfelkeltő, mégsem tudnám egyetlen parfümhöz sem hasonlítani. Az igazi gyönyörűség az első félóra után indul be, amikor melegedni kezd az illat, és fokozatosan szétterül – na, nem a pávafarok – hanem egy puha, púderes írisz, amelyet egy kevés bőr tesz férfiasabbá, az áttetsző szirmú virágok pedig gazdagabbá. Ahogy múlik az idő, tovább erősödik ez a tendencia, és néhány óra elteltével egy kifejezetten púderes, selymes illattá alakul a Dia Man, amelyben már a sötét tónusú ámbra is fel-felsejlik. A nagy bánatomra ismeretlenségbe burkolózó orr tehetségét jelzi, hogy a parfüm még ebben a stádiumban is egyértelműen férfias hatást kelt, ami talán egy kevés hátramaradt vetivernek, meg tömjénnek köszönhető. Néhány óra múlva újabb változás áll be az illatban: kissé szúrósabbá, fásabbá válik, amiért talán a rózsafát okolhatnám. Rajtam tíz-tizenkét órát is megmarad ez a kellemes aroma, ami idő alatt mindvégig bőrközelben tartózkodik.

A Dia Man egy nagyon szép parfüm, amely azt a fajta luxust hívatott szolgálni, amely nem akar feltűnést kelteni, hangoskodni, csak egyszerűen élvezi a gazdagságot. Nem a tűzpiros Ferrari-ban száguldozó, divatfüggő olajmágnás-csemeték illata, hanem a Bentley hátsó ülésén Huxley-t olvasgató, kifinomult férfié. Tudom, tudom: ez az embertípus már rég kihalt, így valószínűleg a Dia Man-nek sincs túl nagy vásárlóköre, de ez semmit nem von le az értékeiből. Most az egyszer örvendenék, ha egy olcsóbb parfümház múzsaként használná a Dia Man-t, és nemes egyszerűséggel lemásolná nekem ezt a nagyszerű parfümöt.

Illatjegyek: kövirózsa, labdanum, narancs, kardamom, tömjén, bazsarózsa, ylang-ylang, írisz, szilva, ámbra, bőr, pacsuli, rózsafa, vetiver

Kreátor(r): ismeretlen

Chanel – Cuir de Russie (1924) 8/10

A Cuir de Russie (Orosz Bőr), a legendás Ernest Beaux által alkotott parfüm-matuzsálem, a No. 5-ot követően talán a legikonikusabb Chanel parfüm, amelyet minden magára valamit is adó parfüm-mániásnak ismernie, és csodálnia kellene. Bár az orosz bőrös témának már 1924-ben is nagy hagyománya volt - a XIX. század során több Cuir de Russie névre hallgató parfüm is létezett – a Chanel interpretációja mégis kissé polgárpukkasztónak számított a maga idejében, hiszen alkotói olyan nőknek ajánlották a viselését, akik bátran felvállalják a nyilvános dohányzást, meg a bőrruhák, öltönyök viselését. Röviden, a Cuir de Russie a női emancipáció szimpatizánsa volt. Most, hogy letudtuk már ezt a kínos témát, és mindenki olyan nadrágot viselhet, amilyent csak szeretne, nem sok mondanivalója akad a Cuir de Russie-nak és ebből kifolyólag egy kicsit “öregnek” is érzem, de ez persze semmit nem von le az egykori érdemeiből.

Parfümös körökben nagyon nem menő nem szeretni a Cuir de Russie-t, én most mégis valami hasonló bevallására készülök. Az talán túlzás, hogy nem szeretem, hiszen kellemesnek találom az illatát, és nagyra értékelem a komplexitását, meg a műfajteremtő erejét is, de napjaink hatalmas parfüm kínálatában szerintem akadnak a Cuir de Russie-nál jobb bőrös illatok. A parfüm fejillatában kesernyés bergamott fedezhető fel elsőként, majd rövidesen megjelennek a No. 5-ra emlékeztető aldehidek, és diszkrét, klasszikus virágos jegyek. Persze a kompozíció egyetlen pillanatra sem válik annyira nőiessé és elegánssá, mint a No. 5, hiszen már néhány perc után jól kivehető a hűvös, púderes írisz, na meg a száraz, enyhén füstös, keserű bőr, az emancipáció-faktor. Rendben van ez az akkord, szépen összhangban vannak a dolgok, csak egy kicsit vérszegénynek tűnik. Talán megszoktam a modern bőrös illatok lehengerlő erejét, talán az általam tesztelt EdT töménység a hibás, de nagyon visszafogottnak, szerénynek érzem a Cuir de Russie-t. Egy bőrös parfümtől nem ezt várom.

Egy-két óra elteltével változni kezdenek a dolgok: az elegáns, de hideg és távolságtartó illat fokozatosan melegedni kezd, az alapból elősejlő benzoin és ámbra édes, kissé állatias, érzéki jelleget ad a parfümnek. Talán egy aprócska civet is megbújik a háttérben. Megint csak azt kell mondanom, hogy szép ez az átalakulás, kellemes, sőt, izgalmas a leszáradás, csak épp alig érezhető. Szigorúan bőrközelben marad, és ott is olyannak hat, mintha egy ködfelhőn keresztül érkezne hozzám. Tartóssága öt-hat órában mérhető.

A Cuir de Russie-t nyilván nem lehet nagyon megszidni, hiszen generációk kedvence, rengeteg új alkotás megihletője, egy igazi Chanel legenda, és már egymagában az a tény, hogy közel száz éve létezik, jelzi, hogy valamit nagyon jól eltaláltak benne. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy a mai modern fogyasztó választhat ennél jobb bőrös illatot magának. Én kitartok a Knize Ten mellett, de ha nő lennék, akkor valószínűleg Lutens Cuir Mauresque-jét, vagy a Cuir Ottoman-t preferálnám helyette.

Megjegyzés: Jacques Polge 1983-ban újrahangolta a Cuir de Russie-t, mivel a bőrös akkord megteremtéséhez felhasznált nyírfa szurok korlátozottá vált az Európai Unióban, így kénytelen volt isoquinolonokkal helyettesíteni azt. Az eredményről megoszlanak a vélemények: Luca Turin szerint minden ugyanolyan szép, mint régen, mások ezt nem egészen így látják. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a Cuir de Russie Parfüm koncentrációban a legszebb. Én sajnos csak az EdT-t teszteltem…

Illatjegyek: aldehidek, narancsvirág, bergamott, mandarin, zsálya, írisz, jázmin, rózsa, ylang-ylang, cédrus, vetiver, tömjén, benzoin, bőr, ámbra, vanília

Kreátor(r): Ernest Beaux (1924), Jacques Polge (1983)