Miller Harris – L’Air de Rien (2006) 8/10

Jane Birkin egy angol származású, de igazán népszerűvé csak Franciaországba költözve váló énekesnő, színésznő, a hatvanas évek szexszimbóluma, és minden idők egyik legjobb celebrity parfümének tulajdonosa. A mostanra kicsit megkorosodott, de még mindig igen erotikus hanggal rendelkező hölgy, állítólag sosem szerette a parfümöket – kifejezetten viszolygott a tubarózsás, jácintos, gyöngyvirágos virágfelhőktől - és gyakran csak egy kis potpourrit viselt a zsebében, vagy a róla elnevezett Hermés táskában. Hogy mégis belemerült a parfümök világába, az annak köszönhető, hogy bátyja, Andrew Birkin írta a Parfüm című film forgatókönyvét, és ennek kapcsán egy kis parfümériát is felállított a lakásában. Csak, hogy jobban menjen az írás, na. Az itt eltőltött idő alatt jött rá Jane, hogy nem csak virágillatokból áll a világ, hanem léteznek, egyszerűbb, emberibb alapanyagok is, mint például a mósusz, amely közelebb áll az ő keresetlen erotikájához. A megvilágosódást tett követte, és már ment is a megrendelés Lyn Harris parfümőrhöz. A cél egy olyan személyes jellegű parfüm létrehozása volt, amely egyszerre emlékezteti Jane Birkin-t az édesapja pipájára, a bátyja hajára, öreg házakra, régi bútorokra, padlófényező szerre, és mintegy áttetsző fátyolként lengi körül viselőjét. Furcsa vágyak, de mivel a L’Air de Rien (A semmi levegője) egy érdekes, és szép parfüm lett, egyetlen rossz szavam sem lehet.

Sokak szerint ez az egyetlen parfüm, amely piszkosság, bujaság tekintetében felveheti a versenyt a Musks Koublai Khan-nal, és ennek megfelelően már a fejillatban megjelenik a mósusz, itt azonban még fölébe kerekedik a száraz tölgymoha, és az üde, zöld neroli. Izgalmas, egyedi kezdet ez, a parfüm csúcspontja számomra. Jó óra kell ahhoz, hogy a neroli elillanjon, a tölgymoha megpuhuljon, és kibontakozhasson a szexszimbólumhoz méltó szív-, meg alapillat, benne a mósusszal, amely nem tisztaságillatú, de nem is állatiasan fekáliaszagú, inkább forró, édes és sós, némi virágos jelleggel. Lehet, hogy Jane Birkin egy öreges, nosztalgikus illatot szeretett volna, és talán számára az is lett, nekem azonban izzadt testeket, a bőrre száradt sót, és forró szellő lebegtette ruhákat juttat eszembe. A kérdés már csak az, hogy ezekről a dolgokról egy tengerparti estére, vagy egy vad hancúrozást követő pihegő-szünetre asszociáljunk. A döntést rátok bízom.

A folytatásban már nem áll be komoly változás, az én bőrömön sosem kerül elő különálló jegyként az ámbra és a vanília, inkább csak a mósusz megédesítésében van kiegészítő szerepük. A régi házat, és szúette bútorait sem találtam meg a parfümben, de Andrew Birkin izzadt, sós, és még kissé sampont párolgó skalpjának illata határozottan jelen van az alapban, s néha egy kis cseresznyés pipadohány szerűség is fel-feltűnik. A L’Air de Rien tartóssága nyolc-tíz óra, a hatósugara meg kifejezetten nagy és erőteljes – nem igazán illik rá az áttettsző fátyol hasonlat. Talán épp ebből adódik a parfüm legnagyobb hibája is: engem kissé nyomaszt, és fejfájásra hajlamosít ez a forró, mósuszos, sós-édes illat. Ezt leszámítva azonban egy izgalmas, különleges, és szellemes alkotás a L’Air de Rien, amelyet bátran ajánlok mindenkinek, aki valami egyedi, szexi parfümre vágyik.

Illatjegyek: francia tölgymoha, tunéziai neroli, édes mósusz, pacsuli, ámbra, vanília

Kreátor(r): Lyn Harris