Parfum d’Empire – Equistrius (2007) 6/10

Marc-Antoine Corticchiato szerintem egy kifejezetten tehetséges és főként kreatív parfümőr, akinek már több nagyszerű alkotást is köszönhetünk (lásd: Cuir Ottoman, Fougére Bengale, Aziyadé vagy akár az Ambre Russe). Tulajdonképpen az orra alól kikerülő parfümök közül még egyre sem tudtam azt mondani, hogy unalmas, vagy fantáziátlan és ez alól az Equistrius sem kivétel, azt viszont be kell vallanom, hogy nálam ez az alkotása nem éri el a fentebb említettek színvonalát.

Az Equistrius a nevét Corticchiato egyik versenylováról kapta és mint az összes többi Parfum d’Empire alkotás, ez is egy történelmi kort hívatott megidézni. Jelen esetben a Római Birodalom lett puskavégre fogva, amelynek polgárai köztudottan nagyra becsülték az íriszt, és mivel ez a jegy az Equistrius-ban is főszerepet kap, így meg is teremtődik a képzeletbeli kapcsolat a hajdani latinokkal. Hogy a versenyló milyen összefüggésben van a rómaiakkal és az írisszel, azt nem sikerült kinyomoznom, de az illatban mindenesetre semmiféle lószag nem kapott helyet. Talán a fejillat lórugáshoz hasonlítható ereje lenne a titok nyitja? A hatalmas mennyiségű édes, átható illatú írisz rögtön a fejfájást juttatja eszembe és ezen a friss, savanykás ibolyalevél sem tud változtatni. Sajnos, ebből az íriszből épp az hiányzik, amit a legjobban szeretek benne: a könnyed, csak kis mértékben púderes, hűvös, sárgarépára emlékeztető illata, mint amilyen a Bois d’Iris-ben is van. Az ibolyalevél ennél sokkal jobban tetszik, csak az bosszantott benne, hogy nem tudtam, honnan ismerős ez az akkord, de aztán ez is beugrott: a Bois de Filao ibolyalevelei a tettesek, csakhogy ott nem egy tömény, édes írisz van mögöttük, ezért volt nehéz a megfejtés.

Ami jó hír: a kezdeti robbanás tíz perc után elcsitul és egy bőrhöz közel maradó, lágy, elegáns illattá szelidűl, amelyben az ámbra és a szantálfa egészíti ki az írisz melegét. Az egésznek van egy klasszikus jellege, amelynek minden porcikája gazdagságot és minőséget súgároz és ez a stádium, az uniszex megjelölés ellenére, számomra egyértelműen a nőről szól. A leszáradás során fokozatosan “puhul” az illat, megjelenik egy kissé púderes, főtt rizsre emlékeztető jegy és ha nagyon koncentrálok, a csokit is ide tudom képzelni, de nem nevezném meghatározónak. Tartóssága kiváló.

Összesítés: az Equistrius egy különleges és minőségi parfüm, csak egyszerűen nem az én nyelvemen beszél, számomra túl édes, nehézkes, de biztos vagyok benne, hogy a nők körében megtalálja a rajongóit.

Illatjegyek: ibolya , írisz, csokoládé, ámbra, szantálfa, vetiver

Kreátor(r): Marc-Antoine Corticchiato

L’Artisan Parfumeur – Méchant Loup (1997) 8/10

Nemrég olvastam valahol, hogy Penélope Cruz kedvenc illata a L’Artisan Méchant Loup-ja (Gonosz Farkas), amit többek között azért is nagyon érdekesnek találtam, mert ez egy férfiaknak, méghozza a hódításra induló férfiaknak szánt parfüm. Hogy ennek ellenére Penélope Cruz ezt az illatot választotta személyes kedvencéül, annak csak örvendeni tudok: egyel több ember, aki nem a konvenciók rabja. Tulajdonképpen, ha jobban beleszippantunk a Gonosz Farkasba, egy kis képzelőerővel megpillanthatjuk benne a modern Piroska erotikus, kihívó illatát is, amelytől bármelyik vadásznak megremeg a térde.

A bőrömön először egy édes, fűszeres illat jelentkezik, amelyből néhány perc után kibontakozik az ánizs és a méz, majdhogynem gourmanddá téve a nyitányt, rövid idő elteltével azonban megérkeznek a fás jegyek, úgymint a szantálfa és a cédrus, amelyek kissé szárazabbá, férfiasabbá teszik az illatot. A fákkal együtt tör be az orromba a mogyoró is, az a mogyoró, amelynek szerintem a Méchant Loup a népszerűségét köszönheti: egyetlen parfümöt sem ismerek, amely ilyen jól visszaadja a kissé pörkölt erdei mogyoró illatát. Ez úton is gratulálok Bertrand Duchaufour-nak ezért a különleges jegyért. Amint előretörünk a szívillatban, fokozatosan megvilágosodunk, megértjük, hogy miért a farkasról és nem a mókusról nevezték el ezt az illatot. Elsősorban persze azért, mert valószínűleg kevesebb férfi szeretne mókusként indulni a nők nyomába, mint gonosz farkasként, de egy apránként előbújó különleges, "nedves", fás jegy is egyértelműen nagyobb vadra enged asszociálni, mint a mókus. Ez a jegy sokakat - többek között Luca Turint is - egy ázott kutyára emlékeztet és emiatt viselhetetlennek találják a Méchant Loup-ot. Én nem érzem ennyire kellemetlennek, de valószínűleg nélküle jobban szeretném ezt az illatot, bár az is igaz, hogy ennek a jegynek az eltávolítása a farkas kasztrálását jelentené. Egyébként, Duchaufour egy nagyon hasonló jegyet használt a Jubilation XXV alapjában is, ott egy óvszer szagát juttatta eszembe... A továbbiakban nagy változások már nem állnak be, a tölgymoha szúróssága rajtam nem jelentkezik és hat-hét óra elteltével csak egy kissé édes, fás alap marad a bőrömön.

A furcsa, nedves jegyet leszámítva ez egy kiváló parfüm, még a megvásárlásán is elgondolkodtam, de végül lemondtam róla. Az első óra elteltével túlságosan csendessé, bőrközelivé válik rajtam, én pedig szeretem érezni magamon az illatomat. Talán, majd ha EdP változatban is kapható lesz... Szerintetek talál Penélope Cruz-hoz?

Illatjegyek: bors, édesgyökér, ánizs, mogyoró, cédrusfa, szantálfa, guajakfa, méz, mirha, tölgymoha

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Hermés – Voyage d’Hermés (2010) 8/10

Jean-Claude Ellena legújabb parfüme egy érdekes alkotás. A Voyage (Utazás) nevet kapta a keresztségben és azzal a céllal lett a világra hozva, hogy az utazás hangulatát idézze elénk, anélkül, hogy bármelyik konkrét világrészre is emlékeztetne (ellentétben az Un Jardin sorozattal). És csakugyan utazásról szól, szerintem azonban sokkal inkább Jean-Claude Ellena karrierjén keresztül vezet az út, mintsem bármelyik világrészen keresztül. Mintha csak a művészúr fogta volna a legsikeresebb alkotásait, kiemelte volna belőlük a legjobban sikerült elemeket, majd egy nagy dézsában összekeverte volna őket, létrehozva ezzel az első „önéletrajzi parfümöt”.

A Voyage-hoz a Hermés nem közölt egyetlen illatjegyet sem, mondván hogy ez a parfüm nem konkrét illatokat, helyeket idéz meg, hanem magát az Ismeretlent, ugyanakkor találtam egy cikket, amely felsorol egy pár illatjegyet és mivel nagyon találónak éreztem a listát, én is átvettem. A fejillat számomra a parfüm legjobb része, kissé tejes, citrusos, jó adag borókabogyóval megtoldva, amely fűszeressé és zölddé teszi a kezdetet, mindez Ellena minimalista, könnyed stílusában. Rövidesen megjelenik egy kevés füge és grapefruit és ennél a pontnál a Voyage több hasonlóságot is mutat az Un Jarden sur le Nil-el, amely JCE egyik régi sikerillata, csak valahogy halványabb, szelídebb az elődjénél. Ahogy az idő múlásával megérkezünk a szívillathoz, felüti a fejét a kardamom, egy leheletnyi mocskos zokni szag és az Iso-E Super képviselte cédrus is, amely a Déclaration-t juttathatja eszünkbe, de itt hiányzik belőle a férfiasság, ez egyértelműen egy uniszex illat. Nem sokkal ezután, a pezsgő grapefruit és a cédrus keveredéséből előtűnik a Terré d’Hermés emléke is, amely talán a legsikeresebb Ellena illatnak mondható, azonban nélkülözi a vetivert, amely az eredetinek a férfiasságát adta. Ezután a dolgok kedvezőtlen irányt vesznek fel: az alapillat nekem kissé szúrósnak, kidolgozatlannak tűnik és ebben a szúrósságban szerintem felismerhető az Eau Parfumée au Thé Vert teajegye is amellyel JCE tizenhét évvel ezelőtt valóságos divathullámot indított el. Ugyanakkor a főbűnösnek a mósuszt tartom, szerintem ugyanaz a mósusz van a Voyage-ban, amelyet már az Eau Parfumée au Thé Blanc-ban is nyomasztónak találtam és azóta sem szerettem meg. Tartóssága viszont épp ennek a mósusznak köszönhetően kiváló, és bár könnyed illat, azért jelentős projekcióval bír.

Több szempontból is nézhetünk erre a parfümre: egyrészt nézhetjük úgy, mint egy unalmas, közhelyekkel teli alkotást, amely nélkülöz mindenféle továbblépést vagy újítást, és megállapíthatjuk, hogy JCE-t elhagyták a múzsái. Másrészt viszont ez egy zseniális illat, egyedülálló ahogy Ellena elrejti egy parfümben a karrierje legfőbb állomásait. Én négyet említettem, de vajon hányat nem vettem észre, mert nem voltam elég figyelmes, vagy egyszerűen csak azért, mert nem is ismerem az eredetit? És végül, de nem utolsósorban ott van a hétköznapi viselő szempontja, amely szerint a Voyage egy nagyon kellemes, friss és igazán könnyed illat. Melyik szempontnak adtok igazat?

Illatjegyek: citrom, bergamott, borókabogyó, koriander, gyömbér, fehér üröm, kardamom, fekete bors, tea, nyírfa, fehér mósusz, cédrus, ámbra

Kreátor(r): Jean-Claude Ellena

Cartier – Le Baiser du Dragon (2003) 8.5/10

Talán az egyik leglíraibb névvel rendelkező parfüm a Le Baiser du Dragon, amelyet A Sárkány Csókjaként lehetne magyarra lefordítani. Ezt az elnevezést a Cartier hasonló nevű ékszerkollekciójától “örökölte”, mely a sárkányos motívumokban igencsak gazdag kínai kultúrából ihletődött, így Alberto Morillas alkotásának is a sárkány jegyében kellett fogannia és szerintem nem vallott szégyent. Lángra ugyan nem lobbantam iránta, de sikerült örökre beleperzselnie magát az illatmemóriámba és azt hiszem, egy ilyen illatú sárkánytól a csókot is bármikor elfogadnám…

Már az első fújás is nagyon igéretesnek tűnik: a borostyánszínű folyadék és a bőrömön maradó olajos folt jelzi, hogy ez nem egy áttetsző, ártatlan illatocska, hanem egy igazi testes, orientális fenevad. A fejillatban az amaretto (fűszeres mandulalikőr) keserédes, mandulás jellege dominál, kiegészítve egy kevés alkoholos, sűrű, gyümölcsös aromával, amely nekem a cseresznyelekvárt juttatja eszembe. Talán így teremtődik meg a likőr-hatás... Emellett jelen van még egy szúrósabb akkord is (szerintem a rózsa), amely meggátolja a fejillatot abban, hogy túlzottan édessé váljon, és ezt segíti a fokozatosan élre törő pacsuli is. Bár Alberto Morillas egy nőies vetiver megalkotását vette tervbe, szerintem ennek a parfümnek a pacsuli a megkérdőjelezhetetlen sztárja és a többi jegy csupán az orientális jelleg megteremtésében kap szerepet. A szívillaton elterpeszkedő mély, sötét, kissé dohos, néhol keserűcsokira emlékeztető pacsulit tökéletesen egészíti ki a cédrus és a vetiver fás jellege, valamint a benzoén, ámbra és egy kevés írisz képviselte alap, amely a kissé púderes édességet biztosítja. Az így megteremtődő illat egy igazi orientális különlegesség, ugyanis a vanília felhasználása nélkül éri el a keleti parfümök gazdag, komplex bujaságát, de szerintem ebből a puha, meleg illatfelhőből nem is hiányzik a vanília. Elérkezve az alapillathoz, elhalványul a pacsuli, nagyobb teret engedélyezve a benzoénnek, és ezzel újra felerősödik a mandulás jelleg is. Ez a stádium számomra már egy kissé lapos és unalmas, hiányzik belőle a fej- és szívillat tüze, de ettől függetlenűl nem nevezném kellemetlennek. Tartóssága nem rossz, rajtam hat-hét órát marad, amelynek során a kezdeti terjengős illatfelhő szép lassan bőrközeli, puha finomsággá csitul.

A Le Baiser du Dragon talán nem rendelkezik a sárkány vadságával, sem pedig a házisárkányok szigorával, de a lélegzetének melege kétségtelenül ott van benne. Ha szereted a jó pacsulit, vagy egyszerűen csak egy karakteresebb orientális parfümöt keresel, mindenképp próbáld ki A Sárkány Csókját!

Illatjegyek: amaretto, gardénia, neroli, írisz, cédrus, mósusz, bulgár rózsa, vetiver, pacsuli, benzoén, ámbra

Kreátor(r): Alberto Morillas

Antonio Banderas – Mediterráneo (2001) 6/10

Az utóbbi néhány évben tömegjelenséggé vált, hogy minden sztárocska parfümöt jelentet meg a saját neve alatt (idén még a kivénűlt Bruce Willis is előrukkolt egy “extrém férfias” illattal), Antonio Banderas azonban már 1997 óta benne van a parfümbizniszben. Úgy tűnik, hősünk egy egész évtízeddel okosabb a többieknél... Színészi képességeivel mindenki tisztában van, szeretői képességeiről viszont lényegesen kevesebbet tudunk, valamiért mégis mindenki úgy gondol rá, mint a tökéletes latin szerető megtestesítőjére, és erre a kialakult képre játszanak rá a parfümei is, amelyek egytől egyig latinos, macsós alkotások próbálnak lenni.

A Mediterráneo nevéből könnyen kitalálható, hogy a parfüm a mediterrán partvidék friss és mégis izzóan szenvedélyes hangulatát akarja megteremteni és szerintem ez részben sikerül is neki. A fejillatban egy kesernyés, citrusos akkorddal találkozhatunk, amely nekem a grapefruitot juttatja eszembe, de az illatjegyeket elnézve, úgy tűnik, hogy a bergamott és a gyenge minőségű vetiver a felelős ezért. Ehhez kapcsolódik a fekete bors fűszeressége, de az én orrom számára ez nem a frissen őrölt fekete bors, hanem a már előre leőrőlt szintetikusnak tűnő és maró ízzel, illattal bíró borspor. Sajnos ez az akkord végigvonul a szívillaton is magával hordozva azt az erősen szintetikus, műanyagra emlékeztető szagot, amely szerintem a parfüm legnagyobb hibája, bár az kétségtelen, hogy egyedi jelleget ad az illatnak. Mellette továbbra is érezhető marad egy kevés citrusosság és a vetiver kesernyéssége, valamint megjelenik egy, a tengerre emlékeztető sós, szellős akkord is, megteremtve a mediterrán hangulatot. Bár az illatpiramis nem említi, nekem határozottan úgy tűnik, hogy a Mediterráneo-nak van egy halvány, háttérben lapuló virágos jellege is, amely a leginkább talán a jázminra emlékeztet és amely igen jót tesz a parfümnek. Nem bánnám, ha egy kicsit erősebben érződne... Annak ellenére, hogy ez egy friss parfüm, egészen tartós, a hatósugara pedig egyenesen félelmetes: néhány fújás, és biztosak lehetünk benne, hogy a környezetünkben mindenki érezni fogja.

Amiért ez a parfüm szerintem említésre méltó, az a hihetetlenül erős karaktere és egyedi jellege. Ezer közül is könnyedén felismerhető, és bár sokszor iszonyatosan szintetikusnak, már-már kellemetlennek tűnik, mégis van benne valami férfias sárm, ami magával ragad. És még egy jópont: nem érzem benne az unalmas, minden modern és friss férfiparfümben túlcsorduló Calone jegyet.

Illatjegyek: bergamott, gyömbér, fekete bors, vetiver, mósusz, ámbra

Kreátor(r): Rosendo Mateu

Editions de Parfums Frederic Malle – En Passant (2000) 9/10

Kolozsváron tombol az orgonaszezon. Bármerre járok, nyíló orgona- bokrokba botlom, amelyek szárnyaló illatukkal minduntalan a Frederic Malle féle zseniális En Passant-ot juttatják eszembe, így arra gondoltam, talán itt az ideje, hogy ezt a parfümöt is górcső alá vegyem. Frederic Malle 2000-ben nyitotta meg parfümériáját Párizsban, azzal az elképzeléssel, hogy más parfümházakkal ellentétben nem a designe-ra, az üvegcsék csínosságára meg a reklámozásra pazarolja a pénzét és az energiáját, hanem az alapanyagok minőségére és a művészi szabadság megőrzésére. Ő volt az első, aki a parfümökön feltüntette az alkotó nevét is, ezzel minden eddiginél nagyobb jelentőséget tulajdonítva magának a művésznek. Szerintem igen nagy részben neki köszönhető, hogy napjainkban az igazi parfümmániások már sokkal inkább alkotók szerint szimatolnak, mintsem a parfümházak szerint. Kezdetben hét tehetséges parfümőrnek adott zöld utat (ma már tizenegyen vannak), hogy mindenféle kikötés és keret nélkül megalkossa álmai illatát, és szerencsére köztük volt Olivia Giacobetti is, aki az En Passant-tal lepte meg Malle urat és kialakulóban lévő rajongótáborát.

Az En Passant Malle elmondása alapján egy impresszionista stílusban megalkotott, egyszerű orgonaparfüm, de szerintem a fejillata olyan tökéletesen megidézi a langyos májusi eső utáni orgonabokrok kigőzőlgésének illatát, hogy akár fotórealizmusról is beszélhetnénk. Az orgona édes, buja és nedves, egyszerre fullasztóan “virágos” és friss, s az uborkának meg a vizes jegyeknek köszönhetően megkapjuk az “eső után” érzést is. Ennél sokkal többre ne is számítsunk, ez tényleg egy egyszerű illat, de szerintem pont így tökéletes. A leszáradás során kissé elhalványul az orgona és fokozatosan teret kap a fantasztikus alap, amely engem a Philosykos alapillatára emlékeztet, csakhogy itt füge helyett orgonával van megbolondítva. A Philosykos-ban ezt a gyönyörű, friss és enyhén fás illatot a fehér cédrusnak tulajdonítottam, úgyhogy most sem teszek másként, bár tudom, hogy az En Passant illatjegyei között nem szerepel a cédrus és más parfümkritikusok sem éreztek hasonlót. Legtöbbjük ebben az akkordban a búzát vélte felismerni, és őket a frissen sült kenyér illatára emlékeztette. Ti milyennek érzitek?

Annak ellenére, hogy ez egy könnyed, tavaszi virágillat, csupa elillanásra hajlamos jegyekkel, a tartóssága nem rossz: rajtam akár négy-öt órát is eltart és ez idő alatt mindvégig május van az orromban (szívemben, fejemben, lelkemben – kinek, ahogy tetszik). Szerintem ez egy tökéletes orgona parfüm, és mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki az év többi hónapjában is szeretné érezni a nyíló orgona illatát. Egyetlen problémám az árával van, amely még a niche parfüm mércével mérve is szokatlanul borsos...

Illatjegyek: fehér orgona, uborka, búza, narancsfa levél, vizes jegyek

Kreátor(r): Olivia Giacobetti

Montale – Pure Gold (2009) 5/10

Nem igazán értem ezt a Montale fickót. Néha olyan remekművekkel áll elő, mint az Aoud Flowers, vagy a Black Aoud, máskor meg összedob egy Soleil de Capri-t, vagy épp egy Pure Gold-ot, amelynek se füle, se farka. Egyszerűen nem látom be, hogy miért lenne szüksége a Montale sorozatnak egy átlagos, gyümölcsös-virágos illatocskára, melyhez hasonló nem egy akad a Sephora-ban is. Az utóbbi években rengeteg új parfüm látott napvilágot a Montale házban, de nekem úgy tűnik, hogy az illatok szaporodásával egyenes arányban fogy Pierre Montale kreativitása is. Hogy miért erőlteti mégis az újabbnál újabb alkotások piacra dobását? Feltételezem, hogy itt is az anyagiak állnak a háttérben.

A Pure Gold igazán eladható névvel rendelkezik és a kompozíció is kellőképpen „aranyos” és konvencionális ahhoz, hogy a parfüm jó eladási mutatókat produkálhasson, de szerintem az igazi Montale rajongók nem ezt várják a mestertől. A fejillatban a mandarin savanykás, gyümölcsös jellege az uralkodó, amelyhez egy kevés fehér virág (leginkább jázmin) társul, könnyed, nőies eleganciát biztosítva a parfümnek. Ehhez csatlakozik néhány perc elteltével a sárgabarack, mely tovább hangsúlyozza az illat gyümölcsösségét és kissé megédesíti a kompozíciót. Hamarosan előkerül egy enyhén szúrós, fémes jellegű valami is, amely szerintem az arany fémességét hívatott visszaadni és amely valamennyire sikerül is neki. Tulajdonképpen az egész alkotásban ez az egyetlen kreatív elem, de mégsem nyerte el az orrom tetszését. Túl hűvössé és távolságtartóvá teszi a szívillatot és ez nem áll összhangban az én elképzelésemmel az aranyról. Én egy sokkal gazdagabb, testesebb illatra számítottam, amelyben a vanília, pacsuli és mósusz képezte alap dominál, de itt szinte észrevétlenek maradnak ezek a jegyek. Egy tokaji aszút vártam és ehelyett egy túl sok savval rendelkező chardonnay-t kaptam, így azt hiszem érthető, ha grimaszkodom. A teljes leszáradás körülbelül hat órát tart a bőrömön és ez alatt mindhiába várok a meleg, vaníliás alapra, így végül is örvendek, amikor teljesen búcsút mond a bőrömnek.

Összegezve a dolgokat, két problémám is van a Pure Gold-dal. Egyrészt nem különösebben kellemes, savanykásnak, testetlennek találom, másrészt nélkülözi mindazt a sötét, vad kreativitás, amelyet Montale-tól megszokhattunk és amelyet én továbbra is elvárnék. Nem rég olvastam valahol, hogy az igazi mestermű az, melyet alkotója maga is szívesen viselne, használna. Én nem hiszem, hogy Montale szívesen öltené magára a Pure Gold-ot…

Illatjegyek: jázmin, mandarin, narancsvirág, sárgabarack, mósusz, pacsuli, vanília

Kreátor(r): Pierre Montale