Parfumerie Generale - Corps et Amés (2006) 8.5/10

A Corps et Amés (Testek és Lelkek) egyike Pierre Guillaume magángyűjteményének (Private Collection), amely a már jól ismert számozott kollekciójával párhuzamosan fut, és igazából semmiben sem különbözik attól - sem árban, sem minőségben, sem pedig ideológiai szempontból - csak épp egy kicsi nehezebb hozzuk jutni. A Parfumerie Generale hivatalos oldalán például csak egy jelszó megadásával lehet megtekinteni, és megvásárolni őket (gőzöm nincs, hogy miként lehet szert tenni erre a jelszóra), de érdekes módon az Aus Liebe zum Duft, vagy a Luckyscent már nem kér ilyesmit - tőlük bármikor, gond nélkül beszerezhetőek a Private Collection darabjai is. Na, de próbáljunk meg eltekinteni ettől az apró, és szerintem teljesen fölöslegesen beiktatott kis kellemetlenségtől, mert Pierre Guillaume illatai továbbra is zseniálisak, és kár lenne, hogy elterelje a figyelmünket róluk egy ilyen döcögősre sikeredett üzleti fogás.

A Corps et Amés a Parfumerie Generale többnyire modern szemléletű illatai között egy igazi megcsontosodott veteránként hat a maga '70-es, '80-as éveket idéző, klasszikus chypre struktúrájával. A fejillatában kesernyés bergamott, és egy kissé már dugós aszúborra emlékeztető dohos pinceillat kavarog, amely meglepő módon egyáltalán nem kellemetlen, és ahogy közötte fokozatosan feltör a geránium erőteljes, rózsás és kissé zöldes, mentolos illata, az egyenesen csodálatos. Néhány perc elteltével a geránium szokatlanul virágossá, egészen pontosan intenzív rózsaillatúvá válik, de mivel az egész egy csontszáraz, szúrós, tölgymohás chypre alapon nyugszik, számomra egyáltalán nem hat nőiesnek. Persze, olyan hölgyeknek, akik szeretik Estée Lauder Knowing-ját, a Corps et Amés sem okozhat problémát, de azért én inkább férfiaknak ajánlanám a viselését.

Ezt követően már csak nagyon diszkrét átalakulásokon megy keresztül az illat: az immortellát egyáltalán nem találom, a bőrös jegy is szépen beleolvad  a chypre alapba, és a szantálfa is csak igen visszafogottan fejti ki a hatását a háttérben. A Corps et Amés nem a finomkodás, meg az apró kis rezdülések illata, ez egy kemény, karakán parfüm, amely megmutatja a modern, elpuhult orroknak, hogy milyenek is lehettek a régi, nagy parfümök, mielőtt az IFRA szabályok, és a különböző anyagi érdekek tönkretették volna. És az, hogy a durva szúróssága mellett, még kifejezetten elegáns hatást is tud kelteni a Corps et Amés, csak még inkább jelzi, hogy mekkora erő, potenciál is lakozik egy igazi chypre-ben.

A parfüm tartóssága rajtam hat-hét óra, a hatósugara pedig kifejezetten jó. Bár egyáltalán nem egy divatos alkotás, és tapasztaltabb orroknak valószínűleg sok újdonságot sem tud felmutatni (Luca Turin szerint nem több, mint egy egyszerű Copy-Paste illat), én mégis kifejezetten ajánlom a figyelmetekbe, mert nagyon jól csinálja, amit csinál, és amellett egyre ritkábbá is válnak az igazi jó chypre-ek. Ráadásul 2012-ben a Parfumerie Generale is piacra dobott egy lágyabb, Corps et Amés EdT Apaisante néven futó verziót, amiért is tartok tőle, hogy a 2006-os változat el fog tűnni a piacról. Erről persze egyelőre semmi biztosat nem tudok, de azért nem árt igyekezni, ha még akartok egy utolsót szippantani egy igazi jó chypre-ből!

Illatjegyek: bourbon geránium, immortella, bőr, szantálfa, jázmin fa (melati wood)

Kreátor(r): Pierre Guillaume

Montale - Patchouli Leaves (2005) 7.5/10

Montale bácsi az utóbbi időben elvesztette a megbecsülésemet, és az elmúlt egy-két évben már nem igazán követtem az új kreációit, de ma az illatmintás dobozomban turkálva ráakadtam egy aprócska üvegcsére, amely eszembe juttatta, hogy egykoron mennyire is rajongtam a szaúdi királyi család hajdani mesteréért. A Patchouli Leaves (Pacsuli Levelek) egyike volt az első pacsulis illataimnak, és akkoriban nagyon lenyűgözött természetessége, ereje, és sötét, földes illata. Lássuk, mai szemmel milyennek találom!

Az első gondolatom, amikor a bőrömre fújtam a sötét, olajos folyadékot, ma is az volt, hogy: Basszus, ez nagyon erős! A következő, pedig az, hogy: Hmm, nem igazán egyedi... Persze, ha alaposan belegondolok, akkor a legtöbb pacsuli témájú illat azért elég hasonló, meg ha még jobban belegondolok, akkor az az illat, amely a legjobban emlékeztet a Patchouli Leaves-re (Cuir Tabac) jóval utána jelent meg, úgyhogy tulajdonképpen ezt nem róhatom fel neki hibaként. A bivalyerős kezdet - ami főként nyers, zöldes és kissé erjedt pacsuliból áll - is csak az első öt percben tűnik soknak, aztán szépen elcsitul a vihar, és egy jól érezhető, de nem tolakodó, megnyugtató illattá alakul.
 
A Montale honlapja szerint a parfümben felhasznált pacsuli előzőleg két évig tölgyfa hordókban volt érlelve. Ezt a magam részéről csak egy hangzatos reklámszövegnek tartom, az viszont tény, hogy fél óra elteltével valóban kifejezetten fássá, vaníliássá válik a szívillat, akárcsak az egy-két évre barrique-olt merlot borok bouquet-ja. Tulajdonképpen ez az a pont, ahol a pacsuli szépen-lassan, mintegy titokban átalakul egy fás ámbrává. Ugyan marad még néhány csepp a kezdeti, csodálatos minőségű, piszkos, földes pacsuliból is, de az irányítás már az édes, meleg, és szinte gourmandba hajló ámbrás, vaníliás, labdanumos alap kezében van. A minőséggel persze itt sincs gond, minden puha, selymes, barátságos, és megnyugtató, az élek szépen le vannak kerekítve, az alapanyagok össze vannak simulva, de én azért egy kicsit bánom a pacsuli háttérbe szorulását. Elvégre mégiscsak ő a névadó, és az ő jelenléte szolgáltatta az izgalmat, pikantériát is. Na de, annak kell örvendeznünk, amink van, ez az alap pedig még jó sokáig van - rajtam legalább tíz-tizenkét órát elidőz, mielőtt búcsút intene a bőrömnek.

Összességében a Patchouli Leaves-t egy jó alapanyagokból építkező, korrektül összerakott, és nagyon jó ár-érték arányt felmutató parfümnek tartom, amely kezdő pacsulisoknak komoly élmény lehet, és kényelmi illatként is jó szolgálatot tud tenni, számomra azonban az  első fél órát követően kissé puhánynak tűnik, és az izgalmat, komplexitást is hiányolom belőle. Ha ti is így éreztek, akkor ajánlom figyelmetekbe az Etro, Les Néréides, Villoresi, és a Parfumerie Generale pacsulijait, amelyek csavarosabb módon tálalják ugyanezt a témát, ha viszont épp a Montale egyszerűségét kedvelitek, akkor talán nem ártana kipróbálnotok a Mazzolari pacsuliját is.

Illatjegyek: ámbra, labdanum, fehér mósusz, vanília, pacsuli

Kreátor(r): Pierre Montale

Le Labo - Oud 27 (2009) 9.5/10

Le Labo, avagy A labor. Ez a Fabrice Penot és Eddie Roschi által 2006-ban kiötlött, new york-i székhelyű niche parfümház minden bizonnyal egyike a szakma legkülönlegesebbjeinek. A cég eredetileg 10 alkotással lépett a piacra, amelyeknek mindegyike a legnagyobb mennyiségben felhasznált alapanyaga nevét viseli, a mögötte levő szám pedig a különböző felhasznált alapanyagok összlétszámát jelöli. Ennek az érdekes név választó politikának köszönhetően a parfümeiktől nem mindig azt kapjuk, amit a nevük előrejelezne, hiszen előfordulhat, hogy valamely illatanyag, bár számokban kifejezve kevesebb, mint a névadó jegy, de hatásában jóval nagyobb, így tulajdonképpen az ő aromája uralja az illatot.

Egy másik érdekesség az illatházzal kapcsolatosan, hogy mindig frissen, a megrendelést követően keverik ki az illatokat, és az üvegcsére feltüntetik a gyártás időpontját, és a megrendelő nevét is. (Jó kis ötlet, hiszen ki ne szeretne egy külön a számára elkészített illatot, amelyen még a neve is ott díszeleg?) Valószínűleg, ennek a helyben-kikeverésnek a szüleménye az az ötlet is, hogy a Le Labo piacra dobott úgynevezett City Exclusive-okat is, ami annyit tesz, hogy bizonyos illataikat világszerte csak egyetlen városban lehet megvásárolni: a Vanille 44-ért például Párizsba kellene utaznunk, míg ha a Gaiac 10-et szeretnénk a magunkénak tudni, akkor egészen Tokyo-ig kell repülnünk.

Az általam tesztel Oud 27 szerencsére világszerte megtalálható, és egy kedves olvasóm be is szerezte, majd küldött nekem egy mintát belőle. Mivel ez volt az első Le Labo illat, amelyre rátapaszthattam az orromat, rögtön bele is vágtam a tesztelésbe, és kellemes meglepetésben volt részem. A Le Labo-nál úgy tűnik, hogy nem csak a marketing-hez értenek, hanem a parfümökhöz is. Az Oud 27 ugyanis egy határozottan egyedi, izgalmas, már-már sokkoló és mégis kifejezetten jól viselhető alkotás. A fejillat egy furcsa, savanykás-gyümölcsös-műanyagos katyvasz, amelyben aldehidek, rózsaszirmok, és sáfrány kavarog, a fakanál pedig minden bizonnyal agarfából készült. Néhány perc elteltével száradni kezd a parfüm és egy tömjénes, bőrös, aoudos, tintás, ámbrás csodalevessé alakul át, amely egyszerre képes ridegen szintetikus, és buján, piszkosan állatias lenni. Mintha csak az Encre Noire-ra egy bőséges spriccnyi színtiszta, fekáliaszagú természetes ámbrát fújtam volna. És ha ez nem lenne elég komplexitásból, és bizarr jegyekből, akkor van itt még egy kevés tőzeges, kókuszos whiskyillat is. Az érdekes az, hogy ez a sok furcsa jegy nagyon szépen összeáll, és egy akár hétköznapokon is viselhető, modern bőrös-fás illatot alkot, amely hatalmas hangereje ellenére sem hiszem, hogy bárkiből is megbotránkozást váltana ki.

A teljes leszáradás rajtam legalább 12 órát tart, melynek a vége felé kissé megtisztul az illat, és felszínre kerül a tintás, guajakfás, vetiveres, és kissé cédrusos oldala, amely a parfüm kezdeti - Luca Turin szavaival élve - pornográf jellegéhez képest, szinte sportosan elegánsnak mondható. Megijedni persze nem kell, az Oud 27 egyetlen pillanatra sem válik átlagossá, vagy közönségessé, mindössze arról van szó, hogy a fekáliás jegyek helyébe a polírozottabb stílusú vetiveres-fás jegyek lépnek, de a kompozíció továbbra is teljesen egyedi, és azonnal felismerhető marad.

Ezt a parfümöt élmény volt tesztelni, és ami legalább ennyire fontos - viselni is. Ezek után igyekezni fogok további Le Labo illatokat is kipróbálni, és ezt nektek is csak javasolni tudom. Továbbá, ha már próbáltatok néhányat közülük, akkor nagyon örvendenék néhány élménybeszámolónak!

Illatjegyek: aoud, ámbra, civet, mósusz, bulgár rózsa, Atlasz-cédrus, pacsuli, vetiver, aldehidek, tömjén, fekete bors, sáfrány, guajakfa

Kreátor(r): Vincent Schaller

Naomi Goodsir - Bois d'Ascése (2012) 8.5/10

Naomi Goodsir egy ausztrál divattervező hölgy, aki kalapokra és táskákra specializálódott, s mint minden sikeresebb designer-nél, nála is eljött az idő, amikor úgy érezte, hogy illatos formában is felszínre szeretné hozni a benne rejlő kreativitást, képzelőerőt. Kicsit rosszmájúan lefordítva: még több pénzt szeretett volna keresni. Nem akarok azonban gonoszkodni Naomi-val, mert tulajdonképpen szimpatikus amit csinál. Nem vágott neki mindjárt 10-15 parfümmel a piacnak, ahogy azt sajnos gyakran láthatjuk, hanem mindössze két, jól átgondolt, karakteres illatot adott ki (Bois d'Ascése és Cuir Velours), s a hatalmas sikert követően is csak egy alkotással folytatta a sort (Nuit de Bakélite). Bízom benne, hogy a továbbiakban sem pörög be, és ugyanilyen mértéktartó, minőség-centrikus magatartást mutat majd.

Az általam kipróbált Bois d'Ascése (Aszketikus fák) egy nagyon jól megcsinált, és meglepően extrém illat, amiből egyértelműen kitűnik, hogy Naomi Goodsir nem az olcsó népszerűségre törekedik, hanem egy szűkebb, különcködő réteget szeretne megfogni alkotásaival. Már a névválasztás sem a megszokott, hiszen az aszkézis a legtöbbünk fejében nem szül kellemes asszociációkat, és a parfüm használata sem igen kapcsolódik az önmegtartóztatás fogalmához. Ebben az esetben azonban találó névnek bizonyult, ugyanis az üvegben egy tömény, csípősen füstös, száraz illat lapul, amiről sok minden eszünkbe juthat, de nyugati kényelem, kényeztetés és luxus aligha. Hacsak nem egy pohár arany színű, tőzegszagú islay-i whisky képe jelenik meg előttünk, mert arra bizony hasonlít az illata...

A fejillatát ugyan még főként egy kellemes, meleg dohány-jegy uralja, némi friss fahéjjal, és talán egy-két csepp naranccsal kiegészítve, de néhány perc elteltével előkúszik a háttérből az a jó kis szúrós, tőzeges, bőrös jellegű füst, ami annyira szerethető az islay-i whiskykben is. Van itt tölgymoha, meg csontszáraz tömjén is, és a fejillatból hátramaradt dohány is kivehető még egy ideig, de ami igazán meghatározza az illatot, az bizony ez a tömény, markáns, és igencsak bőrös füst, ami az illatjegyek között füstös boróka faként ("smoked cade wood") van feltüntetve. Hogy aztán valóban boróka-e, én azt meg nem mondom, de hogy még a bőrömön is ég, és füstöl, az egészen biztos. Mintha csak egy tábortűz mellett állnék, amelyet kicsit még nedves fából raktak, és a nagy whiskyzés közepette valakinek a bőrkabátja is belepottyant volna a lángokba. Bizony mondom, jó kis illat!

A folytatásban nagy változásokon már nem esik át a Bois d'Ascése, mindössze annyi történik, hogy a füstös, whiskys jellege elcsitul egy kicsit, nagyobb teret engedve a tömjénnel megszórt, bőrös alapnak, aminek köszönhetően egyre ridegebbé, barátságtalanabbá, és kissé benzingőzössé válik az illata. Hiába igyekszik egy kevés labdanum valami melegséget csempészni a leszáradásba, nem jár sikerrel. A Bois d'Ascése tartóssága rajtam jó közepes, hatósugara pedig fergetegesre sikeredett.

Összességében Naomi Goodsir belépő illatát egy bár nehezen viselhető, de nagyon jó, izgalmas parfümnek találom, csak egy bajom van vele: nem eredeti az ötlet! Ugyanezt a bizarr, füstös-bőrös jegyet 2008-ban a Boadicea the Victorious már kiaknázta a Complex-ben, és bár a fejillatok határozottan különböznek, és a szívillatban a Bois d'Ascése inkább a természetes irányból, míg a Complex az ipartelep felől közelíti meg a füstösséget, az alapok túlságosan hasonlítanak ahhoz, hogy a Bois d'Ascése-t egy igazán egyedi, újító alkotásként könyvelhessem el. Valószínűleg ugyanaz az újonnan felfedezett szintetikus molekula borítja el mindkét parfüm alapját, de ez nem változtat a lényegen: a Complex volt a nagy ötlet, a Bois d'Ascése csak újraértelmezés. Ettől persze még egy kitűnő parfüm, és mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki valami különlegességre vágyik!

U.I: A Complex kapcsán elfelejtettem leírni, pedig igazából oda illett volna: ha tehetik, tessenek szépen elolvasni Ballard Karambol-ját, és megnézni a belőle készült Cronenberg filmet, a Crash-t. Garantáltan új szintre fogják emelni a parfüm élvezeti értékét!   

Illatjegyek: dohány, whisky, fahéj, ámbra, labdanum, tölgymoha, szomáliai tömjén, füstös boróka fa

Kreátor(r): Julien Rasquinet

Parfum d'Empire - Aziyadé (2008) 10/10

A minap játszottam egy kis "lakatlan szigeteset", és eltűnődtem azon, hogy ha csak egyetlen parfümházat tarthatnék életben a sok közül, akkor az melyik lenne? Rövid töprengés után a választásom - számomra is meglepő határozottsággal - a Parfum d'Empire-re esett. Ez az a parfümház, amely kellőképpen szélsőséges, erőteljes, és kísérletező az ízlésemhez, alkotásai mégis elég jól viselhetőek, és az illat-típusoknak szinte minden fontosabb területét lefödik. Az Aziyadé a parfümház arab piacos, fűszeres, és érzéki illata, s műfaján belül ezt is kiemelkedő darabnak tartom.

A szokásos történelmi ihletés ezúttal annyiban módosult, hogy nem egy birodalom, vagy fontosabb történelmi személyiség lett Corticchiato múzsája, hanem a francia író, Pierre Loti első regényének főszereplője, Aziyadé. Loti 1879-ben írta meg félig-meddig önéletrajzi ihletősű regényét, melyben Aziyadé-vel, egy isztambuli, tizennyolc éves háremhölggyel folytatott kacskaringós, és néha háromszögesedő viszonyát taglalja, a korszakhoz képest meglepő érzékletességgel. Bár a regény még nem sikerült kiolvasnom, nekem úgy tűnik, hogy Corticchiato elsősorban Törökországot, és a háremek buja hangulatát emelte ki belőle, a szerelmi szálat meg hagyta a fenébe. Legalábbis a parfümben én nem sok romantikát vélek felfedezni, testiséget, és keleti hangulatot viszont annál többet.

Az Aziyadé már a fejillatával vigyázzba állítja az érzékszerveimet, és kéjes vonaglásra készteti az orromat: fanyar gránátalmával indít, amelyet ragacsos aszalt gyümölcsök egészítenek ki, majd pillanatok alatt előkerülnek az igazi keleti fűszerek is. A narancs, szilva, és fahéj kapcsán egy pillanatra a Rochas Femme jut eszembe, de már vadulunk is tovább, lerázva magunkról a nyugati világ utolsó emlékeit is. Hatalmas adag izzadt római kömény illata csapja meg az orromat, mintha csak egy éjjel-nappal curry-t zabáló, olajas bőrű, perzselő testű piaci kofa méretes keblei közé fúrtam volna az orromat. Kevés kardamom is csatlakozik az orgiához, amely csak tovább fokozza a mosdatlan test-hatást, és az aszalt gyümölcsöket megbolondítva, egyszerre teszi ínycsiklandóan finommá, és irgalmatlanul érzékivé az illatot. Török édesség csordogál alá egy bronzszínű, ívbe feszült háton.

Később elcsitul a gránátalma keltette fanyarság, s csak az édes, fűszeres illat marad a bőrön, amelyben némi tömjén szárítja fel a fölösleges, ragacsos szirupot. A közösüléstől fáradt, de boldog test illata ez. Itt nem érvényes a latin közmondás, mely szerint minden állat szomorú az üzekedést követően - az Aziyadé mindvégig elégedett, jó hangulatú illat marad. Egyébként ennek az imént említett, ügyesen használt tömjénnek köszönhető, hogy a parfüm nem válik nyomasztóvá, nem hal bele az édességbe, mint ahogy az néhány Lutens illattal megesik, és a leszáradás teljes ideje alatt (rajtam legalább tíz órán keresztül) élvezetes partner tud lenni. Nekem a hatósugár is nagyon jónak tűnik, bár e téren hallottam már panaszokat is.

Az Aziyadé-t a Parfum d'Empire legmerészebb darabjának tartom, de talán azzal sem tévednék nagyot, ha azt állítanám, hogy az utóbbi évtized egyik legprofánabb illata. Egy ilyen parfümöt csak az értékelhet igazán, aki szereti a természetet annak minden szépségével és rútságával együtt, s nem talál undorítónak egy mosdatlan testet, egy izzadt ágyékot. Ezt a parfümöt nem a mindennapok igénye szülte, s nem hiszem, hogy bárki is ezt választaná munkahelyi illataként, feltéve, hogy nem egy piros lámpás házban dolgozik. Viszont ha kéjelgésről, bujálkodásról, az érzékek orgiájáról van szó, akkor az Aziyadé viszi a prímet. 

Illatjegyek: gránátalma, datolya, mandula, narancs, szilva, kardamom, fahéj, gyömbér, római kömény, tömjén, vanília, pacsuli, mósusz, labdanum, szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua), dohány

Kreátor(r): Marc-Antoine Corticchiato

La Via del Profumo - Tabac (200?) 8.5/10

Kifejezetten szeretem a dohány illatát, de a limitált kiadású A*Men Pure Havane-t leszámítva igazán kedvemre való dohányos parfümöt hosszú időn keresztül nem sikerült találnom. Sem Lutens Chergui-je, sem Miller Harris Feuilles de Tabac-ja, sem a L'Artisan Vanille Absolument-je nem váltotta be a reményeimet, és a Czech & Speake Cuba-ja is csak itt-ott felelt meg az elvárásaimnak. Aztán egyszer csak ráakadtam Dominique Dubrana 100%-ban természetes illatkreációria, köztük pedig a Tabac-ra (Dohány), és végre betöltetett a gyűjteményemben tátongó űr.

A frissen meggyújtott, vaníliával ízesített dohány illatát ugyan a Tabac sem adja vissza maradéktalanul, de megvan benne az a perzselő, kissé fanyar füstösségen, és száraz vanílián nyugvó ellentét-páros, amelyet eddig minden dohányos parfümből hiányoltam. A Tabac kissé fűszeresen indít, kevés szegfűszeggel és fekete borssal, amelyeket azonban pillanatok alatt örök némaságra kárhoztat a háttérből feltoluló dohány. Ez az aroma néhány percig puha, meleg, és kissé vajas, de aztán mintha csak alágyújtanának, hirtelen füstössé, fanyarrá, már-már csípőssé válik. Szerintem itt a kasztóreum, vagy a Dubrana által nagyra tartott hyraceum (a Procavia capensis, avagy Fokföldi szirtiborz megkövesedett vizeletéből kivont illatanyag) is bekerül a képbe - én legalábbis ennek tulajdonítom ezt a fanyar, füstös, animális akkordot, amely kiegészíti a dohányt.

Újabb tíz-tizenöt perc elteltével jön a következő változás. Alábbhagy a fanyarság, elillan a füst, és felszínre kerül a labdanumos, vaníliás alap, amely melegebbé, barátságosabbá, és kifejezetten megnyugtatóvá varázsolja az illatot. Ez a leghosszasabban kitartó, és így nyílván a legjellemzőbb stádiuma is a Tabac-nak. A Mecca Balsam kapcsán már áradoztam Dubrana csodálatos labdanumáról, és itt nagy örömömre ugyanaz a balzsamos, gyantás anyag szivárog elő a dohány falán támadt rések közül, finoman fűszerezve, és megédesítve a száraz, marcona leveleket. Nekem ez a stádium a kedvencem - egyetlen bánatom az, hogy ekkora már olyannyira elenyésző a parfüm hatósugara, hogy csak a bőrömhöz tapadva élvezhetem az illatát. Sajnos a parfüm tartóssága sem túl jó, nagyon bőkezűen kell vele bánni, ha egész nap érezni szeretnénk.

Dubrana szerint a dohány illata jó közérzetet és lelki erőt teremtő hatással rendelkezik, ezért elsősorban feszült, túlhajott személyeknek ajánlja. Én ehhez - aromaterápiás ismeretek hiányában - csak annyit tennék hozzá, hogy a Tabac van olyan jó parfüm, hogy azoknak is megérje kipróbálni akiknek egyébként semmi gondjuk nincs a lelki békéjükkel. 

Illatjegyek: dohány abszolút, vanília, labdanum, tonkabab, fűszeres jegyek, gyantás jegyek, animális jegyek

Kreátor(r): Dominique Dubrana, aka Abdes Salaam   

Amouage - Dia Woman (2002) 7.5/10

Az ománi székhelyű Amouage nem a visszafogott, ártatlan illatairól híresült el, azonban még Ománban sem csak a fényűző estélyekről, és mámoros éjszakákról szól az élet - néha itt is felkel a nap, és be kell menni a munkahelyre, vagy jobb esetben egy légkondicionált étterembe egy könnyű ebédre. Az ilyen pillanatok kedvéért jött létre a Dia Woman, amely a lehengerlő Gold Woman nappali párja, és mint ilyen, lényegesen könnyedebb, és szerényebb parfüm. És ha már könnyed, szellős illatot akartak az Amouage fejesei, akkor ki máshoz fordulhattak volna, mint Jean-Claude Ellena-hoz, aki a légies parfümök talán legnagyobb mestere.

Persze, első hallásra még így is kicsit furcsának tűnik a komplex, gazdag parfümeiről híres Amouge, és a minimalista Ellena társulása, de a francia parfümőr tudását mutatja, hogy képes volt alkalmazkodni a helyzethez, és önmagán túllépve egy olyan illatot hozott össze, amely nagyon szépen beillik az Amouage portfólióba. A Dia Woman ugyanis - bár a Gold Woman-hez képest csakugyan egy könnyed, friss alkotás - a legkevésbé sem minimalista, hanem egy igencsak összetett, szofisztikált illat, amely stílusában engem leginkább a hajdani Chanel-ekre emlékeztet. A parfüm egy fényes, lédús, gyümölcsös-aldehides illattal indít, amely akár egy finoman gyöngyöző chardonnay bukéja is lehetne, benne barackos, citrusos, és könnyed virágos jegyekkel. Ezek a virágok -  főként az üde rózsa - a leszáradás során egyre nagyobb teret kapnak, de az aldehideknek köszönhetően a parfüm mindvégig megőrzi élességét; nem válik sem igazán púderessé, sem pedig édeskéssé. Indoloknak pedig színe-nyomát sem láttam. Sajnos ez a aldehides élénkség azzal is együtt jár, hogy közelről szaglászva a Dia Woman bizony elég fárasztó tud lenni, nekem legalábbis kifejezetten szúrja az orromat, ha azt a bőrömhöz közelítem, igaz, hogy ugyanakkor távolról nagyon kellemes, luxus kézkrémeket idéző, és rendkívül elegánsnak hat. Szóval, itt érdemes odafigyelni a felviteli felületre is - én például biztos, hogy csak a csuklómra tennék, és a nyakamat megkímélném tőle. Ezt a használati módot támogatja az aldehides illatoktól megszokott kiváló hatósugár is. Ahogy a parfüm fokozatosan leszárad, megjelenik az alapot képező fehér mósusz, valamint egy csipetnyi vanília, és szantálfa is, finoman utalva a Chanel No.5-ra. A híres ománi tömjént sajnos sehol sem találom, pedig, bizony nem bánnám, ha a fehér mósusz helyett abból kaptam volna egy nagyobb dózist. De hát az már egy egészen más, sokkal kevésbé elegáns illat lenne...

Összességében úgy gondolom, hogy műfaján belül a Dia Woman egy nagyon jó, gondosan összerakott parfüm, csak hát abszolút nem az én stílusom - talán ezért is a kisebb jegy. Nekem hiányzik belőle a meglepetés, a csavar, de ha valaki egy klasszikus francia hagyományokon nyugvó, kifejezetten elegáns, kifinomult nappali parfümöt szeretne magának, akkor az aligha talál jobbat a Dia Woman-nél. Politikus-feleségeknek külön is a figyelmükbe ajánlom! 

Illatjegyek: füge, ciklámen, bergamott, tárkony, zsálya, ibolya levelek, barackfa virág, rózsaolaj, narancsvirág, írisz, babarózsa (Prunus triloba), fehér mósusz, tömjén, vanília, vaníliavirág, cédrus, szantálfa, guajakfa 

Kreátor(r): Jean-Claude Ellena

Agonist - The Infidels (2009) 9.5/10

Az Agonist-ot Christine Gustafsson és Niclas Lydeen svéd designer-páros hozta létre 2008-ban, azzal a szándékkal, hogy az üvegkészítés művészetét ötvözzék az illatok világával. Az inspirációt a filmvilág szépséges, melankolikus alakjai nyújtották, úgymint Ingmar Bergman, Greta Garbo, és Karin Boye. Terveik megvalósításához a nagy múltra visszatekintő Kosta Boda üvegkészítő céget, valamint Åsa Jungnelius üvegművészt kérték fel, akik valóban különleges, és szemet gyönyörködtető  tégelyeket hoztak létre, magukat az illatokat pedig egy grasse-i társaság keverte ki, akikről azonban nem sikerült ennél többet kiderítenem. A kezdeti tervek szerint, ahhoz, hogy valaki egy Agonist parfüm tulajdonosa lehessen, meg kellett vásárolnia a 980 eurót kóstáló, egyedi tervezésű üvegek egyikét, (amelyhez természetesen hozzá tartozott az 50ml illatanyag is), a későbbiek során pedig már csak az elérhetőbb áron forgalmazott utántöltőt kellett volna rendre beszerezni. Az alapító páros ezen elképzelése azonban nem bizonyult életképesnek, és rövid idő után módosítani kellet rajta - jelenleg az igencsak költséges belépőt átugorva is meg lehet vásárolni az Agonist illatokat, értelemszerűen egy jóval egyszerűbb üvegben. Nem adták fel azonban eredeti elképzelésüket sem, tehetősebb ügyfeleik továbbra is megtalálják kedvenc illataikat az egyedi kivitelezésű, méregdrága üvegekben is.

Én a "hűségesküt" kihagyva, egy közönséges műanyag mintából próbáltam ki a The Infidels (A hűtlenek) névre keresztelt illatukat, és be kell vallanom, így is magával ragadott a luxus érzete. A parfüm egy csodálatos citrusos, gyümölcsös (szeder, alma) rózsaakkorddal nyit, amely egyszerre hordozza magában a középkor sötét romantikáját, és napjaink extravagáns csillogását. Ahogy kicsit lecsillapodik a kezdeti láz, fokozatosan púderesedni kezd a rózsa, amolyan No. 88 módra, de a fel-felsejlő jázminnak, és balzsamos jegyeknek köszönhetően itt lényegesen nőiesebb formában teszi mindezt. Ezen kívül érezni vélek még egy zamatos szeder-fekete ribizli illatot is, amelyért talán az illatpiramis davanája tehető felelőssé, és amely nagyon szépen illeszkedik a rózsához. A szívillathoz érve számomra egyre nyilvánvalóbbá válik a pacsuli jelenléte is, amely ebben a virágos, balzsamos kompozícióban az Intrigant Patchouly-t idézi fel bennem, és bizony ez sem egy kellemetlen emlék. A vaníliás, ámbrás, és bizarr módon kicsit köménymagos alappal kiegészítve ez a rózsás pacsuli egy igencsak lehengerlő, gazdag illatot eredményez, amely Mona di Orio, Andy Tauer, vagy épp Pierre Guillaume legjobbjait juttatja eszembe. Klasszikus elegancia, keleti kéjelgés, és nyugati luxus egyetlen üvegcsébe sűrítve. Ehhez már csak hab a tortán a fantasztikus hatósugár, és a 10-12 órás tartósság.

A The Infidels egy komplex, rafinált illat sok-sok apró finomsággal, és arculattal, amit az is jól érzékeltet, hogy ahány kritikát olvastam róla, annyi féle illatleírással találkoztam. Én általában a rózsát, az erdei gyümölcsöket és a pacsulit érzem a legmeghatározóbbnak, ezért elsősorban ezen jegyek szerelmeseinek ajánlom a figyelmébe, de szerintem senki nem veszíthet a kipróbálásával, mert egy igazán szép, előkelő és grandiózus parfüm. Ja, és állítólag 100%-ban természetes illat, szóval az ökó-bió érzületű személyeknek is érdekes lehet.

Illatjegyek: rózsaszín bors, sziciliai citrom, szegfűszeg, davana (Artemisia pallens), kanárifa gyanta (elemi), májusi rózsa, török rózsa, arab jázmin, egyiptomi jázmin, burmai magnólia, írisz, comore-i ylang-ylang, szomáliai mirha, opoponax, pacsuli, szantálfa, vetiver, labdanum (Cistus ladanifer), Peru balzsam, libanoni cédrus, virginiai cédrus, indiai ámbra, bourbon vanília

Kreátor(r): ismeretlen

Comme des Garcons 2 (1999) 7.5/10

Réges-régen, az Encre Noire kapcsán egyszer már írtam tinta illatú parfümről, amelyről akkor azt hittem, hogy egy teljesen eredeti ötleten alapszik, azonban nemrég rájöttem, hogy a Comme des Garcons hét egész évvel a Lalique előtt járt, amikor 1999-ben kiadta második parfümét, a 2-t. A Comme des Garcons vezetősége arra kérte fel Mark Buxton-t, hogy a japán kaligráfiákhoz használt tinta illatából ihletődve alkosson egy modern, minimalista illatot, Buxton pedig egy újonnan megjelent aldehid típus segítségével véghez is vitte a feladatot, és annyira sikeresnek bizonyult, hogy később több követőre is talált. (Lásd a már említett Encre Noire-t, valamint a Byredo M/Mink-jét, amely szintén a tinta illatával játszik.)

A Comme des Garcons 2 illata csakugyan emlékeztet kissé a tintáéra, de a parfümőrt dicséri, hogy ugyanakkor egyáltalán nem egy extrém, viselhetetlen parfüm, hanem egy barátságos, vidám alkotás, amely viszonylag feltűnésmentesen elférne egy mainstream parfüméria polcán is. A nyitány meglepően lédús, gyümölcsös hatású, némi teával, és tejes jellegű virággal díszítve. Ezt követően az aldehideknek köszönhetően hűvösebbé, fémessé, és kissé tömjénessé is válik az illat, létrehozva ezzel azt a bizonyos tintás jelleget, azonban aggodalomra nincs ok - a háttérben doromboló fűszeres, virágos jegyek kellőképpen erősek ahhoz, hogy megőrizzék a parfüm kedves, nőies jellegét. Én egy könnyed, gyümölcsös rózsa akkordot is érzek a szívillatban, de az illatpiramist elnézve, alighanem a magnólia, és a fűszerek tévesztettek meg. Római kömény sajnos semennyi. Az alaphoz érve viszont színre lép egy tiszta, kissé fanyar vetiver, amely a leszáradás során elég meghatározóvá válik, és amelynek következtében újra eszünkbe juthat az Encre Noire. Itt azonban sokkal nőiesebb, fűszeresebb az őt körülvevő közeg, mint a Fekete Tinta esetében.

A Comme des Garcons 2 bár az illatjegyei alapján elég zagyvának tűnhet, valójában egy egyszerű, kedves, visszafogott parfüm, amely senkit nem fog kizökkenteni a béketűréséből, viszont nem is unalmas. Én elsősorban az olyan hölgyeknek ajánlom, akik éreznek magukban egy kis kreativitást, különcséget, de azért mégsem szeretnének nagyon elrugaszkodni a megszokott illatok világától, nem céljuk a feltűnéskeltés. Ugyanakkor metroszexuális hajlamú férfiakon is simán el tudom képzelni. Egy próbát mindenképp megér!

Illatjegyek: tinta, aldehidek, maté tea, angyalgyökér, koriander, fahéj, római kömény, szerecsendió, vetiver, babér olaj, borókabogyó, tömjén, magnólia, pacsuli, cédrus, ámbra, labdanum,

Kreátor(r): Mark Buxton

Parfums de Marly - Lippizan (2010) 9/10

A Parfums de Marly egy 2010-ben alapított parfümház, amely sokadmagával próbálja meglovagolni az újonnan támadt niche divathullámot. Hogy aztán ki marad meg a nyeregben, és kiknek lesznek még húsz-harminc év múlva is illataik, azt nehéz lenne megjósolni, de az tény, hogy a Parfums de Marly jól indított. Hangzatos, fennkölt háttértörténet (XV. Lajos francia király parfüm-, és lóimádata ihlette az alkotásaikat), elegáns üvegek, és jól belőtt árak jellemzik őket, ami már szinte egymagában is elég a sikerhez. Ha ehhez még ütős illatokat is komponálnak, akkor semmi nem állhat az útjukba. Igaz, én eddig három paripájuknak szálltam a nyergébe, és mindössze egyet találtam közülük tenyésztésre érdemesnek.

A Lippizan-t ihlető lipicai lovakat 1580-ban kezdték el tenyészteni II.Károly főherceg kezdeményezésére, aki egy erőteljes, szilárd szervezetű, de szép mozgású, elegáns lófajtát szeretett volna kialakítani a királyi udvar számára. A genetikai alapot a helybéli lovakkal, valamint Spanyolországból behozott ménekkel teremtették meg, és egyetlen arab cseppvérkeresztezéstől eltekintve, azóta is idegen vér bevitele nélkül tartják fenn az állományt. Napjainkra a szürke lipicai fogalommá vált, Európa egyik legnépszerűbb fogatlova. A Lippizan parfüm eme nagyszerű fajta előtt próbált meg tisztelegni, és bár kétkedve vágtam bele a tesztelésbe, egy-kettőre be kellett látnom, hogy az ismeretlen parfümőr jó munkát végzett. A parfüm egy nagyon intenzív, maszkulin kavalkáddal indít, amelyben versenyt ágaskodik a bergamott, és a tárkonyból, zsályából valamint kakukkfűből álló aromás fűszercsokor. Ezen kívül van itt még valami nehezen beazonosítható, amit én leginkább a frissen zúzott római köményhez hasonlítanék, és ami egy jó adag állatiasságot csempész az illatba. No, nem teljesen lószag, de valami egészen hasonló. Mindenesetre, ez a fejillat nagyon üt, számomra a tavalyi év legkellemesebb meglepetései közé tartozott. És aminek szintén nagyon örvendtem, az az, hogy nem ér itt véget a citrusos-állatias történet, hanem szépen átporoszkál a szívillatba is, ahol a markáns galbánummal, bőrrel, némi rózsával, pacsulival, és a fás hátteret képező cédrussal, meg férfias tölgymohával folytatja a parádét. A leszáradás során a parfüm egy kicsit ugyan púderessé, édesebbé válik, de azért alapvetően mindvégig egy sziporkázóan friss, fűszeres eleven illat marad, amelyből csak úgy sugárzik a klasszikus elegancia. Rajtam sajnos mindössze négy-öt órára futja az erejéből, a hatósugara viszont kitűnő.

A Lippizan egy igen komplex, ízig-vérig férfias, régimódi illat, amilyent manapság már csak kevesen viselnek, de bízom benne, hogy azért még vannak olyan férfiak akik szeretik az ilyesmit. Én nem érzem sem öregesnek, sem elavultnak, elcsépeltnek meg végképp nem, az viszont tény, hogy igényel egy fajta eleganciát, férfias kisugárzást, amelynek hiányában bizony elég furcsa hatást kelthet. Azonban egy lipicai nyergében ülő, hetyke bajszú férfi keresve sem talál ennél megfelelőbb illatot.

Illatjegyek: bergamott, citrom, kardamom, kakukkfű, tárkony, zsálya, jázmin, rózsa, írisz, galbánum, pacsuli, cédrus, vetiver, moha, vanília, bőr, ámbra, mósusz

Kreátor(r): ismeretlen