Serge Lutens - L'Eau & L'Eau Froide

Bár a niche parfümök hivatalos, és törvényes atyja a L'Artisan-t létrehozó Jean Laporte, számomra mégis mindig Serge Lutens volt a zugparfümök királya, és kútfője, a titokzatos, izgalmas, és néha bizarr illatok világának kormányzója, aki nem tűr meg egyetlen kompromisszumot sem, és mindig véghezviszi sötét álmait. Ezért is esett olyan rosszul amikor 2010-ben megtudtam, hogy Lutens - az ázsiai piacra való tekintettel - tiszta illatokban kezd utazni, amelyeket még ő maga is anti-parfümökként emleget. Először úgy döntöttem, hogy ezeket az illatokat legjobb lesz ki sem próbálni, de aztán amikor Csí jóvoltából hozzájutottam a L'Eau-hoz, és a L'Eau Froide-ot is elhozta a postás, úgy döntöttem, hogy kiírom magamból őket.


L'Eau (2010) 6/10

A L'Eau (A víz) a főgonosz, az első anti-parfüm, amelyet Lutens azért hozatott létre parfümőrével, hogy megtörje az orientális alkotásai által keltett egyhangúságot, meg hogy visszaadja azt az érzést, amit akkor érzünk, amikor tisztán és illatosan kiszállunk a fürdőkádból, és magunkra öltjük a frissen mosott, és vasalt fehér ingünket. Azt hiszem, hogy egyetérthetünk abban, hogy ez csakugyan jó érzés, de az nem világos számomra, hogy miért kell ennek a megteremtéséhez egy parfüm, amikor a fürdés-tiszta ruhába öltözés amúgy is a mindennapjaink része. Nem hiszem, hogy az alkotói folyamat során a harmadik világ szegény gyerekeire gondolt, akiknek nincs lehetőségük naponta fürdeni, meg tiszta ruhába bújni, és ily módon pótolhatnák az életüknek eme hiányosságát. Arról nem is beszélve, hogy hasonló jellegű tisztaság-parfüm már egyébként is több száz van a piacon...

Ennyit arról, hogy mi a véleményem a L'Eau társadalomban betöltött szerepéről, és most nézzük az illatot magát. Az pedig meglepően jó, sőt, azt is mondhatnám, hogy műfaja egyik legjobbja. Ez persze, még mindig nem mentség a létezésére, de el kell ismerni, hogy az unalomig ismételt citrusos-friss fejjegyek után egy kifejezetten kellemes szívjegyhez jutunk, amely fiatal fenyőrügyek, harmatos havasi kaszálók, és friss sarjú illatát idézi meg bennem. (Na meg eszembe juttatja a L'Eau de L'Artisan-t, amely egy hasonlóan sarjús illat, de természetesebb, és ózonmentesebb kivitelezésben). Nem állítom, hogy érzem a parfümben a magnóliát - ez inkább csak az ázsiai piacnak szólhat - de egy kis virágos jellege van az illatnak, ami szépen együttműködik a mentával, zsályával és az ózonos jegyekkel. Pozitívum, hogy a legtöbb friss illattól eltérően az ózonos jegyek nem fullasztóak, és nem visítanak fejhangon, hanem diszkréten a háttérben maradnak. A parfüm tartóssága rajtam hat óra körüli, hatósugara pedig erős közepes.

Összességében a L'Eau egy klisékkel teli, teljességgel fölösleges, de profi módon megcsinált parfüm. Ha valaha is tisztaság illatú parfümre vágynék, vagy a fürdést, és tiszta ruhát egy üvegcsével szeretném helyettesíteni, és a pénz nem lenne tényező, akkor lehet, hogy rá esne a választásom, de ettől még nem fogom megbocsájtani neki, hogy leterelte a helyes útról Serge Lutens-t.

Illatjegyek: aldehidek, citrusok, magnólia, fehér menta, zsálya, ózonos jegyek, mósusz



L'Eau Froide (2012) 6.5/10

A L'Eau Froide (A hideg víz) a sorozat második, és reményeim szerint befejező darabja, s annyi fejlődést mutat az elődjéhez képest, hogy itt a menta és az ózonos-vizes jegyek mellett a tömjén is "léhűtőt" játszik. Furcsa érzés egy friss, citrusos kompozícióban kicsavarodva látni a megszokott sötét, füstös tömjént, de nagy hígításban egy ilyen oldala is van kedvenc szomáliai gyantánknak, és Lutens most ezt használta ki. Az eredmény egy szokatlan, és eleddig nem igen érzett illat lett, amelyben a menta és a tömjén összjátékából egy fűszeres, hideg, pezsgő, és kissé édeskés aroma született, amely engem a cukrozott gyömbér, és a frissen őrölt feketebors elegyére emlékeztet - persze jó adag szintetikus felhanggal. Tulajdonképpen a fejillat olyannyira élénken gyömbéres, hogy nehezemre is esik elfogadni, hogy ez a tömjén műve, és nem a citrusos-fűszeres szagú gyöktörzsé.

Az első tíz percet követően kissé alábbhagy a citrusosság, és teret nyer a menta, feketebors, friss tömjén, és vizes jegyek fémjelezte üde, és hangos szívillat, amelyben néha a vetiver is fel-feltűnik egy pillanatra. Sajnos az összhatás elég fogpasztás-szintetikus lett, meg van valami nyomasztó édessége is a dolognak, amit nem tudom, hogy hova tegyek, és némiképp megakadályoz az illat élvezésében. Tartósság, a L'Eau-hoz hasonlóan egész jó, hatósugár szintúgy.

Bizony, ez a parfüm sem váltotta meg a világot, de egy kicsit több eredetiség szorult bele, mint a L'Eau-ba, és megismerhettem általa a tömjénnek egy ezidáig kevésbé mutogatott oldalát. Ennek ellenére ebből az illatból sem lesz egész üveggel szükségem, s másnak is csak akkor ajánlom, ha gyakran érzi úgy, hogy szeretné a bőrén érezni a fogpasztával kevert autóillatosítója szagát.

Illatjegyek: szomáliai tömjén, menta, vetiver, mósusz, tengervíz

Kreátor(r): mindkét esetben Christopher Sheldrake

Les Néréides - Impérial Opoponax 7/10

A Les Néréides illatai tavaly eltűntek Magyarországról, és úgy tűnik, hogy lassan az egész világ készül megfeledkezni róluk, pedig nem kellene. Az aprócska francia ékszer-, és parfümkészítő műhely meglepően jó illatokat szűlt a világra, amelyeknek majd' mindegyikét egyfajta bájos, ártatlan, és természetes kedvesség jellemzi, s az áraikról is kizárólag pozitív hangnemben lehet nyilatkozni.

Az Impérial Opoponax (Császári opoponax) tökéletesen illeszkedik a sorozatba, ugyanis a neve ellenére nem egy hivalkodó, uralkodásra termett alkotás, sokkal inkább egy kényelmes, meleg, odabújós illat, a szürke égbolt, és a világvége-hangulat ellen. A parfüm középpontjában az opoponax, avagy édes mirha áll, amely balzsamos, lágyan fűszeres, és meleg illatáról ismert, és ha ehhez ámbrát, vaníliát, szantálfát, és benzoét adunk, akkor nem meglepő, hogy az eredmény egy édes, púderes, meleg sálként működő komfortillat. Az illatpiramis ugyan citrusos kezdetet ígér, de már az első percet követően nyilvánvalóvá válik, hogy a benzoé, meg az opoponax mellett a friss jegyeknek esélyük sincs labdába rúgni. Aki viszont - meglepő módon - beleszól a nagyok játékába, az egy bátor, édes koumarinban gazdag levendula-akkord, és ezzel, egy különös, fougére-os irányba mozdítja el az egyébként ízig-vérig orientális illatot. A leszáradás során egyre nagyobb teret kap ez a koumarin-levendula felhő, mígnem egy - valamelyest a híres Brut-ra emlékeztető, de annál édesebb, balzsamosabb, és kifinomultabb elegyet kapunk, amely ugyanakkor a Gris Clair meleg, vasalóillatától sem esik nagyon távol. Persze, ekkorra már előkerül a szantálfa is, egy csipetnyi krémes, kókuszos illat formájában, és a kényeskedő vanília is előlebeg a puha párnái közül. Ez az a pont, ahol számomra már egy kicsit sok a púderből, balzsamból, meg egyéb krémes nyalánkságokból, és nem bánnék egy fuvallat hűvös, fás tömjént, esetleg némi száraz, fanyar, valódi mirhát. Sajnos azonban, egyik változat sem következik be - az első fél órát követően az Impérial Opoponax kifejezetten lineárisan kezd viselkedni, és ezen nem változtat a leszáradás hátralevő hat-hét órájában sem. A parfüm hatósugara a vártnak megfelelően nagyon jó, olyannyira, hogy az édességgel karöltve néha sikerül nyomasztóvá is válnia, távolról illatolva azonban, érdekes módon szinte könnyednek és tisztának tűnik.

Az Impérial Opoponax egy egyedi, és izgalmas alkotás, valahol a fougére és az orientális illatok ritkán látogatott határán. Hogy mégsem szeretem jobban, az a rosszul eltalált egyensúlyának, a sok koumarinnak, és az ebből adódó túlzott édességnek köszönhető. Ennek ellenére nem nevezném egy kerülendő parfümnek a Császári Opoponax-ot - ha tehetitek, mindenképp próbáljátok ki, mert megtörténhet, hogy benne találtok rá az igazi téli komfortillatotokra.

Megjegyzés: Egy fűszeresebb opoponax alternatíváért próbáljátok ki a Diptyque Eau Lente-jét.

Illatjegyek: citrusok, benzoé, opoponax (Opopanax chironium), ámbra, vanília, szantálfa

Kreátor(r): ismeretlen

Tauer Perfumes – Orange Star (2010) 9.5/10

Odakint mocorogni kezdett a tavasz, s vele együtt feltámadt bennem a citrusos parfümök iránti vágy is. Persze, a hideg azért még nem adta meg magát, úgyhogy egy kis édes, ölelő melegséget is jó néven veszek az illataimtól, ezen jellemzők teljesítésére pedig keresve sem találnék jobbat Andy Tauer Orange Star-jánál. Ezen a blogon már kapott egy-két jó szót a Narancs Csillag, most azonban szeretném egy kicsit részletesebben is bemutatni tavaszi kedvencemet.

Számomra a narancsos parfümök etalonja a Hermés Concentrée d’Orange Verte-je, és meggyőződésem, hogy sokkal jobbat nem is lehet ezen területen alkotni, Andy Tauer azonban egy jó kísérletet tett rá, még ha nem egészen ugyanabból az irányból közelítette is meg a témát. Míg a Concentrée d’Orange Verte egy fotórealisztikus narancs, addig az Orange Star egy absztrakt, összetett alkotás, amely inkább csak egy narancs hatását kelti, mintsem konkrétan megteremti az illatát. A fejillata intenzíven citrusos, telítve sziporkázó, és vibráló aromákkal, melyek között felfedezhető az érett mandarin, a nyers hatású citromfű, meg a lédús, fanyar vérnarancs, de a clementin, és a grapefruit is itt hagyta a lábnyomát. Az összjátékuk egy szappanos,és érdekes módon kissé szintetikusnak ható, de rendkívül kellemes és felüdítő illatot eredményez, amelyben szerintem egyáltalán nem a narancsé a főszerep, de a bőrre fújva hasonló hatást kelt, mint amikor narancsbontás közben az arcunkba spriccelnek a gyümölcs héjában rejlő illóolajak. Röviden: színtiszta pezsgő élvezet.

Húsz-harminc perc elteltével kissé alábbhagy a citrusok intenzitása, és ennek köszönhetően teret kap egy tiszta, de visszafogott narancsvirág akkord, meg a híres Tauerade, Andy Tauer szignatúra-alapja, amelynek a meleg, gyantás-ámbrás-tonkababos jegyek állnak a középpontjában. Az Orange Star-ban persze közel sem játszik olyan fontos szerepet ez az alap, mint mondjuk a L’Air du Désert Marocain-ban, vagy a Lonestar Memories-ben, de azért itt is sikerül kellemesen elmélyíteniük, megédesíteniük a fanyar citrusokat. Ami szerintem újítás a Tauerade-ben az eddigiekhez képest, az a visszafogottabb gyantás, tömjénes jelleg, és a hangsúlyozottabb fás illat.

Az illatpiramist olvasgatva nehezen tudtam elképzelni, hogy miként fognak együttműködni a citrusos jegyek ezzel a nehéz, orientális alappal, de el kell ismernem, hogy Andy Tauer nagyon jól megoldotta a dolgot. A több mint tíz órán át tartó leszáradás alatt mindvégig a szappanos, narancsos frissességé a főszerep, de a sűrű, testes alap is szépen közreműködik, tartósabbá, melegebbé, és kifejezetten “taueressé” téve az illatot. A svájci mester újra bebizonyította a tehetségét, és egy eredeti, szellemes, és nagyon jól használható parfümmel ajándékozott meg minket.

Megjegyzés: Egyesek szerint az Orange Star csak egy tanulmány-parfümnek indult, és az igazi betetőződése a L’Eau d’Épices, amely egy férfiasabb, fűszeresebb variációja ugyanannak a témának. Nekem jobban tetszik az Orange Star citrus áradata, de egy próbát mindenképp megér az öcsike is.

Illatjegyek: clementin, vörös mandarin, narancs, citromfű, narancsvirág, ibolya, ámbra, puha fák, vanília, pacsuli, labdanum, Ambreine

Kreátor(r): Andy Tauer

Lorenzo Villoresi – Uomo (1992) 8/10

Lorenzo Villoresi nevének hallatán a többségünknek valószínűleg nem a friss, tavaszias citrusbombák jutnak eszünkbe, de a mester ezekhez is nagyon ért, sőt, tulajdonképpen egy ilyen illattal indult be a karrierje. Villoresi 1992-ben alkotta meg első férfiaknak szánt parfümét, az Uomo-t, amely saját bevallása szerint mind a mai napig a kedvenc, és leggyakrabban használt parfüme, és amely egy klasszikus stílusban megalkotott, chypre alapon nyugvó aromás citruskavalkád.

Az Uomo bár lényegesen könnyedebb, és üdébb, mint a legtöbb Villoresi mű, azért magán viseli megalkotójának minden fontosabb stílusjegyét. Ugyanazzal a jól ismert, és a rajongók által oly nagyra értékelt nyíltsisakos, csiszolatlan komplexitással indít, mint a későbbi Piper Nigrum, a Spezie, vagy a Vetiver, és az alapanyagokat is ugyanaz a megalkuvást nem ismerő kitűnő minőség , és nagy arányú természetesség jellemezi. A parfüm fejillatában egyszerre találjuk szemben magunkat az élénk narancsvirággal, a bergamott, citrom, narancs, és petitgrain alkotta lédús, fanyar, kesernyés, és ezerrel sziporkázó citrusos akkorddal, valamint a különböző zöld fűszernövények vadul tekergőző, aromás csokrával. Az illatpiramist elnézve, Villoresi mindent belepakolt ebbe a parfümbe, amit a meditteránum megteremni képes, és bár látszólag nem sokat bíbelődött a szálak elvarrásával, a végeredmény mégsem a káosz lett, hanem egy csodálatos, kölnivízre emlékeztető, de annál komplexebb, és erőteljesebb illatorgia.

Rajtam megközelítőleg öt percet tart ez az állapot, aztán a narancsvirág köddé válik, a citrusok pedig “leragadnak” egy kicsit, teret adva a szívillat fűszereinek, és az elegáns levendulának. Ekkor jelenik meg a színtéren a Piper Nigrum-ot idéző fás-fűszeres feketebors, és szegfűszeg, amelyek a levendulával karöltve egy férfias irányba mozdítják el az eddig akár uniszexnek is tekinthető illatot. Ahogy telik az idő, számomra egyre nyilvánvalóbbá válik a Piper Nigrum rokonság, de köszönhetően a bő kézzel adagolt, rozmaring dominálta zöld jegyeknek, és a fel-felsejlő citrusoknak, az Uomo mindvégig lédúsabb, és könnyedebb marad, mint neves utódja
.
Néhány óra elteltével újabb határozott változást észlelhetünk a parfüm életében: az alapban megjelenik a fás, földes vetiver, és a száraz tölgymoha, tovább erősítve a férfias vonalat, és egy kis komolyságot kölcsönözve az eddig felhőtlenül vidám, és laza illatnak. Ez a stádium sajnos már nem időzik túl hosszasan a bőrömön; további egy-két óra elteltével végérvényesen elillan az Uomo, ami ugyan nem meglepő egy citrusos-zöld parfümtől, de én mégsem örvendek neki. Olyannyira, hogy eltántorított a megvásárlásától. Ezen aprócska hiányosságtól eltekintve azonban, egy nagyon jó parfümnek tartom az Uomo-t, az Eau Sauvage, Chanel pour Monsieur, Iskander és kompániájuk méltó tagja, amely sok újat ugyan nem tesz le az asztalra, de csodálatos minőségű, vidám és életerős – egy olyan illat, amelyet bármikor jól esik magunkra fújni, és bármilyen szituációban megállja a helyét. Férfitársaim: Ne kéressétek magatokat!

Illatjegyek: babér, bergamott, citrom, levendula, narancs, petitgrain, boróka, kanárifa-gyanta, feketebors, kakukkfű, koriander, narancsvirág, zsálya, szegfűszeg, cédrus, mósusz, pacsuli, rozmaring, szantálfa, tölgymoha, vetiver

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi

L'Artisan Parfumeur - Voleur de Roses (1993) 7.5/10

Hajdanán, a parfümmániám kibontakozásának kezdetén, rengeteget olvastam a L'Artisan ikonikus parfüméről, a híres Rózsatolvajról, amely akkoriban nagy népszerűségnek örvendett az aprócska magyar parfümkedvelő-táborban. Hasonlították marihuánához, szilvapálinkához, hippikhez, meg egyéb "szörnyűségekhez", én pedig úgy döntöttem, hogy ez a parfüm minden bizonnyal túl szélsőséges hozzám, és kihagytam az első mintarendelésemből. Két évvel, és kétszáz parfümmel később aztán mégis kereszteződtek az útjaink, a várt meglepetés, orrbavágás azonban elmaradt - a Voleur de Roses egy lapos, fanyar illatnak tűnt, és hamar megfeledkeztem róla. Újabb egy év, és a pacsuli sötét bugyraiban való megmerítkezést követően, megint elővettem az illatmintámat, és bár ekkor sem szerettem bele, már értékelni tudtam azért, ami: egy elegáns, könnyed, és friss pacsuli.

Nagytatám gyakran mondogatta, hogy virágot, és csókot lopni nem bűn, és a Rózsatolvaj csakugyan nem egy bűnös illat. A rózsa és a pacsuli elegyéből egy nagyon vad, sötét és erotikus parfümöt is össze lehetne hozni, mint ahogy azt Pierre Guillaume tette az Intrigant Patchouly-jában, Michel Almairac azonban a friss, üde irányba vitte el az illatot. A tolvajok általában az éjszaka leple alatt tevékenykednek, Almairac mester beszerzője/rózsatolvaja azonban minden bizonnyal megkésett, mert a virágai harmatcseppeket rejtegetnek a szirmaik között, és a hajnal első napsugarai csillognak rajtuk. Ezek a hamvas, zsenge rózsák képezik a parfüm fejillatát, amelyhez mélyítésként egy kevés szilva csatlakozik. Az így létrejött akkord engem nem is annyira pálinkára, mint inkább egy erjedt, fanyar szilvalekvárra emlékeztet, s ehhez a hatáshoz erősen hozzájárul az alapból felsejlő penészes, kissé kámforos, zöldes illatú pacsuli is. Érdekes illat alakul így ki, amely egyetlen másik parfümhöz sem hasonlítható, és amely egyszerre árasztja magából a tavasz frissességet és az ősz dohos, barna levegőjét, a nagyobb kontraszt kedvéért pedig még egy kevés poros, édes benzoé is előszivárog a pacsuli árnyékából. Ezt követően már nem áll be nagy változás a parfüm életében, és sajnos négy-öt óra alatt az egész Rózsatolvajnak lába kél, de tudva, hogy egy L'Artisan-nal van dolgunk, ezen nem is lepődhetünk meg igazán.

Összességében a Voleur de Roses-t egy nagyon kellemes parfümnek tartom, amely bájos, már-már elegáns, rózsás-gyümölcsös frissességével még azokat is meghódíthatja magának, akik egyébként nem szeretik a pacsuli nyers, földes illatát. Én azonban vadabban szeretem a pacsulimat, és a parfüm tartóssága, ereje sem nyűgözött le, ezért nem lesz egész üvegre szükségem, de azt egyáltalán nem bánnám, ha a környezetemben ilyet viselne valaki. Kipróbálandó!

Illatjegyek: rózsa, szilva, pacsuli, szantálfa, ámbra, benzoé

Kreátor(r): Michel Almairac