Lorenzo Villoresi - Vetiver (1994) 8.5/10

Villoresi Vetiver-e nagyon rosszul kezdte nálam, de annál jobban végezte (bár könnyen megeshet, hogy még nem végeztünk egymással). Legelső alkalommal, amikor a bőrömre fújtam a chardonnay színű folyadékot, a rengeteg előzetesen elolvasott kritika ellenére is váratlanul és kissé kellemetlenűl érintett a fejillat epés keserűsége és morcos hangulata. Ráadásul ez volt az a nap, amikor eltévedtünk Budapest egyik barátságtalanabb kerületében, a barátnőmön meg kiütközött a migrén, így majd' minden adva volt ahhoz, hogy ne legyen túl rózsás a hangulatom. Érdekes módon ez az emlék annyira rögzült bennem, és a nap hangulata annyira összekapcsolódott a parfüm illatával, hogy utána még hosszú ideig kizárólag ennek az érzésnek az árnyékában tudtam viselni a Vetiver-t. Szerencsére az idő megoldja az ilyen problémákat - ma már jó mókának tűnik az egész városnézés, s apránként a Vetiver = alvilág beli tévelygés gondolat-konglomerátum is feloldódott a fejemben, s így most mindenféle gond nélkül, sőt, boldogan viselhetem ezt a parfümöt.

Na, de beszéljünk magáról az illatról: mint már említettem, a fejillat meglepően keserű és goromba, mindez persze a Villoresi-től megszokott komplex stílusban tálalva. Hideg, nyers és kissé fás pinceszagot érzek, amelyből a műtőasztalon ki lehet hámozni a méregzöld galbánumot, a szokottnál sötétebb tónusú, száraz levendulát, némi zellert, a valaha érzett legkeserűbb bergamottot, meg persze a főszereplőt, a vetivert. Ez a rengeteg alapanyag egy nagyon masszív, zord, férfias akkorddá áll össze, amely egymagában sosem tudott volna megnyerni magának, mivel azonban a folyatás más irányt vesz, azt mondhatom, hogy van értelme a dolognak, és nem bánom, hogy így alakult a kezdet. Az első negyedórát követően felszínre tör az édes, kissé poros koumarin, meg egy kevés szantálfa, jelentősen felmelegítve és meglágyítva az illatot, s amikor a levendula is alacsonyabb fokozatra kapcsol, akkor bekövetkezik a gyönyör. Az elemek összjátékából valami módon egy keserű mandulára emlékeztető illat jön létre, amely még mindig száraz és férfias, de már van benne egy jó adag kiegyensúlyozott, puha érzékiség is. Ha nőből lennék, egy ilyen illatot árasztó férfi biztos, hogy bizalmat ébresztene bennem - erő, komolyság, higgadtság sugárzik belőle.

Villoresi esetében általában fel sem merül a tartósság kérdése, ha azonban valakiben mégis felmerült, akkor elárulom: a Vetiver nagyon tartós, és terebélyes hatósugara van. Az első félóra után rajtam megállapodik, s ezt követően szinte már semmit nem változik: koumarin, vetiver, szantálfa, levendula és egy csipetnyi fűszeres szerecsendió gyönyörű elegye marad, amelyben minden elem jól megtalálja a helyét, s egyik sem törekszik teljhatalomra. Talán az utolsó néhány órára egy kicsit előtérbe kerül a tölgymoha szúróssága is, de nem okoz nagy galibát, senkinek nem kell aggódnia miatta.

Összességében, ha valaki egy erősen vetiver központú, minimalista illatot keres, akkor az nem biztos, hogy jó helyen jár, mert Villoresi alkotása sokkal több, mint egyszerű vetiver. Nekik ajánlom figyelmükbe a Sel de Vétiver-t, vagy a Maitre Parfumeur et Gantier Route du Vétiver-jét, azonban a komplex alkotások kedvelői ne menjenek sehová: Itt a helyük!

Megjegyzés: Az illatmintácskámon a potenciálisan allergén anyagok között még megjelenik az Evernia prunastri (tölgymoha) neve, ami jelenleg csak nagyon kis mennyiségben kerülhet a parfümökbe, így megeshet, hogy a jelenlegi változat már nem pont olyan, mint amit én teszteltem. Tapasztalat ezzel kapcsolatosan?

Illatjegyek: rózsafa, bergamott, levendula, galbánum, menta, petitgrain, neroli, zsálya, római kömény, zeller, szerecsendió, vetiver, mósusz, tonkabab, szantálfa, tölgymoha, cédrus, pacsuli

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi