L’Artisan Parfumeur – Dzongkha (2006) 9/10

A L’Artisan-t Jean Laporte alapította meg 1976-ban, létrehozva ezzel a legelső niche parfümériát, amely szerény véleményem szerint még mindig az egyik legjobb. Számomra ez a parfümház testesíti meg a leginkább a niche fogalmát: alkotásaik különlegesek, művésziek, evokatívak és kifejezetten az érzelmekre hatnak, igazi hangulatot teremtve maguk körül. Mostanra már több mint húsz parfümüket ismerem, de még egyikre sem sikerült azt mondanom, hogy unalmas, átlagos vagy semmitmondó és még a parfümház legbőszebb kritikusai is csak az illatok tartósságát tudják felróni hibaként.

A Dzongkhát - a világjáró sorozat harmadik darabját - ugyan sokáig nem szerettem, de unalmasnak sosem találtam és idővel meg is értem hozza; most már az egyik kedvenc L’Artisan-om. Ezt a parfümöt Bhután és hatalmas kolostorai ihlették, s míg elődjének, a Timbuktu-nak szerintem nem sikerült visszaadnia Mali illatvilágát, addig a Dzongkha telitalálat. Már az első szippantás eszembe juttatja a Kék Hold Völgyét, amelyben James Hilton-nak egy gyönyörű, nyugalmat árasztó, spirituális hangulatot sikerül megteremtenie az ott élő szerzetesek életének leírásával. Szinte érzem is a templomaik hideg falát és az égő tömjén kesernyés, száraz füstjét, amely megtölti a levegőt és amely az írisz mellett a Dzongkhának is az egyik legmeghatározóbb eleme.

A fejillat száraz és hideg: egy nagy adag nyers hatású íriszgyökér és a fűszeres kardamom bontakozik ki elsőként a bőrön, majd röviddel ezután előbújik a többi jegy is. Nagyon érdekesnek találom a a tea-akkordot, amely engem egy csésze tejjel, vagy jakvajjal ízesített fekete teára emlékeztet és egy leheletnyi puha melegséget csempész az illatba. Ezt leszámítva minden jegy csontszáraz, hűvös és merengő, akár egy öreg templom a szélfútta, havas hegycsúcson. A parfüm szívét a kissé füstös tömjén és az írisz alkotja, amely a Serge Lutens híres Iris Silver Mist-jére emlékeztet, azonban ez még szárazabb és földesebb jellegű, köszönhetően a kesernyés bőrjegynek is, amely szintén megjelenik a leszáradás során. Az utolsó órára elcsendesedik az írisz és megjelenik a cédrusfa, egy kis frissességet kölcsönözve a végjátéknak. Az illat tartóssága L’Artisan mivolta ellenére nem rossz, bár mindvégig bőrközelben marad, kerülve a feltűnést.

A Dzongkha nem egy könnyű, vidám kis parfüm a rózsaszín rágógumik és szőke copfok világából, de annál szebb, kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb. Szerintem méltó párja a Timbuktu-nak, amellye gyakran összehasonlítják, de annál sokkal komolyabb, fennköltebb és ebből kifolyólag nehezebben is viselhető. Mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki egy igazán különleges írisz parfümöt keres, vagy csak egyszerűen egy képzeletbeli utazást szeretne tenni Bhután és Tibet fagyos világában.

Illatjegyek: bazsarózsa, kardamom, licsi, tea, vetiver, írisz, tömjén, cédrus, bőr, papíruszfa

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Creed – Millésime Impérial (1995) 4/10

Parfümökről olvasgatva gyakran összefutottam a Creed parfümház nevével, amellyel látszólag mindenki nagyon meg volt elégedve, jó kritikákat kaptak az illatai, ráadásul igazi hírességek neveit emlegették a márkával kapcsolatosan. Az angol királyi ház tagjaitól elkezdve, David Beckham-en keresztül, hollywood-i sztárok hadai viselik/viselték a Creed parfümeit, sőt még maga Sigmund Freud is ennek a parfümháznak volt a híve, így nem csoda, hogy egyre kiváncsibb lettem. Később azt is megtudtam, hogy a Creed kifejezetten ősi gyökerekre tekinthet vissza, James Henry Creed már 1760-ban megalapította az első parfümériáját London szívében és a márka azóta is családi kézen van. A jelenlegi orr, Olivier Creed már a hatodik generációt képviseli és neki köszönhetőek napjaink legnépszerűbb Creed alkotásai, úgymint a Green Irish Tweed, Silver Mountain Water, Virgin Island Water, Erolfa, vagy épp a Millésime Impérial.

Hosszas tanakodás után úgy döntöttem, hogy a Millésime Impérial-al kezdem az ismerkedést, ugyanis a leírások alapján úgy tűnt, hogy ez a parfüm képviseli a leghűbben a Creed stílusát, ráadásul ez az egyik legnépszerűbb darab (Jay Z és P. Diddy is neki hódol), meg amúgy is szerettem volna már egy jó kis sárgadinnyés, vizes illatot. Sajnos, nagyon hamar kiderült, hogy nem egyezik az ízlésem a fentebb említett két úriemberrel, ugyanis a Millésime Impérial nálam nem kapott átmenő osztályzatot. Az én orrom számára ez egy szánalmasan szintetikus, átlagos alkotás, mintha csak Olivier Creed nem egy parfümöt, hanem egy sereg olcsó, sportos tusfürdő illatának legkisebb közös többszörösét próbálta volna létrehozni. Lehet, hogy sokak szeretik ezt az illatot, de valljuk be férfiasan, hogy mérföldekre van attól a művészettől, szépségtől, amelyet egy igazán jó parfüm nyújtani tud. A Millésime Impérial fejillata sárgadinnyés-citrusos, némi fémes, uborkás mellékjeggyel és csak úgy árad belőle a Calone nevezetű szintetikum. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, mert friss és tiszta hatást kelt, de hamarosan megjelenik mellette egy édeskés-sós, vizes jegy is, ami még az eddiginél is szintetikusabb szintre emeli a löttyöt és sajnos az egész alap erről az illatról szól. Unalmas, olcsó és hosszú távon nyomasztóvá is válik.

Ha a kezdeti sárgadinnyés frissesség végigvonulna az egész illaton, akkor azt mondanám, hogy a Millésime Impérial nem különösebben izgalmas, de legalább kellemes, modern és főként divatos alkotás; ezzel a jellegtelen, gyatrán kivitelezett alappal és az érthetetlenül magas árával azonban nem menekülhet a haragom elől. Azt hiszem, ezek után jó ideig nem fogok újabb Creed minta után vágyakozni...

Illatjegyek: ropogós gyümölcsök, tengeri só, sziciliai citrom, bergamott, mandarin, írisz, mósusz, fás jegyek, vizes jegyek

Kreátor(r): Olivier Creed

Montale – Blue Amber (2006) 8/10

A hatalmas nyári hőség általában nem kedvez a parfümök nehézsúlyú világbajnokának, az ámbrának, de ennek ellenére néha megkívánom a kedvenc illatjegyemet és kénytelen vagyok magamra fújni belőle. Így esett ma a választásom Montale Kék Ámbrájára, amely - mint ahogy a neve is jelzi - egy könnyedebb interpretációja ennek a testes, meleg jegynek. Csodára azonban ne számítsunk, mivel a vér nem válik vízzé; sem Montale sem pedig az ámbra nem tagadja meg önmagát és az élettel teli fejjegyek mögül rövid idő után előtör a gazdag, orientális ámbratenger.

Számomra ez az illat egyáltalán nem kék, sokkal inkább mélyzöld és arany kombinációja, amelyben az aromás, enyhén citrusos jegyek képviselik a zöld színt és a vaníliás-ámbrás alap az aranyat. A bőrre való kifújást követően rögtön orrba vág a gyógynövényesnek ható fejjegy, amelynek épp csak egy fikarcnyi citrusosságot ad a bergamott és koriander párosa. Már ebben a stádiumban is jól kivehető az ámbra, amely az idő múltával csak még erősebbé válik, azonban sosem lesz túlontúl édes, vagy nyomasztó, köszönhetően egy kevés szokatlan illatú pacsulinak, amely egy könnyed motorolajasan markáns jelleget ad a parfümnek. Érdekes, hogy ezt a pacsulit csak akkor érzem, ha egészen közelről szimatolom a bőrömet, távolról csak a gyantásan édes, meleg ámbra vehető észre, egy leheletnyi vaníliával megtámogatva. Azt hiszem, hogy a bőrömön érzett illat az izgalmasabb és érdekesebb, viszont az aurája az, ami igazán kellemessé teszi a viselését. Amint azt Montale-tól megszokhattuk, a tartósság és a hatósugár miatt nem kell aggódnunk, a Blue Amber-től is legalább nyolc-tíz óra illatozásra számíthatunk és már két-három fújás is bőven elég belőle.

Ezt a parfümöt az teszi igazán különlegessé, ahogy Montale-nak a koriander és pacsuli segítségével sikerül kordában tartania az édességet, anélkül, hogy elnyomná, tönkretenné az ámbra testes, robosztus szépségét, ugyanakkor épp ez a néha motorolajra, máskor meg füstön aszalt szilvára emlékeztető jegy az ami felhőt hoz a szeretetem egére. Bár egy kiváló parfümnek tartom a Blue Amber-t, mégis közelebb áll a szívemhez a Serge Lutens féle Ambre Sultan, amely egy mélyebb, kerekebb ámbra, vagy a Parfum d’Empire száraz, férfias Ambre Russe-ja; így maradnak a langyos nyáresték, amikor az előbb említett két parfüm már túl sok lenne, de a Kék Ámbra még könnyedén viselhető, sőt, talán a legszebb arcát mutatja.

Illatjegyek: bergamott, geránium, koriander, pacsuli, vetiver, ámbra, vanília

Kreátor(r): Pierre Montale

Geo. F. Trumper – Wild Fern (1877) 7/10

A Geo. F. Trumper elsősorban nem egy parfümház, hanem egy borotválkozásra szakosodott márkacsalád, annak viszont nem akármilyen. George F. Trumper 1875-ben nyitotta meg első szalonját London úri negyedében és olyan ügyesen tevékenykedett, hogy rövid idő elteltével kinevezték az angol királyi család hivatalos borbélyává. Ezt a pozíciót egyébként azóta is betölti a cég, öt egymást követő uralkodógenerációtól is megkapta a megbecsülésüket jelző Királyi Címert. Parfümeik között kizárólag férfiaknak szánt darabok találhatóak (ez persze nem jelenti azt, hogy hölgyek nem viselhetik őket), amelyeknek mindegyike Eau de Cologne koncentrációjú és erősen klasszikus stílusú.

A sorozat egyik legrégebbi darabja a Wild Fern (Vad Páfrány), egy igazi parfümmatuzsálem, 1877-es megjelenési idejével a legöregebb illat, amelyet volt szerencsém bemutatni az orromnak. Lévén egy fougére*, a fejillatban természetesen ott várakozik a levendula, azonban meglehetősen diszkréten, szépen elvegyül az egyéb zöld jegyekkel (bazsalikom, rozmaring) és egy fuvallatnyi bergamottal. Bár az illatpiramis nem említi a mentát, számomra a fejillatnak van egy hűvös, mentolos jellege is, amely jól illeszkedik az egyéb aromás füszernövényekhez. Az eddig leírt jegyek alapján akár egy igen élénk fejillatról is beszélhetnénk, de a kumarin keserédes, poros illata szappanossá, pasztellszínűvé alakítja az összképet. A szív- és alapillat során mindvégig megmarad a Wild Fern tiszta, zöld és mértéktartó jellege, mindössze a citrus és a levendula háttérbe húzódása és a kumarinos, mósuszos alap felerősödése érzékelhető. A pacsuli, tölgymoha és szegfű általában karakteres jegy, itt azonban egyáltalán nem érzem őket, de nem is bánom: ez egy egyszerű, természetes zöld illat, amelyből nem hiányoznak a nehéztüzérek. Tartóssága sajnos nem a legjobb (maximum 3-4 óra), de tulajdonképpen egy Eau de Cologne-tól már ez is szép teljesítmény.

A Wild Fern 1877-es keletkezési ideje ellenére nem egy elavult alkotás, nincs „öreg szaga”, friss és könnyed, viszont az tény, hogy nem akárkihez illik. Én egy korosodó, elegáns úriembert képzelek el hozzá, aki nem is igazán parfümöt visel, hanem éppen csak frissen borotválkozott és kellemes, zöld, szappanos illatot áraszt a bőre. Bár az előbb azt írtam, hogy nem egy elavult alkotás, mégis úgy érzem, hogy a Wild Fern-nek a borbélyműhelyek megszűntével meg vannak számlálva a napjai. Ennek ellenére az ismerkedést mindekinek ajánlom.

* - a Houbigant féle 1882-es Fougére Royale-ról elnevezett illatcsalád, amelynek tagjai kötelező módon tartalmaznak levendulát és kumarint. Az egyik legnépszerűbb és legnépesebb, klasszikus, férfias illatcsalád.

Illatjegyek: levendula, bazsalikom, bergamott, rozmaring, geránium, páfrány, szegfű, tölgymoha, mósusz, pacsuli

Kreátor(r): Geo. F. Trumper

Diptyque – L’Ombre Dans L’Eau (1983) 8/10

A Diptyque egyik legromantikusabb és leginkább álmodozásra késztető parfüme a L’Ombre Dans L’Eau, amelynek már a neve is gyönyörű, valósággal költő után kiált. Az Árnyék a Vízen elnevezés, bár tökéletes összhangban van az illat érzelmes, ábrándokat kergető hangulatával, mégis kissé megtévesztő, mivel ettől a parfümtől távol áll mindenféle vizes jelleg, sokkal inkább a gyümölcsös-virágos kategóriába sorolható be. Egy másik megtévesztő dolog az illattal kapcsolatosan a létrehozásának ideje (1983), ami egy klasszikus, kissé idejétmúlt alkotásra enged következtetni, azonban ennek épp az ellenkezője igaz: a L’Ombre Dans L’Eau egy meglepően modern, újszerű és eredeti parfüm, mintha csak 2010-ben dobták volna piacra.

Egy nagyon egyszerű illatról van szó, amely nélkülözi a 80-as években divatos erős fűszereket, pacsulit és egyéb nehéz jegyeket, ehelyett két ártatlan és természetes jegyre hagyatkozik: a feketeribiszkére és a rózsára. A feketeribiszke egy viszonylag ritkán használt illatjegy (talán csak a The Different Company Sublime Balkiss-ában éreztem hasonlót), pedig szerintem nagyszerű dolgokra képes, több figyelmet érdemelne. Jelen esetben elsősorban a fej- és szívillatot teszi varázslatossá, amelyben egyszerre érezhető az apró, fekete szemű gyümölcsök édes-fanyar, szúrós, aromás illata és a zöld levelek harsány frissessége, amelyhez fokozatosan egy kecses rózsaillat társul. Ezen két jegy párosításában az a legjobb, hogy az összhatás a bodza illatára emlékeztet, ami szerintem csodálatos, ráadásul egy igazi hiánycikk a parfümériákban. Bár a L’Ombre Dans L’Eau-t sokan egy rózsadominálta parfümként tartják számon, szerintem sokkal inkább a zöld levelekről és a feketeribiszkéről szól; bennem olyan érzést ébreszt, mintha egy napsütötte, érett ribiszkefürtöket ringató bokrokkal teli gyümölcsösben sétálnék, miközben távoli rózsamezők illatát hozza felém a friss, nyáreleji szellő. Egy igazán megnyugtató és romantikus kép, de férfiak számára talán túlontúl érzelgős is, ezért az uniszex megjelölés ellenére, én elsősorban a női nemhez társítom ezt az illatot. Lévén egy eléggé lineáris parfüm, a hosszan tartó leszáradás során csak apró változások következnek be, kissé elhalványulnak a zöldes jegyek, miközben felerősödik a gyümölcsösség és ezzel egyidőben megédesedik az illat, majd a vége fele a rózsa szerepe válik fontosabbá.

Ez egy csodálatos parfüm, minden idők legélethűbb ribiszkejegyével, amelynek egyetlen hibája van: az első egy-két órában hajlamos nyomasztóvá válni, néha túlságosan is “jelen van”, ezért vigyázni kell az adagolásával. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, aki egy lírai hangvételű parfümre vágyik, vagy csak egyszerűen szereti a feketeribiszke, esetleg a bodza illatát; ha azonban egy rózsaparfüm a cél, akkor szerintem nem itt kell keresgélni.

Illatjegyek: feketeribiszke, bulgár rózsa

Kreátor(r): Serge Kalouguine

Lorenzo Villoresi – Musk (1995) 7/10

A mósusz (pézsma, muszk) szerintem a parfümipar egyik legérdekesebb, legsokoldalúbb alapanyaga, amely szinte minden parfümben jelen van és mégis nehezen megfogható vagy kategorizálható illat. A parfümkészítés hajnalán a mósuszt a pézsmaszarvas (Moschus moschiferus) nemi mirigyeiből nyerték ki (a szanszkrit muszká szó herét jelent), manapság azonban egy egész sereg szintetikus anyaggal helyettesítik. Talán ennek köszönhető a sokoldalúsága és az, hogy két igen élesen elhatárolódó csoportja is kialakult a mósusznak: a tisztaságillatú mósusz (lásd: Jovan-White Musk, Serge Lutens-Clair de Musc, D&G-Light Blue) és a piszkos, testszagú, állatias mósusz (Serge Lutens-Muscs Koublai Khan, Frederic Malle-Musc Ravageur).

Villoresi, maga is elkészítette a saját mószusz interpretációját, amely szerintem a piszkos és a tiszta közötti békeövezetben helyezkedik el. A fejillat itt is a Villoresi-től megszokott kavalkáddal indít, amelyben egyszerre érezhető a bergamott, rózsa, szantálfa és mósusz is, azonban a bergamott citrusossága néhány perc után nyomtalanul elillan, így valamelyest lecsendesedik, megpuhul az illat. A rózsa visszafogott, épp csak annyira van jelen, hogy egy kevés virágos jelleget adjon a fás, mósuszos alapnak, amely az idő előrehaladtával egyre édesebbé, púderesebbé válik és ebben a halvány, zöldes illatú geránium sem tudja megakadályozni. A mósusz, a parfüm főszereplője nem a modern parfümökből megszokott szintetikus mosóporszagot hozza, de nem is a Koublai Khan féle testes, mély illat, inkább az édes, púderes irányba mozdul el. Számomra jól kivehető a szantálfa illata is, amely a mósusz és a vanília lágy krémességét egészíti ki a száraz, fás jellegével, elhárítva az orrunktól a túlzott édességet. Bár uniszex illatként hirdetik, számomra a mósusz, rózsa és vanília túlságosan nőiessé teszi, ráadásul a szantálfa az egész parfümnek egy régimódi jelleget kölcsönöz, ami kissé elriaszt a viselésétől. Itt is, mint már több Villoresi alkotásnál, egy nagy, régimódi szobában érzem magam, tele öreg,nehéz fabútorokkal és korosodó, elegáns hölgyekkel. Nem rossz, de nem az én stílusom. Tartóssága és hatósugara kiváló és az alapanyagok minőségére sem lehet panaszom.

Összességében egy kellemes parfüm, szépen megkomponálva, elegáns, majdhogynem arisztokratikus, csak kissé öregesnek tűnik, és valahogy hiányoznak belőle az emlékezetes pillanatok. Talán ha egy mélyebb, erotikusabb, testszagúbb mósusz lenne az alapban, akkor izgalmasabbnak találnám, viszont lehet, hogy úgy sok potenciális viselőjét elriasztaná... Ti hogy szeretitek a mósuszt, melyik a kedvenc mósuszos alkotásotok?

Illatjegyek: bergamott, galbánum, virágos jegyek, kardamom, geránium, rózsa, mósusz, rózsafa, szantálfa, tölgymoha, vanília

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi

Givenchy – Gentleman (1974) 8/10

A Givenchy divatházat Hubert James Marcel Taffin de Givenchy gróf alapította 1952-ben és már néhány év után olyan nagy neveknek tervezett, mint Audrey Hepburn (aki mellesleg Givenchy múzsája is volt), vagy épp Jackie Kennedy és Grace Kelly. Sajnos napjainkban a Givenchy is elindult az olcsó népszerűség lejtőjén (legalább is, ami a parfümeiket illeti), de szerencsére egy-két megcsontosodott veteránjuk még mindig kapható és még mindig nagyon jó. Ezek közé tartozik a Gentleman is, amely a 80-as évek kemény, dögös és hangoskodó chypre-einek egyik legmeghatározóbb képviselője.

A fejillat harsány, szikrázó bergamottal indít, amelyet egy kevés fahéj fűszerez, és ezzel egyidőben színre lép a szívjegy központi eleme, a szögletes, szúrós és sötét pacsulijegy is. Ez a pacsuli némileg eltér az eddig általam megismert pacsuliktól, kevésbé földes és fás, sokkal inkább a férfias élei vannak kihangsúlyozva. Szerintem ez egy fantasztikus kezdet, tele életerővel, vadsággal és ugyanakkor mégis mindvégig hű tud maradni a nevéhez, azaz egy úriemberhez méltó eleganciát hordoz magában. Ha valakinek ez nem lenne elég erős, akkor rövidesen csatlakozik a tánchoz egy kevés száraz, majdhogynem füstös bőr és egy adag civet, ami még vadabbá és férfiasabbá teszi az illatot. Az alapjegyek megjelenésével előkerül az ámbra is, így lassan megédesedik, kikerekedik a parfüm, esélyt adva ezzel a szegfű/szegfűszeg fűszeres, mély illatának kibontakozásához is. Ebben a stádiumban a pacsuli már korántsem főszereplő, de megjelenik helyette a tölgymoha, amely továbbra is biztosítja a klasszikus férfias jelleget és a szúrósságot, amely olyannyira jellemző a 80-as évek parfümeire. Ezután már nem áll be nagy változás, nincs más dolgunk, mint élvezni a hátramaradt illatfelhőt. Rajtam a parfüm tartóssága közepes, a hatósugara viszont igazán kiváló.

Valószínűleg sokak úgy vélekednek, hogy a Gentleman fölött bizony eljárt már az idő, és tulajdonképpen meg tudom érteni őket. Napjaink metrószexuálisokkal és “majdnem-rózsaszín” férfiparfümökkel tarkított világában erősen kakukktojás a Gentleman, méghozzá egy nagy és sötét tojás. Ez a parfüm csak egy szőrös mellű, klasszikus vonalvezetésű férfin mutat jól, ott viszont annál inkább. És mi lenne, ha mint minden régi illatot, ezt is nem reformulálták volna meg a fogyaszthatósága érdekében? Jó lenne megillatolni az eredeti változatot, amely állítólag még több civetet és pacsulit tartalmazott…

Illatjegyek: bergamott, fahéj, tárkony, méz, írisz, jázmin, cédrus, vetiver, pacsuli, civet, orosz bőr, ámbra, vanília, tölgymoha

Kreátor(r): Paul Léger