Czech & Speake – Frankincense and Myrrh (1984) 7.5/10

Frankincense and Myrrh, avagy Tömjén és Mirha. Ezt nyújtja a Czech & Speake egyik korai kölnije, amelyben, ha még egy kis arany is megjelenne, akkor akár a betlehemi istállóra és a három királyra is asszociálhatnánk, de ez súlyos hiba lenne részünkről. Az a helyzet ugyanis, hogy a Frankincense and Myrrh a nevében lévő bibliai utalás, és a benne feloldott klasszikus templomi illatosítók ellenére, egy komoly, elegáns és némiképp profán illat, amely meglehetősen távol áll mindenféle spiritualitástól meg bűbájos légkörtől. És istállószaga sincs…

A parfüm fejillatában egy tiszta, száraz és férfias levendula-bazsalikom kombó, meg némi kesernyés citrus teremti meg a kellemes, ám tiszteletet parancsoló hangulatot. Ne képzeljük azonban túl aromásnak, növényesnek ezt a kezdetet, mert a háttérben már ott van a csontszáraz, és minden vallási rituálétól mentes tömjén, ami szépen illeszkedik a kéklő levendulához. Nagyon jó kis kezdet ez, egy-kettőre le is vett a lábamról, a baj csak az vele, hogy a Frankincense and Myrrh egy EdC, és ez meg is látszik rajta. A folytatásban, ahelyett, hogy kibomlana az illat, még komplexebbé és teltebbé válna, fokozatosan eltűnik a bazsalikom meg a citrusok, s marad egy egyszerű, kissé szúrós-fanyar-fás tömjén-mirha páros, meg egy kevés levendula, amely az eleganciát biztosítja. Persze ez sem rossz - az egymagában vett illat mindvégig nagyon kellemes és természetesnek ható - de egy kicsit szűkkeblű és visszafogott az én ízlésemhez. Amíg a No. 88-en egyáltalán nem érzik, hogy EdC, addig a Frankincense and Myrrh-nek bizony elkélne egy nagyobb test. A tartósság szintén nem említhető az illat erősségei között, rajtam három-négy órát hajlandó megmaradni, ami egy sima kölnivíznek nem rossz teljesítmény, de ezért az árért keveslem.

Elolvasva amit eddig írtam, úgy érzem, hogy a kelleténél kissé jobban megdorgáltam ezt a parfümöt. A Frankincense and Myrrh egy kifejezetten élvezetes, karakteres, férfias alkotás, az egyik legjobb a Czech & Speake sorozatban, amelyet bármikor szívesen viselnék, ha valaki meglepne vele. Emellett hálás is lehetek neki, mert rávezetett, hogy a mirha és az édes mirha (opoponax) egyáltalán nem ugyanaz, de még csak nem is igen hasonlítanak egymásra. Az igazi mirha száraz, kissé szúrós, zöldes, aromás illatú, az édes mirha viszont puha meleg, vaníliás, ámbrás jellegű. Ha valaki nem hiszi, járjon utána. (Kezdetnek ajánlom: Eau Lente vs. Frankincense and Myrrh).

Ezek után nagy kedvem kerekedett megillatolni Serge Lutens La Myrrhe-jét. Ismeritek?

Illatjegyek: narancs, citrom, bazsalikom, levendula, tömjén, mirha, kamilla, cédrus, szantálfa

Kreátor(r): Shirley Brody

Lorenzo Villoresi – Garofano (1995) 6/10

Villoresi mestert nagyra becsülöm a bevállalós, robosztus alkotásaiért, azonban úgy tűnik, néha túllő a célon. Már az Alamut elemzésekor is megemlítettem, hogy esetleg a jóból is megárthat a sok, a Garofano-ra (Szegfű) pedig még inkább érvényes ez a megállapítás. A szegfűn alapuló parfümök sajnos elég ritkák, így nagyon szerettem volna szeretni ezt az illatot, de akárhogy próbálom, nem megy.

A szegfű (Dianthus spp.) egy apró szirmú, diszkrét virág, viszont az illata nagyon karakteres, sötét tónusú, kissé gyászos hangulatú, s ha ehhez hozzáadjuk Villoresi jellegzetes, félelmet nem ismerő stílusát, akkor talán már nem is annyira meglepő, hogy a Garofano egy ennyire drámai hatású, émelyítően nehéz, középkori hangulatú parfüm lett. A fejillat furcsa, kissé acetonos akkorddal indít, de mindössze harminc másodperc után - egy eugenol-bombarobbanás következtében - szertefoszlik, és szinte nyomtalanul el is tűnik. A szívillatból feltoluló hatalmas adag szegfűszegre emlékeztető eugenol kegyetlenül erős, bódító és minden mást elfojt maga körül. Csak nehezen tudom kiszűrni a háttérben meghúzódó púderes rózsát, a mósuszt, meg némi kesernyés fahéjat, amelyek tovább erősítik a parfüm amúgy is sötét, régimódi jellegét. Mintha egy mélylila, nehéz brokátfüggöny ölelne körül, és nem is egy könnyed illatfelhőt fújtam volna magamra. A továbbiakban nagyon hosszú ideig (hat-nyolc óra) nem áll be számottevő változás, mindössze az utolsó néhány órára jelenik meg egy kis franciás vizeletszag, meg a vanília, még édesebbé és púderesebbé alakítva az illatot. Hatósugár, tartósság értelemszerűen kiváló.

Villoresi néhány alkotása brutálisan jó (Piper Nigrum, Spezie, Vetiver, Dilmun, Képzeld ide a saját kedvencedet), a Garofano azonban csak simán brutális. Opiumabb az Opium-nál. Túl sok benne a szegfű, és kevés az egyéb finomság, szépség, ami izgalmassá tenné a parfümöt, és megtörné az eugenol monotóniáját. Talán ha egy kicsit lazább lenne a szerkezete, és némi aldehid, citrusok pezsgőbbé tennék, esetleg egy kevés tömjén, bőr, vagy vetiver szárazabbá varázsolná, akkor én is igazán tudnám szeretni, így azonban csak egy érdekes, ám teljességgel viselhetetlen, nem evilági illatkülönlegesség marad a számomra, amit elég évente egyszer megillatolni.

Ismertek jó szegfű parfümöket?

Illatjegyek: levendula, virágos jegyek, zöld levelek, feketebors, ciklámen, fahéj, geránium, ylang-ylang, jázmin, rózsa, szegfű, cédrus, mósusz, vanília, vaníliavirág (heliotrope)

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi

Miller et Bertaux – Spiritus/land #2 (1998?) 8/10

A Miller et Bertaux egy aprócska párizsi divatház, amely 1985-ben született a világra és értelemszerűen Miller meg Bertaux voltak a szülei. Hogy a szülők mikor kezdtek el ruhák mellett parfümökkel is kacérkodni, arról nem sokat lehet tudni, mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy 1998-ban már létezett a Parfum Trouve #1 és a Spiritus/land #2 is. Hatalmas népszerűségre sosem sikerült szert tenniük, de parfümös körökben jó a megítélésük az illataiknak, alkotásaik gondosan megtervezettek és jó minőségű alapanyagokból készülnek.

Koránt sem ismerem az összes Miller et Bertaux illatot, de amelyeket sikerült kipróbálnom, azok közül magasan kiemelkedik a Spiritus/land (Szellem/föld). Ez a parfüm egy igazi csemege azoknak akik szeretik a különlegességeket és az egzotikus, távoli vidékek illatait; szerintem nem igazán hasonlít egyetlen más parfümhöz sem, s a L’Air du Desert Marocain-tól eltekintve, talán egyetlen alkotás sem kelt bennem ilyen erős Észak-Afrika érzetet. A Spiritus fejillata egy igazi fűszeres tűzijáték, amelyben a szúrós, frissítő hatású, kissé szappanos gyömbér szikrázik a leghevesebben, de a feketebors, a kesernyés kardamom, és valami, tormára/wasabi-ra emlékeztető csípősség is fel-felsziporkázik a sötétben. Rövid idő után megjelenik a tömjén is, amely csontszáraz és egy jottányit sem emlékeztet a keresztény templomok jellegzetes illatára, inkább valami félvad afrikai sámán kuckóját idézi meg bennem. Persze ilyent sosem szagoltam, úgyhogy lehet kötözködni, de hát ez jutott róla eszembe, nincs mit tenni…

A gyömbér-tömjén párossal még egyetlen más parfümben sem találkoztam - valószínűleg ezért is hat ennyire újszerűnek a Spiritus - de el kell ismernem, hogy jól működik. Talán egy kicsit agresszívebb, ridegebb lenne a kelleténél, ha egy nagyon jól beillesztett, férfias rózsa-fuvallat meg nem lágyítaná a szívét, de szerencsére meglágyítja, úgyhogy nincs okom panaszra. Az első egy-két óra nagy intenzitása után leül a tömjén és teret enged a fás-dohányos alap diszkrétebb, melegebb illatának, s ezzel megjelennek az első édesség-cseppek is az egyébként száraz, férfiasan karakteres parfümben. Tartósság, hatósugár rajtam egyaránt mérsékelt, de közelről szagolva kifejezetten intenzívnek, pezsdítőnek hat a Spiritus, szinte szúrja az orrot.

Azt hiszem sosem lesz egy egész üveg Spiritus-ra szükségem – túl vad és idegenszerű ahhoz, hogy rendszeresen viseljem – de izgalmas illatélményt nyújtott, és a mintám maradéka talán még jól jöhet, egy spirituális utazás alkalmával. Ajánlom mindenkinek aki szereti a bátor parfümöket, tömjén rajongóknak pedig egyenesen kötelező.

Illatjegyek: bors, dohány, kardamom, gyömbér, rózsa, szantálfa, tömjén

Kreátor(r): ismeretlen

Penhaligon’s – Sartorial (2010) 7.5/10

Úgy tűnik, hogy Bertrand Duchaufour az utóbbi egy-két évben mindenhol ott volt: ontotta a parfümöket a L’Artisan-nál (Nuit de Tubéreuse, Traversée du Bosphore, Mon Numéro Collection), átvette Celine Ellena-tól a The Different Company irányítását (Oud Shamash), dolgozott az Eau d’Italie-nak (Jardin du Poete), kontárkodott a Frapin-nál (1697), főzicskélt a Parfums MDCI-nél (La Belle Helene), Marc Atlan-nak elkészítette a Petite Mort nevű csodaillatot, s mindemellett a Penhaligon’s háza táján is egyre nagyobb szerepet tölt be. A 2009-es, jól sikerült Amaranthine után rábízták az Anthology Collection felélesztését, s a rövid idő alatt nagyon népszerűvé vált Sartorial (Szabóság) is az ő orra alól került ki.

A Sartorial-t a Penhaligon’s elmondása szerint a londoni Saville Row 16. alatt található Norton & Sons arisztokrata szabóság illata inspirált, így nem meglepő, hogy Duchaufour a komponálás során egy olyan klasszikus férfi eleganciát hordozó témakörhöz nyúlt vissza, mint amilyen a fougére. Az viszont már annál meglepőbb, hogy a Sartorial erősen emlékeztet minden idők egyik legelcsépeltebb, legvulgárisabb aromás fougére-jére, a Fabergé féle Brut-ra, amely minden, csak nem a londoni arisztokrácia illata. Talán egy kis ironikus játék ez Duchaufour-tól, vagy talán az olcsó népszerűség keresése, de az is lehet, hogy a sznobok orrának megvezetése.

Persze nem állnak azért olyan nagyon rosszul a dolgok, Duchaufour vigyázott arra, hogy a Sartorial-ban minden a helyén legyen. Kissé lenyesegette a Brut durva széleit, kivasalta a ráncait, hozzávarrt egy remekbe szabott tölgymohás (k)alapot, hímzett mellé egy elegáns kesztyűt, a végeredmény pedig egy kellemes, jól viselhető, s nyomokban régimódi eleganciát is hordozó illat lett. A parfüm kifejezetten aromásan indít, a szokásos citrusok mellett egy púderes, zöld és édeskés ibolyalevél terebélyesedik, melyet némi fémes-ózonos jelleg tesz egy kicsit modernebbé. Eddig inkább borbélyműhely, mint szabóság. A szívillathoz érkezve, csatlakozik az ibolyához egy karamellizált hatású levendula, egy édes-púderes, kumarinos tonkabab (mindkettő nélkülözhetetlen fougére elem), meg némi poros hatású bőr is. A Sartorial ennél a pontnál szerintem túlságosan is közel kerül a Brut émelyítően édes, sűrű, vasalógőzös jellegéhez; nekem mindenesetre soknak tűnik a hintőpor. Szerencsére az alapillathoz érve megint helyrebillen a mérleg, az aromás-púderes édesség mögött megjelenik a hűvösebb, kissé szúrós tölgymoha, meg talán némi pacsuli, s így a parfüm megint élvezetessé válik. A Sartorial tartóssága egész jó, hatósugara meg talán túlzottan is az (néhány csepp simán betöltötte a szobámat).

Összességében egy profi módon megalkotott parfümnek tartom a Sartorial-t, amely nem fog Duchaufour szégyenére válni. Kreativitás, eredetiség ugyan nem sok rejlik benne, de mégsem érzem egy fölöslegesen kiadott parfümnek: megérdemli a Brut, hogy a sznobok és az arisztokraták is megismerkedjenek az illatával.

Illatjegyek: aldehidek, ózon hatás, fémes jegyek, ibolyalevél, kardamom, neroli, feketebors, friss gyömbér, méhviasz, ciklámen, hársfa virágja, levendula, bőr, pacsuli, mirha, cédrus, tonkabab, tölgymoha, fehér mósusz, méz, öreg fa, vanília, ámbra, gurjun fa balzsama (Dipterocarpus spp.)

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Diptyque – Eau Lente (1986) 9.5/10

A Diptyque korai alkotásai, úgymint a L’Eau (1968), a L’Autre (1973) vagy a L’Eau Trois (1975) egy igen szélsőséges irányzatot képviselnek, amely még niche mértékkel mérve is erősen különcködőnek számít, és nehéz róluk eldönteni, hogy tényleges parfümök-e, vagy inkább valami modern köntösbe bújtatott ókori palotaillatosítók. Jól illeszkedik ebbe a vonulatba a némileg megkésett Eau Lente (Lassú Víz) is, amely állítólag egy Nagy Sándor korából fennmaradt recept alapján készült, s amelyről szintén nehéz eldönteni, hogy szobaillatosítóként működne-e jobban vagy az emberi bőrön, egy meleg ágy ölén. (Ezt a kérdést egyébként a Diptyque nagyon egyszerűen eldöntötte azzal, hogy a piacra dobta az Opoponax névre hallgató illatos gyertyát, meg szobaillatosító spray-t, amelyek az Eau Lente háziasított változatának felelnek meg.)

Az Eau Lente elsősorban opopanax parfümként él a köztudatban, az én fejemben azonban egyértelműen a szegfűszeg az, ami elsőként beugrik róla. Talán azért van egy így, mert a parfüm fejjegyében van egy igen prominens szegfűszeges-fahéjas akkord, amely már első teszteléskor levett a lábamról, s annyira magával ragadott, hogy meg is feledkeztem a folytatásról. A szegfűszeg nem egy egyszerű jegy – talán az egyik legkarakteresebb, legtolakodóbb fűszerünk – sokan nem is szeretik, én azonban imádom, és nagy előszeretettel használom a gasztró-kalandjaim során is. Valamikor régen kísérletet tettem egy aszalt szilvás puding megalkotására, amelybe rengeteg szegfűszeget, kevés fahéjat és némi julienre vágott narancshéjat is belecsempésztem. A végeredmény nem lett sem szép, sem különösebben finom, a főzés során égbe törő illatok azonban mennyeiek voltak, s nekem ugyanezt a csodálatos aromát nyújtja az Eau Lente fejillata is: sűrű, édes szegfűszeg, pikáns fahéj, a kesernyés narancshéjjal a háttérben. Rajtam kb. fél órát tart ez a stádium, aztán fokozatosan elhalványodik a szegfűszeg és betölti a teret az opopanax, avagy édes mirha megnyugtató, meleg, ámbrára, mézre, tömjénes illatosítókra és vaníliára emlékeztető mély illata. Annyira kellemes ez az alap, hogy valószínűleg az izgalmas szegfűszeges fejillat nélkül is simán a kedvenceim közé kerülne az Eau Lente, így azonban még egyértelműbb a dolog. A Philosykos mellett a kedvenc Diptyque illatom, s egyben az egyik legszebb orientális parfüm, amelyhez valaha szerencsém volt.

Amint az már eddig is kitűnhetett, az Eau Lente nem egy bonyolult alkotás, nem rendelkezik Opium-i komplexitással, és az első fél óra után szinte teljesen lineáris, de talán épp ebben rejlik a varázsa. Szerintem tökéletes az otthoni lazításra és a borús napok okozta melankólia kikúrálására, amelyhez a diszkrét hatósugara és közepes tartóssága is tökéletesen megfelel. Ajánlom mindenkinek, de főként azoknak, akik szeretik a szegfűszeget, és azoknak, akik nem szeretik a szegfűszeget, de szeretnék megszeretni.

Illatjegyek: fahéj, szegfűszeg, indiai fűszerek, opopanax (Opopanax chironium)

Kreátor(r): Desmond Knox-Leet és Serge Kalouguine