Comptoir Sud Pacifique - Vanille Extreme (2006) 5.5/10

A Comptoir Sud Pacifique minden elképzelhető, sőt néhány elképzelhetetlen kombinációba (pl: Vanille Cerise - Vaníliás cseresznye) is beleszőtte a vaníliát, s a hírnevüket is nagyrészt ennek a gourmand sorozatnak köszönhetik. Ennek alapján arra számítottam, hogy nagyon megy nekik ez a vaníliás dolog, s mindjárt el is határoztam, hogy kipróbálom az egyik illatukat, mégpedig a tiszta, hamisítatlanul egyszerű Vanille Extreme-et. Úgy terveztem, hogy ha tetszik ez a parfüm, akkor később kipróbálok még néhány összetettebb változatot is - a Vanilla Abricot, és a Vanille Cannelle szerepelt a várólistámon - de aztán nem került rá sor. Egyrészt azért, mert a Neroliból eltűnt a Comptoir Sud Pacifique, másrészt meg azért - és ez a nyomósabb ok - mert nem szeretem ezt a vaníliát.

A parfüm nevéből kiindulva nem számítottam nagy hű-hóra, csak egy egyszerű, finom, testes vaníliára; valami olyasmire, ami a régi Guerlain parfümök alapját olyan csodálatossá teszi. A Vanille Extreme sajnos nem ezt nyújtja. Már a fejillat is kissé meglepő, de ez még szerethető - egy kifejezetten gourmand, csokis-sütis erényeket megcsillogtató vaníliás aroma, amely a Vanille sauvage de Madagascar-t, meg a Comptoir Sud Pacifique saját Amour de Cacao-ját juttatja eszembe. A gond csak az, hogy ez az illat megközelítőleg egy percet méltóztatik a bőrömön maradni, aztán átadja a helyét a lineáris vanília szívjegynek, ami nem igazán jó, és jelen esetben még csak nem is az a baj vele, hogy egysíkú. Mint már említettem, nem számítottam egy bonyolult parfümre, és egyetlen rossz szavam sem lenne az egysíkúság miatt, ha az a sík jó lenne. Sajnos azonban ez a vanília nem nagyon látta Tahitit, nekem legalábbis kifejezetten szintetikusnak tűnik. A megszokott, és elvárt kissé púderes, likőrös édesség mellett itt van egy kellemetlen kesernyés, gyurmás akkord, ami nagyon nem illik bele a képbe. Mintha az illatminta műanyag fala is közrejátszana az illat kialakulásában, de mivel ilyenre még nem volt példa, ezért itt sem hiszem, hogy a mintára kellene fogni a dolgot. Egyszerűen nem jó ez a vanília - az olcsó, bolti esszenciák mesterséges gumiszagát juttatja eszembe. Szerintem nem egyéb, mint sima vanillin.

Hogy mégse bánjak el ilyen kegyetlenül ezzel a parfümmel, meg kell jegyeznem hogy távolról szaglászva a csuklómat, nem érzem már annyira zavarónak a gyurmaszagot - inkább csak egy kellemesen édes, de jellegtelen vanília jön át, négy-öt óra elteltével pedig már a bőrömhöz tapasztott orral is csak ezt érzem. Röviden: ha van kedvetek négy-öt órát tűrni egy egyszerű vaníliás alapért, amely aztán további két-három órát muzsikál a bőrötökön, akkor ez a parfüm nektek lett kitalálva. Ha nem, akkor inkább próbálkozzatok a hasonlóan fogyasztóbarát árfekvésű, de jobb minőségű La Maison de la Vanille-al.

Illatjegyek: vanília Tahitiről, vaníliavirág, tej, fűszerek, cukor

Kreátor(r): ismeretlen

Maison Francis Kurkdjian - Cologne pour le Soir (2009) 8.5/10

Az örmény származású, balett-táncos múlttal rendelkező Francis Kurkdjian már igen fiatalon - mindössze huszonöt évesen - beírta a nevét a parfümtörténelembe a Le Male megalkotásával, de az igazi nagy dobása a saját parfüméria létrehozása volt. A Maison Francis Kukrdjian 2009-ben nyitotta meg a kapuit Párizsban, és mindjárt hét izgalmas, ízig-vérig Kurkdjian alkotással örvendeztette meg a rajongókat. A parfümház egyik érdekessége, hogy az illatok nem csak a megszokott parfüm formában találhatóak meg náluk, hanem gyertya, illatosított bőr karperec, mosószer, füstölő papír, és klasszikus szobaillatosító alakjában is megvásárolhatóak. Különösen a mosószer gondolata szimpatikus számomra - meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen személy a földön, aki szívesen megszabadulna az unalmas, és sokszor zavaró öblítőillatoktól.

A Cologne pour le Soir-t (Kölni estére) egy rendelésem mellé kaptam ajándékba, s mindössze tíz perc kellett neki ahhoz, hogy levegyen a lábamról. Ez egy nagyon egyszerű, minimalista erényeket megcsillogtató parfüm (a kölni szót inkább felejtsük el, mert a koncentrációt leszámítva, itt semmi nem emlékeztet a megszokott kölnikre), majdhogynem lineáris leszáradással, és mély, melengető illattal. A kifújást követő első pillanatban egy sűrű, likőrös, boros rózsa csapja meg az orromat, majd az egész pillanatok alatt átalakul egy testes, édes akkorddá, amelyben cseresznyedzsem, gyurma, fás-bőrös jegyek, méz és tömjén illata kavarog. Bonyolultnak hangzik, de egyáltalán nem az - a parfüm egy egységes egészet alkot, és minden jegy tökéletesen belesimul a képletbe. Akár azt is el tudnám hinni, hogy az egész szív egyetlen, komplex hatású alapanyagból áll, mondjuk egy nagyon jó minőségű benzoé gyantából, amely egymagában képes megidézni ezt a sok finomságot. Csakis azért használtam ennyi illatjegyet az akkord jellemzésére, hogy valamiképpen megpróbáljam körülírni ezt a különleges, forró és érzéki aromát, amelyhez hasonlót nem igen érezhettünk eddig parfümben.

Mint már említettem a Cologne pour le Soir meglehetősen lineáris, így ez a viharos és igencsak élvezetes kezdet után nagy változás már nem megy végbe. A parfüm visszahúzódik egy bőrközeli állapotba, ám ott igen intenzíven, és hosszasan (legalább hat-nyolc órán keresztül) lebegteti a bájait. Az illatjegyek, és az első öt perc alapján nyomasztó, nehéz parfümre számítottam, de Kurkdjian zsenialitásának, és a nagyszerű tömjénhasználatnak köszönhetően, az orromat elborító felhő némiképp száraz, fás, és kissé szellős tud maradni, így tulajdonképpen többszöri viselés során sem éreztem soha kényelmetlennek, vagy fullasztónak.

A Cologne pour le Soir-t elsősorban azoknak a romantikus alkatoknak ajánlom, akik szeretik a meleg, édes, odabújós illatokat, de nem igényelik az ezekkel gyakran együtt járó szirupos ragacsosságot. Ugyanakkor, mivel az illata, stílusa némiképp emlékeztet a füstölő pálcikákból felszálló édes, tömjénes aromákra, ezért akár a spirituális beállítottságú személyeknek is elnyerheti a tetszését. Egy biztos - Francis Kurkdjian nagy tehetség, ez a parfüm pedig méltó hozzá. Ha tehetitek, próbáljátok ki!

Illatjegyek: sziámi benzoé (Styrax tonkinensis), iráni és bulgár rózsa, tömjén, fehér méz

Kreátor(r): Francis Kurkdjian

Montale - Greyland (200?) 7/10

Pierre Montale tehetségéhez, kreativitásához, és bátor megoldásaihoz nem férhet kétség, de olykor (az utóbbi időben egyre gyakrabban) butácska, olcsó tucattermékek is becsúsznak az alkotásai közé. A Greyland (Szürkeföld) - Magyarországon az egyik legnépszerűbb Montale alkotás - valahol félúton van a zseniális és a közönséges szemét között, s elég hosszú időbe telt, míg sikerült egy kiforrott álláspontra jutnom vele kapcsolatosan.

Kezdjük mindjárt a legelején: a fejjegy maga a tökély. Egy csodálatosan kevert fűszeres, fás, markáns férfiillat kezdi bontogatni a szárnyait a bőrömön, amelyben egyszerre fedezhető fel a száraz feketebors, a pikáns gyömbér, és a diszkrét keleties hangulatot árasztó, ínycsiklandó kardamom-római kömény páros. Ehhez csatlakozik még egy leheletnyi füstösség, és kész is van az akkord, amely akár a Déclaration-t is pótolhatná az életemben. Sajnos azonban a metamorfózis során valami teljességgel balul üt ki, s a gyönyörű pillangó helyett egy szürke, kopott molylepke terem a bőrömön. A szívillat - amelyhez körülbelül harminc perc alatt jutunk el - nem más, mint egy unalmas, egysíkú, szintetikus cédrus, itt-ott egy parányi fűszerrel, meg némi bágyadt, édeskés alappal alátámasztva. Elméletileg ez az alap szantálfa, bőr, guajakfa, labdanum, vetiver és rózsa elegyéből kellene álljon, és ha valóban így lenne, akkor most talán egy remekműről beszélnénk. Azt hiszem, azzal is megelégednék, ha mondjuk csak a szantálfa, és némi igazi Montale féle rózsa dolgozna az alapban, esetleg egy erőteljes bőr jegy, egy kevés labdanummal megédesítve - de tulajdonképpen bármi a fentiekből jobb lenne ennél a sápadt, üres, kidolgozatlan cédrusfánál. Persze nem vagyok parfümőr, lehet, hogy ezek a csodálatos fejjegyek egyszerűen nem jöhetnének létre egy karakteresebb alap mellett, így nem fogom nagyon megszidni Montale-t, de sajnos dicséretet sem érdemel. Pedig mennyire szerettem volna... A parfüm tartóssága rajtam három-négy óra, közepes hatósugárral, amit nem is igen bánok, mivel az első harminc percet követően nem sok örömemet lelem a szürke, fás illatában.

Miután eléggé kitomboltam magam az alap okozta csalódás miatt, egy másik problémát is megemlítenék. A Greyland feltűnően sok hasonlóságot mutat a mostanra letűnt Gucci pour Homme-al, és a Commes des Garcons 2 Man-nel is igencsak sok a közös pontja. A fejillata ugyan mindkettőénél szebb, jobban kidolgozott és természetesebbnek hat, de a leszáradásról már nem mondhatjuk el ugyanezt, s az sem vet különösebben jó fényt a parfümőrre, hogy mindkét alkotás a Greyland előtt jött létre. Összességében azt gondolom, hogy a Greyland nem egy újító, eredeti alkotás, de egy jobban sikerült alappal igazi ékköve lehetett volna ennek a marcona, férfias, fás műfajnak. Kár érte...

Illatjegyek: bőr, bors, cédrus, gyömbér, mósusz, rózsa, szantálfa, vetiver, guajakfa, labdanum

Kreátor(r): Pierre Montale

Guerlain - L'Heure Bleue (1912) 10/10

A Guerlain az utóbbi idők kisebb-nagyobb ballépései ellenére is még mindig a világ legjobb parfümházaként van számon tartva - Chanel rajongók, nem grimaszkodni! - korai alkotásaik pedig a parfümkészítés csúcsát jelképezik. A L'Heure Bleue (A kék óra), a mindenki által ismert Mitsouko-t és Shalimar-t követően, talán a legnépszerűbb illata ennek a dícső korszaknak - annak ellenére, hogy egyre nehezebb hozzájutni - így én sem hagyhattam ki az ismerkedést.

A fáma szerint, Jacques Guerlain-t az a bűvös pillanat ihlette meg a parfüm megalkotására, amikor a nap már lement, de a csillagok még nem jelentek meg, és az égbolt bársonyos kékben tündököl. Ennek megfelelően a L'Heure Bleue is valahol félúton van a nappali és az esti viselet között, de tekintettel az igen erős romantikus kisugárzására, talán mégis inkább a kései órákhoz illik jobban. A parfüm némi bergamottal és egy kis klasszikus hangulatú, sziporkázó aldehiddel nyit, de aztán nagyon hamar előkerülnek az édeskés, orientálisba hajló jegyek is. Ezek közül a legnyilvánvalóbb a puha, meleg, púderes vaníliavirág, de a krémes, vaníliás benzoé, és az írisz is felfedezhető a képletben. Ne képzeljük azonban, hogy a L'Heure Bleue csak egy pihe-puha vattacukor illat, Jacques Guerlain az édesség ellenpontozására ánizst, szegfűt, és egy állatias, érzéki bőr akkordot használt. Ez ugyanaz a kissé avas illatú bőr, ami számomra tönkreteszi a Mitsouko-t, itt azonban sokkal jobban kordában van tartva, épp csak egy kicsit bolondítja meg a hangulatot. A L'Heure Bleue szívjegye annyira összetett, hogy csak úgy kapkodom a fejem, de mivel minden nagyon jó minőségűnek tűnik, és az illatjegyek is gyönyörűen össze vannak hangolva, nem érzem fölöslegesen túlcicomázottnak. Az orromat hosszasan a bőrömhöz szorítva, csak szívom magamba ezt a szépséges illatot, anélkül, hogy egyszer is soknak, vagy nyomasztónak találnám.

Öt-hat óra elteltével érdekes fordulat áll be az illat életében: a szinte kizárólag fej- vagy szívillatokból ismert neroli itt most az alapban vár rám, és igazán jó formában van. Csodálatosan illeszkedik a vaníliás, púderes jegyekhez, és egy friss, virágos fuvallatot ad a kissé nehézkes, meleg szívjegyeknek. Ezek után még további négy öt órát marad a bőrömön az illata, a hatósugár pedig mindvégig kiváló.

A L'Heure Bleue lenyűgöző. Tényleg érződik benne az alapanyagok kitűnő minősége, a parfümőr hozzáértése és szenvedélye, meg hogy nem két-három hónap alatt dobták össze, hanem hosszú évek állhatatos munkájának és tesztelésének gyümölcse. Az egyetlen probléma vele az, hogy igen régen készült, és ez bizony érződik rajta: napjainkra jelentősen megváltoztak a parfümök, és az emberek nagy többségének erről az illatról a nagymamája, vagy rosszabb esetben egyszerűen a templomban kuporgó vénasszonyok jutnak eszébe. Kár, mert ez az illat sokkal több annál. Mint ahogy régen elporladt, híres festők, zeneszerzők műveit is oktatják, előadják, kiállításokon mutogatják, úgy a L'Heure Bleue-vel is meg kellene ismertetni a világot, be kellene kerüljön a köztudatba. Ez kulturális örökségünk, nem szabadna elfelejtsük.

Megjegyzés: Mint az utóbbi időben oly sokszor, itt is le kell írnom, hogy a parfüm nemrég egy IFRA féle ráncfelvarráson esett át, és a műtét sikerességét illetően erősen megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azt állítják, hogy a L'Heure Bleue még mindig egy nagyszerű parfüm, de például Tania Sanchez szerint az IFRA szabályok szó szerint megölték a parfüm szépségét. Én egy öt évvel ezelőtti EdP-t teszteltem, az új változatot nem ismerem.

Illatjegyek: bergamott, aldehid (C12), koriander, neroli, szegfűszeg, jázmin, vaníliavirág, bulgár rózsa, tubarózsa, ánizsmag, szegfű, írisz, vanília, mósusz, benzoé, szantálfa, vetiver

Kreátor(r): Jacques Guerlain

CB I Hate Perfume - Burning Leaves (2005) 8/10

Christopher Brosius nem egy akármilyen figurája a parfümvilágnak. Miután elsajátította az alapokat a Kiehl-nél, megalapította saját parfümházát, a Demeter-t, ahol nagyon egyszerű struktúrájú, a természetből ihletődő, evokatív illatocskákat hozott létre, mint például a Dirt (Piszok), Rain (Eső), Snow (Hó), vagy épp a Salt Air (Sós levegő). Miután számára is meglepő módon sikerre vitte ezt a vállalkozást, gondolt egy nagyot, és újabb fába vágta a fejszéjét. Az elképzelés hasonló volt, mint a Demeter esetében, de ezúttal kissé összetettebb, víz-, vagy olaj alapú, több akkordból álló illatokat hozott létre, amelyek a gyermekkori emlékeiből ihletődtek, a parfümházát pedig némiképp provokatív módon a CB I Hate Perfume (CB Gyűlölöm a parfümöket) névre keresztelte. Az újdonsült parfümházát olyan illatokkal látta el mint például az In The Library (A könyvtárban), In the Summer Kitchen (A nyárikonyhában), Gathering Apples (Almaszedés), vagy épp az általam is kipróbált Burning Leaves (Égő falevelek).

A parfümház furcsa neve egyébként nem teljesen a polgárpukkasztásról szól, Brosius tényleg utálja a legtöbb parfümöt, amelyeket kellemetlenül erős, szintetikus katyvaszként érzékel - fiatal korában csak a Guerlain Vétiver-ét, és a Chanel pour Monsieur-t viselte el magán - s ez meglátszik az általa készített illatokon is. A Burning Leaves visszafogott, lágy, halkszavu és szinte egyáltalán nem tűnik parfümnek - csak egy nagyon kellemes, természetes illat, amely akár az udvaron is rám ragadhatott volna. Ha egy napsütötte őszi délután a kertben összeseperném és elégetném az faleveleket, utána pedig kezet mosnék egy diszkréten virágos illatú szappannal - na, akkor megközelítőleg olyan illatom lenne, mint a Burning Leaves-nek. A gond csak az, hogy ezt a szertartást a legtöbb ember egy évben egyszer végzi el, rosszabb esetben pedig csak gyerekkorában látott ilyent, ezért Brosius a nosztalgiázni vágyókra gondolva üvegbe zárta ezt a békés, kissé mélabús, de mégis nagyon megnyugtató illatot.

Olvastam néhány kritikát arról, hogy a Burning Leaves nem azt nyújtja, amit a neve ígér. Abból a szempontból igazuk van a kekeckedőknek, hogy a "parfüm" tényleg nem adja vissza tökéletesen élethűen az égő avar sűrű, kesernyés, fanyar illatát, de szerintem nem is ez volt a cél. Brosius ennek az őszi eseménynek a szépségét, a kellemes oldalát akarta megidézni, az pedig a szorgoskodással eltöltött nap után jól megérdemelt pihenő, amikor már a meleg szobában majszoljuk a sütit, s csak a ruhánk, meg a bőrünk áraszt magából kellemes, enyhe füstszagot. Nekem teljesen átjön ez a hangulat, épp csak a sütit hiányolom egy kicsit...

Összességében a Burning Leaves-t nem tartom egy rendszeres viselésre alkalmas illatnak, viszont nosztalgiázásra, hangulatteremtésre, s szerintem szobaillatosításra is tökéletes. Ti melyik gyerekkori emléketek illatát elevenítenétek fel, ha lehetséges lenne?

Megjegyzés: Én a víz alapú változatot teszteltem, amelynek a tartóssága rajtam három-négy óra, hatósugara pedig visszafogott. Az olaj alapú abszolút minden bizonnyal tartósabb, és talán erőteljesebb is.

Illatjegyek: égő juharfa levelek

Kreátor(r): Christopher Brosius

Byredo - M/Mink (2010) 5/10

A párizsi M/M egy művészi terveket készítő kreatív csapat, amely többek között már olyan nagy neveknek is dolgozott, mint Björk, Madonna, vagy épp a Vogue magazin. Egy napon a cég alapítói - név szerint Mathias Augustyniak és Michael Amzalag - három fényképpel, meg egy kéréssel fordultak a Byredo parfümházhoz. Azt szerették volna, ha a fotókból ihletődve Ben Gorham és állandó parfümőre, Jerome Epinette egy illatot alkotna számukra. Az első fotó egy darab Ázsiából származó szilárd tintatömböt ábrázolt, a második egy japán mestert, aki épp a napi kaligráfiájának megírásával foglalatoskodott, a harmadikon pedig egy Augustyniak által tradicionális koreai papírra vetett utópisztikus minta virított. Ben Gorham fogta a fényképeket, visszavonult Svédországba, és hét hónap múlva az M/Mink névre hallgató parfümförmedvénnyel jelentkezett.

Még soha nem fordult velem elő, hogy egy parfümöt le kelljen mossak, de az M/Mink többször is nagyon közel került ehhez a kétes dicsőséghez. A fejillat egy brutálisan nagy dózis adoxalból áll, ami kémiai szempontból egy viaszos állagú aldehid, a szaga pedig - legalábbis abban a koncentrációban, amelyben a parfümben szerepel - valóságos vegyi katasztrófának tűnik. Hideg, fémes, vizes, virágos, ózonos és iszonyatosan tolakodó - sokkal inkább jut róla eszembe az alvadt vér, nyers nyúlhús, és a furcsa illatú kaktuszgyümölcs, mint a megidézni kívánt tinta. Olvastam valahol, hogy az ókorban a tinta készítéséhez szezámolaj és enyv mellett fenyőgyantát is felhasználtak, a kapott folyadékot pedig kámforral illatosították. A kámfor és a fenyőfa illata itt is határozottan jelen van, de nem tudom eldönteni, hogy ez az adoxal egyik mellékhatása-e, vagy pedig egy, az illatpiramis által elhallgatott jegyről van szó. Ez azért is érdekes, mert a kámfor nagyon erősen érződik, meghatározó szerepe van a parfüm hűvös, jeges arculatának kialakításában.

Van azonban egy másik oldala is a parfümnek; a fémes csillogású, futurisztikus adoxal akkord mögött egy forró, sötét, ósdi illat szaggatja az istrángot, amely sűrű mézből, tömjénből és ámbrából áll össze. Ez az orientális ihletésű alap tökéletes ellentéte az uralkodó jéghideg, és absztrakt fej- és szívillatnak, s ha lehet még nehezebben befogadhatóvá teszi a parfümöt. Egy sötét, hóborította erdő fölött, acélseprűn röpködő, kaktuszgyümölcsöt rágcsáló vasorrú bábasereg képe jelenik meg előttem, akik egy neonzöld csészealjat üldöznek. Zagyvaságnak tűnik? Az is. De hát ez a parfüm is az; két egymással teljességgel összeférhetetlen akkord társítása, amiből az egyik már önmagában is kifejezetten kellemetlen - nem csoda, hogy a végeredmény egy teljességgel viselhetetlen varázsfőzet. Egyébként a parfüm tartóssága (majd huszonnégy óra) és hatósugara is kiváló, de ebben az esetben nem biztos, hogy ez pozitívum.

Bár a M/Mink némiképp emlékeztet a Sécrétions Magnifiques-re (talán abban is adoxal van?), az eredetiségre, az alkotói kreativitásra, és az utópisztikus hangulat megteremtésére mégis simán megkapná a tízest. Azonban - még ha kicsit furcsán hangzik is az én számból - egy parfümnek elsősorban kellemesnek, szépnek kell lennie, az M/Mink pedig teljes mértékben fittyet hány erre a szabályra. Émelyítően büdös, természetellenes, öklendezésre késztető rémálom. Parfümkedvelőknek kötelező kipróbálni!

Illatjegyek: adoxal, pacsuli, tömjén, méz, ámbra

Kreátor(r): Jerome Epinette és Ben Gorham

Annick Goutal - Ambre Fétiche (2007) 9/10

Ámbrából igazán rosszat még senki nem tudott nekem mutatni, így nem lepődtem meg azon sem, hogy az Annick Goutal féle interpretáció is fekszik az orromnak, az viszont annál jobban meglepett, hogy Isabelle Doyen-ék mennyire egyedi, izgalmas módon tálalták fel ezt a klasszikus illatjegyet. A Les Orientalistes sorozat prominens tagjának ugyan sokat sejtető a neve, és az illatjegyei is jól hangzanak, de ettől a parfümháztól - talán a Sables-t leszámítva - egyetlen merész, kísérletező illattal sem találkoztam, így az Ambre Fétiche esetében is egy jó minőségű, de óvatos, kissé nőies ámbrára számítottam.

Ehhez képest, rögtön a fejillattól hasra estem. Annyira egyedi, semmihez sem fogható ez az aroma, amilyent már rég nem éreztem parfümben. Hirtelenjében egyetlen asszociációm támadt, mégpedig a kolozsvári Massimo Dutti boutique légköre, amely finoman szólva is bizarr. Nem tudom, hogy a világ minden pontján ilyen-e a Massimo Dutti üzletek illata, de ha igen, akkor érdemes szemügyre vennetek: kutyatáp, főtt kukorica, fa, füst és bőr furcsa, de egyáltalán nem kellemetlen keveréke. Én kis híján függővé váltam tőle. Az Ambre Fétiche számomra ennek az aromának a kifinomultabb, könnyebben befogadható változata; a kutyatáp eltűnt, viszont maradt a főtt kukorica, a puha bőr, a fűrészmosztos, fás illat és csatlakozott hozzuk egy nagyon kellemes, füstös, száraz tömjén. E mögé a díszes társaság mögé van beépítve az ámbra, amely nagy örömemre nem a túlontúl édes fajtából való, hanem száraz, csiszolatlan, és kissé púderes - engem leginkább az Ambre Russe ámbrájára emlékeztet.

Az első óra ennek a csodálatos, füstös-fás-kukoricás akkordnak a jegyében telik el, aztán a parfüm fokozatosan változni kezd. Alábbhagy a tömjén és a kukorica, s apránként teret nyer az ámbra hatást megteremtő/kiegészítő labdanum-benzoé-vanília tömb, amelytől kissé édesebbé válik az illat, de tényleg csak kissé; egyáltalán nem kerülünk szirupos, gourmand magaslatokba. Ugyanakkor megerősödik a parfüm fás jellege is, s egy csipetnyi írisznek köszönhetően a púderességre is nagyobb hangsúly kerül. Csodára azonban ne számítsunk, a fejjegyekhez hűen az Ambre Fétiche mindvégig kitart a száraz, fás, szikár jellege mellet, aminek okán én inkább férfias illatnak nevezném, de ezzel egyetlen hölgyet sem szeretnék elijeszteni a kipróbálásától. A parfüm tartóssága és hatósugara is egyaránt kielégítő (rajtam megbízhatóan hozza a nyolc órát), az intenzitása meg az Encens Flamboyant-ot juttatja eszembe. Mindvégig érezhetően jelen van, de egyetlen pillanatra sem válik nyomasztóvá, a fás jegyek szépen fellazítják az ámbrát.

A névválasztással ugyan nem vagyok teljes mértékben kibékülve - az én fejemben a fétis szócskához az erotika és perverzió kifejezések kapcsolódnak, ebből pedig nem sokat találtam az illatban - de ettől még egy igencsak jó parfümnek találom az Ambre Fétiche-t. A kezdeti bizarr illatjegyek elülte után a viselhetőség szempontjából is jól vizsgázik a parfüm, hűvösebb időben szerintem gond nélkül használható akár hétköznapokon, hétköznapi emberek között is. Ne hagyjátok magatokat megfélemlíteni a mezőgazdászos asszociációimtól, próbáljátok ki, ha tehetitek, mert tényleg jó anyag!

Illatjegyek: ámbra, tömjén, labdanum, sztórax (Liquidambra styraciflua, Liquidambra orientalis), benzoé viasz (Styrax tonkinensis, Styrax benzoin), írisz abszolút, vanília, orosz bőr

Kreátor(r): Isabelle Doyen és Camille Goutal

Parfums de Nicolai - Odalisque (1989) 7.5/10

Soha nem tartottam magamat a chypre műfaj nagy rajongójának (ellentétben Luca Turinnal, akinek ez a kedvence), de az utóbbi időben valami változás állt be az ízlésemben - egyre gyakrabban megkívánom a chypre-ek bergamott, labdanum és tölgymoha fémjelezte szúrós, szálkás, éles illatát. Azt hiszem, hogy viselhetőség szempontjából ez az egyik legelőnyösebb illatcsalád; egy jó chypre sosem válik nyomasztóan édessé, fullasztóvá, vagy orrfacsaróan szintetikussá, ugyanakkor tartós, elegáns és még egy kis érzéki vonzerővel is bír. Jól viselhető reggel, délben, este, hidegben és melegben. Ha valaki egyetlen parfümöt szeretne magának, akkor annak egy chypre-t javasolnék.

Ma, miután újból elkapott a szúrós élvezetek iránti vágyakozás, a Luca Turin által felmagasztalt Odalisque-re esett a választásom, amely egyike a legrégebbi Nicolai alkotásoknak. Az odalisque egy török eredetű francia szó, amely háremhölgyet jelent, de napjainkban leginkább a keleties környezetben megjelenített, erotikus kisugárzású, festett nőalakok megnevezésére használják ezt a kifejezést. Ezen információk birtokában érthető, hogy a gyanútlan tesztelő (értsd: jómagam, három évvel ezelőtt) valami mély, keleties, élveteg illatra számít, azonban mostanra kiokosodtam: tudom már, hogy a kutyából nem lesz szalonna, és a chypre parfümök sem fognak soha orientális erényekkel büszkélkedni. Ugyanis akkor már nem lennének többé chypre-ek...

Ennek a nagyon mélyenszántó gondolatmenetnek megfelelően az Odalisque sem egy keleties, buja illat, hanem egy tipikus előkelő, francia parfüm, azonban a kifinomultsága és a visszafogottsága még így is meglepő. Az első akkordok ugyan még nem szégyenlősködnek - kesernyés bergamott, aldehidek, és némi epés galbánum kavarog nagy bőszen - de nem túl meggyőzőek. Mintha nem találnák a helyüket. Csetepatéznak. Öt perc elteltével némiképp letisztulnak a dolgok,a bergamott letöröli vértől csöpögő kardját, s a szívillatból feltörekvő szappanos illatú gyöngyvirág segítségére siet, amely nem habozik, egy-kettőre átveszi az uralmat a parfüm fölött. Rövidesen megérkeznek a társalkodóhölgyek is, egy csipetnyi puha jázmin, és némi krémes tubarózsa gömbölyíti le a gyöngyvirág szögleteit. A dajka szerepét a tölgymoha tölti be, amely szokás szerint durva, sós-szúrós, őszi levegő illatú, de nem viszi túlzásba a gorombáskodást, nehogy szétmorzsolja a virágok törékeny szirmait. Összességében az egész szívillat visszafogott, viszonylag közel marad a bőrhöz, és régmúlt idők eleganciájáról mesél. Az alapillathoz három-négy óra alatt jutunk el, addigra csak egy sós, izzadt bőr illatú, természetes és áttetsző virágaroma marad rajtam.

Az Odalisque az az eset, amikor tudom, hogy jó parfümről van szó, minőségi alapanyagokkal, kifinomult megmunkálással és egyedi stílussal, s én mégsem igazán szeretem. Számomra hiányzik belőle a lendület, az erő, valami, ami bevési magát az emlékezetembe, bár tudom, hogy egy ilyen elem valószínűleg épp a parfüm nagyszerű viselhetőségét tenné tönkre. Megértem tehát azokat, akik ebben az illatban egy kiváló, klasszikus módon elegáns, előkelő, bármikor viselhető alkotást tisztelnek, én azonban továbblépek és újabb merész kompozíciók felkutatásába vágom a fejszémet.

Megjegyzés: A hírek szerint nemrég az Odalisque is az IFRA áldozatául esett; az új változat teljességgel nélkülözi a tölgymohát. A kifinomult, arisztokratikus francia hölgy a globalizáció butácska, jellegtelen lányává változott. Próbáltátok?

Illatjegyek: zöld citrusok, bergamott, tangerine, gyöngyvirág, jázmin, írisz, tölgymoha, mósusz

Kreátor(r): Patricia Nicolai

Loewe - 7 (2010) 8.5/10

1846-os megalapítási idejével a madridi Loewe egy igazi őskövület lehetne a parfümházak között, feltéve, ha már akkor belépnek az illatok világába. A valóságban azonban a cég vezetői csak 1972-ben döntöttek úgy, hogy a nagyon jól menő, bőrruhákat készítő részlegüket kiegészítik a parfümökkel. Ekkor jelent meg az L de Loewe, majd hosszas várakozás után, 2000-ben az Agua de Loewe. Ezt követően valami fertőzés törhetett ki a divatháznál - bár, azt hiszem, helyesebb azt feltételezni, hogy az egész világban - mivel 2007 óta baktériumok módjára szaporodni kezdtek a parfümeik, és röpke négy év alatt nem kevesebb, mint tizenegy új parfümmel álltak elő. Gyanítom, hogy magamtól sosem éreztem volna hajlandóságot arra, hogy megismerkedjem ezzel a parfümáradattal, de amikor egy rendelésem mellé két Loewe illatmintát is kaptam, ki kellett próbálnom őket, s láss csodát: az egyik jó!

Nem is olyan régen, a Garofano kapcsán elindult egy beszélgetés arról, hogy vajon lehet-e a szegfűből többet, szebbet, viselhetőbbet kihozni, mint azt Villoresi mesternek sikerült. Azt hiszem, hogy erre a kérdésre egész jó választ ad a Loewe 7. Bár az ismeretlenségbe burkolózó/burkolt parfümőr szerint a Loewe 7 mindössze hét illatjegyből áll (aztán az illatpiramisra mégis kilenc kerül fel...), s ezek közül egyik sem a szegfű, nekem mégis szilárd meggyőződésem, hogy ez a parfüm a spanyolok nemzeti virágáról szól. Ezt igazolja az illatminta hátoldalán található veszélyesanyag-lista is, amelyben az eugenol az elsők között van megemlítve. A parfüm struktúrája egyébként tényleg elég egyszerű, az átalakuló képessége szinte elhanyagolható, így akár el is hihetném ezt a hét illatjegyre épülő mesét, de a szegfűből egy tappodtat sem engedek.

A Loewe 7 fejillatában, az alkohol elillanása után elsőként a feketebors és egy kevés nemfüstös tömjén tűnik fel, de aztán pillanatok alatt előkerül a szegfű kissé sötét, kissé melankólikus, és gyönyörűen fűszeres illata is. És itt jön a meglepetés. Ez a régimódi, divatjamúlt, sokakban negatív érzéseket ébresztő aroma egy kifejezetten modern, friss, fás, szintetikus cédrusos alapot kap kíséretül, amely csodálatosan illik a szegfű-tömjén pároshoz, és egy tiszta, mégis sármos és férfias hatást eredményez. Nem egy bonyolúlt akkord, de szerintem nagyon jól működik: könnyen viselhető, elegáns és szexi. Ezek után nagy változásra már nem kell számítani, a Loewe 7 lineáris lefolyású, de ez esetben nem is nagyon bánom. Tartósság, hatósugár egyaránt erős közepes.

Ezt a parfümöt Cayetano Rivera-val, Spanyolország egyik legnépszerűbb torreádorával népszerüsítik, s bár én nem érzem annyira vadnak, drámainak és arrogánsnak, mint egy bikaviadalt, azért nem gondolom úgy, hogy rossz választás volt ez az arc. Tulajdonképpen, ha nem niche mércével mérem, akkor a Loewe 7 egy kifejezetten bátor, karakteres, egyedi alkotás, amely végre valami újat tudott hozni a poshadt, poros mainstream polcokra. Ezen kívűl megmutatta - legalábbis nekem - hogy a szegfűt lehet modern, fiatalos, férfias kompozíciókban is sikeresen használni. Próbáljátok ki!

Illatjegyek: tömjén, piros alma, feketebors, Atlaszcédrus (Cedrus libani), neroli, gyöngyvirág, rózsa, vetiver, mósusz

Kreátor(r): ismeretlen

Etat Libre d'Orange - Putain des Palaces (2006) 6.5/10

Putain des Palaces, azaz Szállodai kurva. Hmmm. Ez sem egy mindennapi névválasztás, de már megszokhattuk, hogy az Etat Libre d'Orange alkotásai nem a szemérmeskedő vásárlóknak készültek. Nathalie Feisthauer parfümőrt az illat megalkotásában az Un long dimanche de fiancailles című Jean-Pierre Jeunet film ihlette meg, egészen pontosan az a jelenet, amelyben a Marion Cotillard által alakított prostituált bestiálisan kivégez egy tisztet. Érdekes témaválasztás, de jó ízlésre vall, s szerintem a parfümnek is sikerült egész jól megragadnia a jelenet morbid, de mégis erotikus és humoros hangulatát.

A Putain des Palaces (így határozottan jobban hangzik, mint magyarul), alapjában véve egy virágos-bőrös illat, amelyben érdekesen keveredik a régimódi stílus a modern kiegészítő jegyekkel. A fejillatban a gyömbér és a mandarin jelentkezik először, de nem kapnak sok teret a kibontakozásra, elborítja őket az édes, púderes ibolya, és a valamivel visszafogottabb rózsa. Nem sokkal ezután megjelenik egy erőteljes bőr jegy is, meg a Bendelirious-ban is érzett meggyes, szintetikus gyümölcsösség, annyi különbséggel, hogy amíg ott a meggy valósággal megszállta az ember orrát, addig itt sikerül kissé megbújnia a régies bőr és az ibolya mögött. Érdekes akkord ez, és tényleg ott van benne valami az olcsó, vulgáris, kurvás hangulatból, a bőrnek köszönhetően pedig egy kis árnyék is borul az illatra, amit akár egy szado-mazo bőrszerkó jelenlétének is betudhatunk. Femme fatale? Sajnos, nálam ez az egész csak a filmjelent ismeretében működik, egyébként kissé zagyvának és szétesőnek tűnik a dolog.

Újabb negyedóra elteltével jön a következő, és egyben végleges változás: elillan a maradék rózsa is, a helyén pedig egy nagy adag mandulás, púderes ámbra nyílik ki (lehet, hogy egy kis vaníliavirág is van itt valahol), megédesítve a bőrt, és magába olvasztva a szintén púderes ibolyát. Talán egy morzsányi római köményt is érzek, de megeshet, hogy csak az a bizonyos animális jegy lépett működésbe. Összességében, az alapillat higgadtabb és kiegyensúlyozottabb, mint a szív; ezt a részt már szinte romantikusnak, de legalábbis érzékinek lehet nevezni. A parfüm tartóssága kiváló, a hatósugara és az intenzitása meg szerintem túl sok is: egy idő után határozottan nyomaszt, pedig igazán szűkmarkúan bánok vele.

A Putain des Palaces egy érdekes alkotás, sok minden zajlik benne, de valamiért nem áll össze egy egységes egésszé. Engem hosszú távon fáraszt, amiben valószínűleg az intenzitása és a kissé szintetikus jellege is közrejátszik, de sajnos rövid távon sem tudja beindítani a endorfintermelésemet. Ennek ellenére csak azt tudom mondani, hogy próbáljátok ki, ha tehetitek, mert karakteres, egyedi parfüm, és lehet, hogy épp azon a nyelven beszél, ami hozzátok szól. És meggyőződésem, hogy nem kell ahhoz szállodai kurvának lenni, hogy valaki viselhesse a Putain des Palaces-t.

Illatjegyek: rózsa abszolút, ibolya, bőr, gyöngyvirág, mandarin, gyömbér, rizspúder, ámbra, animális jegyek

Kreátor(r): Nathalie Feisthauer