Robert Piguet – Bandit (1944) 8/10

Robert Piguet, a francia divattervező mindössze tizennyolc évet töltött a kifutók világában (1933-ban alapította meg a saját nevét viselő divatházát, és már 1951-ben kénytelen volt pontot tenni a dal végére), de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy két világraszóló parfüm-remekművet hagyjon hátra az utókornak. Itt most természetesen a Fracas-ra (1948), a tubarózsás parfümök királynéjára és a női chypre-ek rettegett urának számító Bandit-ra gondolok, amely szerintem maga a lázadás és a női egyenjoguságért folytatott küzdelem üvegcsébe zárt esszenciája (ezt jelzi az is, hogy a parfüm rajongói közé tartozott Marlene Dietrich és Edith Piaf is). Rám az utóbbi volt nagyobb hatással, ezért ma őt veszem górcső alá, de nem kizárt, hogy a jövőben a Fracas is a boncasztalra kerül.

A Bandit-ot a nagy lázadó hírében álló és leszbikussággal is megvádolt Germaine Cellier alkotta és a rossz nyelvek szerint a Piguet-kifutólányok bemutató utáni alsónemüinek (értsd: bugyijainak) illatából nyerte az ihletet , de azt hiszem, hogy ezt az informácót nem érdemes túl komolyan venni. Számomra a Bandit fejillata nem a női bugyikról szól, hanem a galbánumról, amely egy méregzöld, kesernyésen fanyar és aromás illattal rendelkezik és ez az akkord egy kis savanykás naranccsal kiegészítve egy igazán vad, olajas sűrűségű aromát eredményez, amely az én szótáram szerint nem igazán nevezhető nőiesnek, igaz, férfiasnak sem mondanám. Az idő múltával elillan a narancs és fokozatosan megjelenik egy kis virágos jelleg, de az illatpiramisban felsorolt virágözönhöz képest elenyésző mennyiségben, és egyetlen pillanatra sem képes legyőzni a galbánum vad, maró zöldjét. Germaine Cellier azonban biztosra akart menni, ezért a virágos jelleg teljes elnyomásának érdekében bevetett egy kevés animális, füstös illatú bőrt is, az alapot pedig szúrós szagú tölgymohával, és a szintén zöld, földes illatú vetiverrel látta el, s ez a taktika be is jött neki. A Bandit egy hihetetlenül kemény, karakteres és rideg parfüm lett, amelyben nagyítóval sem lehet kedvességet, meleget vagy hívogató szót találni, de talán épp ebben rejlik a vonzereje. A női taktikák félelmetes méretű tárházába tartozik a rideg elutasítás és közöny is, mindaddig amíg az áldozat meg nem törik és kezelhetővé nem válik, vagy épp fordítva, fel nem támad benne a hódításra és uralkodásra született vadállat, s azt hiszem, hogy a Bandit épp ehhez a harcmodórhoz való. Végezetül még csak annyit mondanék, hogy az általam tesztelt EdP tartóssága kiváló, az intenzitása is rendben van, viszont rajtam mindvégig szorosan bőrközelben marad és csak akkor érzem, ha a csuklómhoz dugom az orromat.

Az elmúlt több mint hat évtízed során rengeteg újraalkotást megért ez a méltán klasszikusnak számító parfüm, hosszú évekig nem is volt forgalomban, mígnem 1999-ben a Givaudan parfümőre, Delphine Lebeau vissza nem állította az eredeti kompozíciót Eau de Parfum és Parfum koncentrációban, amelyeket jelenleg is forgalmaznak. Azok azonban, akiknek volt szerencséjük az eredeti, a második világháború légkörét hordozó változat megillatolásához is, azt mondják, hogy az kissé sűrűbb és sötétebb volt a jelenleginél és a bőrös jellege is jobban ki volt domborítva. Kinek higyjünk?

Illatjegyek: galbánum (Ferula erubescens), üröm, ylang-ylang, narancs, neroli, jázmin, rózsa, tubarózsa, mósusz, szegfű, bőr, pacsuli, tölgymoha, vetiver

Kreátor(r): Germaine Cellier

Etat Libre d’Orange – Bendelirious (2008) 7.5/10

Az Etat Libre d’Orange mindig is a humoros, könnyed, egyedi és mindenekelőtt modern hangvételű alkotásairól volt híres, s erre a hírnevére a Bendelirious sem cáfolt rá. Antoine Lie ezt a limitált számú parfümöt Henri Bendel New York-i divatházának készítette és az igazi Bendel-lány kvintesszenciáját próbálta üstökön ragadni és üvegbe kényszeríteni, így ne lepődjünk meg azon, hogy a Bendelirious-nak a nagy bevásárló- központokból ismerős shoppingolásra, kozmetikai kellékekre és vásárlási lázban égő rózsaszín csajokra emlékeztető illata van. Persze mindez az Etat Libre d’Orange eredeti és ötletes stílusában előadva, így nem kell unalomtól és közhelyektől tartani.

Bár fokozott érdeklődéssel és csupa jóra számítva fogtam neki a tesztelésnek, első illatolásra bizony erősen húztam az orromat és szúros pillantásokat vetettem az illatmintám felé, ugyanis a fejillat egy erősen szintetikus, rózsaszín cukorkákat és olcsó samponokat megidéző meggy akkorddal nyit, de aztán ráéreztem a viccre és attól kezdve már jól szórakoztam. Ez az illat annyira nőcis, annyira mesterkélt és annyira igyekszik csinosnak lenni, hogy az már szinte irónikusan hat, ugyanakkor a parfümőr tehetségét jelzi, hogy a kompozíció szépen összeáll, nincsenek benne kilógó jegyek, vagy kellemetlen és nyomasztó aromák, még a nagy hangerejű és főszerepben lévő meggy akkord sem válik zavaróvá. A leszáradás során az egyébként kissé édesnek tűnő meggyet egy kevés ibolyalevél teszi könnyedebbé és enyhén fanyarrá, egyúttal a sampon hatást is fokozva, majd feltűnik a púderes, meleg illatú írisz is, hogy lekerekítse az éleket és puhábbá tegye az illatot. Ekkorra a Bendelirious már sokat veszít a fejillat félelmetes intenzitásából (Luca Turin panaszkodik is, amiért elveszíti az imádott meggy akkordot) és fokozatosan átalakul egy mósuszos-íriszes, lágy illattá, amelyben a meggy már tényleg csak halványan van jelen, viszont megjelenik az Etat Libre d’Orange szignatúra-illatjegye, a bőr. Ezt a jegyet szinte minden alkotásukba belecsempészik, és itt is fel lehet fedezni a nyomait, még ha csak nagyon kis mennyiségben is. Tartóssága nem kimagasló, de panaszkodásra sem késztet.

Szerintem a Bendelirious egy mókás kis illat, amelyet érdemes kipróbálni, még akkor is, ha nem feltétlenül tervezzük egy egész üveg beszerzését. Laza, fiatalos, életvidám és egy új szemszögből közelíti meg az olcsó kozmetikumok és szintetikus anyagok világát, művészi szintre emelve azt. Számomra a tesztelése kifejezetten élvezetes volt, ugyanakkor az is igaz, hogy én sosem fogom viselni és valószínűleg a barátnőmön sem szeretném gyakran ezt az illatot érezni. Túlságosan modern és nagyvárosias az én ízlésemhez.

Ismertek más meggy-központú illatokat?

Illatjegyek: grapefruit, pezsgő, meggyes nyalóka, rózsaszín bors, ibolya levelek, írisz, bőr, vetiver, mósusz, tonkabab

Kreátor(r): Antoine Lie

Hermés – Eau d’Hermés (1951) 10/10

Edmond Roudnitská-t nem véletlenül tartják minden idők egyik legtehetségesebb parfümőrének, olyan remekművek kerültek ki az orra alól, mint a Diorissimo, az Eau Sauvage, a Diorella, vagy épp Rochas Femme-ja és Moustache-a, de szerintem még ezek a nagy nevű, klasszikusnak számító parfümök is eltörpülnek a kissé kakukktojás Eau d’Hermés vad zsenialitása mellett. Ezzel az alkotással Roudnitska létrehozott egy niche parfümöt, még mielőtt maga a niche kifejezés megszületett volna és egy olyan illatot kotyvasztott össze a boszorkánykonyháján, amely csupán egy nagyon szűk rétegnek nyeri el a tetszését, azokat viszont teljes egészében leveszi a lábáról. Ebbe a szűk rétegbe tartozik napjaink egyik legjobb parfümőre, Jean-Claude Ellena is, aki eme csodálatos parfüm előtt tisztelegve és belőle ihletődve alkotta meg a szintén zseniális Déclaration-t, és aki – mint a Hermés hivatalos orra - nemrég újra is hangolta az idő által megkoptatott Eau d’Hermés illathúrjait.

Bár egy nagyon komplex parfümről van szó, az én fejemben alapvetően két illatjegy jelenik meg, ha az Eau d’Hermés-re gondolok, mégpedig a gyömbér és a római kömény; minden más ezeknek a háttérbe szorul és csak az ékesítésüket szolgálja. Tudom, hogy az illatpiramis nem említi a gyömbért, de számomra a lédús és savanyú citrusok fanyar illata, a római kömény fantasztikus aromájával társulva, mindig azt juttatja eszembe, amint curry-hez készülődve frissen reszelt gyömbért, hagymát és római köményt pirítgatok a serpenyőben. Imádom az illatát, és az Eau d’Hermés meglepően hasonlít rá, épp csak annyi különbséggel, hogy Edmond Roudnitska zsenialitásának és a finoman jelen lévő kísérő jegyeknek köszönhetően szinte elegánssá, de mindenesetre férfiassá és viselhetővé válik. A kisérő jegyek közül a levendulát érdemes megemlíteni, amely a fejillatban egészíti ki néhány percig a citrom/gyömbér-római kömény párost, a szívillatban egy nagyon halvány bőrös jegy és egy leheletny fahéj kapcsolódik hozzuk, végül pedig a leszáradást –amire öt-hat órát kell várni - egy kevés tölgymoha teszi szúrósabbá.

Egy másik dolog, amire az Eau d’Hermés emlékeztet, az nagytatám, amint estefelé hazatér a takarásból, fáradtan, izzadtságtól átnedvesedett inggel, szénaszálakkal a hajában és a reggeli arcszesz emlékét párologtatva magából. Természetesen a római kömény a felelős a rettegett izzadtságszagért, aminek az Eau d’Hermés a fekete ló státusát is köszönheti, ezért a kömény-fóbiások óvakodjanak tőle. Ez a parfüm egy tömény, erősen állatias és természetközeli illattal bír, amelyben vad szépség és izzó szenvedély lakozik, de amely biztosan nem lesz mindenki kedvence, egyszerűen azért, mert az átlagparfümökhöz szokott orr számára furcsa, és mert nincs „tisztaságillata”. Én erről úgy vélekedem, hogy ha tisztaságillatú akarok lenni, akkor nem parfümöt használok, hanem megmosdom.

Végezetül csak annyit mondanék, hogy az Eau d’Hermés egy örök klasszikus, amely a benne rejlő életenergiának köszönhetően sosem fog öregesnek, divatjamúltnak hatni – legfennebb szokatlannak - és minden parfümöt szerető embernek ki kellene próbálnia, még mielőtt valaki tévedésből be nem szünteti a gyártását.

Illatjegyek: citrusok (bergamott, petitgrain), geránium, levendula, fahéj, római kömény, moha, cédrus, szantálfa, vanília, nyírfa

Kreátor(r): Edmond Roudnitska/ Jean-Claude Ellena

Paco Rabanne – 1 Million (2008) 6.5/10

Francisco Rabaneda Cuervo, ismertebb nevén Paco Rabanne, 1934-ben látta meg a napvilágot Spanyolországban, de 1936-ban a polgárháború elől Párizsba menekítették, így később tehetségével elsősorban a francia divat hírnevét öregbítette. Karrierjét a Givenchy, Dior és Balenciaga divatházaknál kezdte, mint ékszertervező, majd ebbe beleunva, 1966-ban megalapította saját divatházát, amelyet rövidesen az első parfüm is követett (Calandre - 1969). Az elkövetkező években még jó néhány parfümöt dobott piacra, melyek közül talán a Paco Rabanne pour Homme-ot (1973) leszámítva egy sem lett igazi sikerillat, mígnem 2008-ban ki nem találták a 1 Million-t, amellyel úgy tűnik, hogy Paco-ék végre megfogták az isten lábát. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy egy zseniális parfümöt sikerült kikeverniük – ettől igencsak távol áll a 1 Million – viszont egy nagyon jól eladhatót, amelynek mindene megvan, ami a sikerhez szükséges: jó csengésű és nem túl bonyolult név, figyelemfelkeltő, csillogó üveg és egy könnyen szerethető, friss és mégis édes illat, amelyre “csak úgy döglenek a csajok”.

A 1 Million alkotóhármasa biztosra ment: a parfüm fejillatát a mostanában igencsak népszerű, letompított élű, édeskés citrusokból alkották meg, amelyhez a frissesség érdekében egy leheletnyi mentát adtak, és bár az illatpiramis nem említi, én a levendulát is határozottan érzem. Ennek eredményeként egy édeskés de könnyed akkord jött létre, amely meglepően gyümölcsösnek hat, és szerintem eléggé nőies jellemvonásokkal rendelkezik, de a metroszexuális jelzőben is ki tudok egyezni. Az első fél óra elteltével fokozatosan előtérbe kerül az alap, amely határozottan édes és továbbra is nőies, ráadásul eléggé egysíkú is, így én hamar beleuntam, és egy idő után már émelyítőnek is találtam. A főszerepben egy szintetikus ámbra (amberketal) tündököl, amely engem kissé a Le Male tonkababtól túlcsorduló alapjára emlékeztet, annyi különbséggel, hogy ez az akkord nélkülözi a Le Male brutális erejét és az utolsó néhány órára egy fás jeggyel is kiegészűl, amely kissé „helyreteszi” az édességet. Sajnos, bármennyire szimatoltam, rózsának, pacsulinak és a jól hangzó világos bőrnek nyomát sem éreztem, viszont a fahéj néha felfedezhető az ámbra hátterében, ami szintén Le Male-es érzetet ad az illatnak.

A 1 Million egy jól megkomponált, gondosan megtervezett és jó hatósugarú parfüm, amely sajnos nélkülöz mindenféle innovatív megoldást, így a különlegességek kedvelőit – mint amilyen én is vagyok – nem elégíti ki, de ez napjainkban semmiféle akadályt nem jelent a siker felé vezető úton. Az általam látogatott Sephorában hosszú idők óta bestseller és gyanítom, hogy ha valaki közelebbről piacra nem dobja a 10 Million-t, akkor még jó ideig az is marad.

Illatjegyek: grapefruit, borsmenta, vérnarancs, rózsa, fahéj, fűszeres jegyek, világos bőr, fás jegyek, ámbra, pacsuli

Kreátor(r): Chritophe Raynaud, Olivier Pescheux és Michel Girard

L’Artisan Parfumeur – Vanilia (1978) vs. Havana Vanille/Vanille Absolument (2009)

A vanília a parfümipar egyik legfontosabb alapanyaga, rengeteg illatnak alkotja az alapját ez az ízig-vérig orientális, édes jegy, sőt, néha főszereplővé is előlép, sok esetben igazi remekműveket eredményezve (lásd: Guerlain – Shalimar és Spirituouse Double Vanille, Serge Lutens – Un Bois Vanille, Boucheron – Jaipur Homme, Parfumerie Generale – Felanilla, Indult – Tihota, stb.). Magára valamit is adó niche parfümház szinte nem is létezhet egy vanília-központú parfüm nélkül, így nem csoda, hogy a L’Artisan – minden idők egyik legjobbja – két ilyen alkotással is rendelkezett. Azért írom múlt időben, mert mostanában azt rebesgetik, hogy a Vanilia halálra lett ítélve és a Havana Vanille kapta a megtisztelő feladatot, hogy betöltése a nyomában keletkezett űrt. Az alábbiakban azt próbálom kideríteni, hogy vajon jól jár-e a L’Artisan ezzel a cserével, vagy pedig kappanra cseréli az aranytojó tyúkocskáját.

Vanilia 7.5/10

Hosszú időn keresztül ez a parfüm volt az egyik legkeresettebb L’Artisan, melynek a parfümguru, Luca Turin is maximális osztályzatot adott (öt csillag), így kissé érthetetlen számomra a beszüntetése. Talán az IFRA áll a háttérben? (Bővebben: itt). Ezt a parfümöt még Jean Laporte, a L’Artisan megalapítója készítette és bár azóta több mint harminc év telt el, mégsem tűnik elavultnak, vagy öregnek. Fejillata meglepően élénk, citrusos, kissé gyümölcsös-cukorkás (sárgabarack?), majd a leszáradást követően megjelennek a fűszerek (én a szegfűszeget érzem a leginkább), egy kevés ámbra és a főszereplő, a vanília. Ami a szokatlan ebben a parfümben, az egy – vaníliaparfümre nem jellemző – fanyar, egzótikus jegy, amely kissé füstös, kissé konyakra emlékeztető, és amely nagyon szépen kiegyenlíti a vanília melegségét, így az illat egyetlen pillanatra sem lesz nyomasztó, terebélyes, vagy túl édes. Sajnos azonban, mint oly sok L’Artisan, ez a parfüm is testetlen, erőtlennek hat, három-négy óra után már alig érződik és ez szerintem nagy hiba egy orientális illat esetében. Lehet, hogy meg kellene fogadnom Luca Turin tanácsát és csak nyáron, a Trópusi szigeteken viseljem…?

Illatjegyek: bergamott, ylang-ylang, szegfűszeg, szerecsendió, szantálfa, ámbra, vanília

Kreátor(r): Jean Laporte

Havana Vanille/Vanille Absolument 8/10

A L’Artisan vanília utánpótlása, mely nemrég újra lett keresztelve (a Havanna Vanille név valamiért nem működött), Bertrand Duchaufour orra alól érkezett és a világjáró sorozatban kapott helyet. Ezúttal a cél Kuba volt, így érthető, hogy a vanília mellett Kuba két legfontosabb exportcikke, a rum és a dohány is helyet kapott az illatpiramisban. Egyébként, szerintem ez az illatpiramis nagyon megtévesztő, én egy fűszeres, markáns és komplex illatra számítottam, de a valóság ennél sokkal egyszerűbb: a Havana Vanille egy lehengerlő vanília-dohány-tonkabab akkorddal nyit, épp csak egy fikarcnyi nárcisszal kiegészítve, és ez az egész meglepően tejes és krémes, mintha csak forró tejbe áztatott vaníliarúdakat szaglásznék. Ez az illat a későbbiek során sem változik nagyot, mindössze az utolsó néhány órára csendesedik le a tejes/dohányos jelleg, még nagyobb teret hagyva a vaníliának és egy kevés puha mósusznak. Bevallom őszintén, hogy eleinte, bár értékeltem a parfüm egyediségét, nem igazán szerettem az illatát, hiányoltam a fűszereket, a rumot és a narancsot, de többszöri tesztelés után szépen-lassan meghódított ez a narkótikus hatású, meleg, krémes és mégis száraznak ható aroma, s most már boldogan elviselném a közelemben. Ajánlom mindenkinek, akinek tetszett Serge Lutens Chergui-ja, de túl nehéznek találta és azoknak is, akik csak egy szokatlan, könnyen viselhető vaníliát keresnek maguknak.

Illatjegyek: mandarin, narancs, rum, szegfűszeg, dohány, nárcisz abszolút, rózsa, szalmavirág/immortella (Helichrysum spp.), szárított gyümölcsök, benzóégyanta, tolu balzsam, mósusz, tonkabab, bőr, vetiver, moha, mexikói és madagaszkári vanília

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Összességében úgy gondolom, hogy anyagilag mindenképp jó döntést hozott a L’Artisan, ugyanis a Havanna Vanille egy könnyen megszerethető, egyedi, de mégis jól viselhető parfüm, amely már eddig is jó eladási mutatókat produkált és szerintem még jó ideig a csúcson lesz. Az más kérdés, hogy a Vanilia visszavonásával elveszítünk egy halkszavú és nagyon szépen megkomponált vaníliát, amely a visszafogott illatok kedvelőinek minden bizonnyal hiányozni fog. Szerintetek melyik a jobb?

Jo Malone – Pomegranate Noir (2005) 9/10

Jo Malone a szülei bőrápoló termékeket forgalmazó boltjában kezdte el a karrierjét, kissé rendhagyó módon. Eleinte csak a családi konyhában kevergetett össze különböző illatos olajakat, majd ezeket “pult alatt” kínálta eladásra és a magánvállalkozása szépen-lassan beindult, pult fölé került s olyannyira népszerűvé vált, hogy 1994-ben már saját boutique-ot kellett nyitani London belvárosában. A sikertörténet azonban itt nem ért véget, az Estée Lauder 1999-ben bekebelezte a Jo Malone parfümházat, ezzel még nagyobb hírnevet és főként anyagi hátteret biztosítva a vállalkozásnak. Jo Malone illatkreációi egyébként attól igazán egyedülállóak, hogy nagyon jól keverhetőek egymással új aromák létrehozásának céljából, és ehhez különböző ötletekkel, tanácsokkal is szolgálnak a honlapjukon.

A Pomegranate Noir (Sötét Gránátalma) nevű illatuk szerintem egy nagyon ötletes, eredeti és intenzív alkotás, köszönőviszonyban sincs a legtöbb gyümölcsös parfümmel, melyek meleg, édeskés fülledtséget árasztanak magukból és szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. Ez a parfüm tele van élettel és pezsgéssel, a gyümölcsei harsogó húsúak, lédúsak és vérvörös színűek. Fejillatában a gránátalma fűszeres fanyarsága keveredik az érett szilva édességével, amely már-már alkoholosnak hat és mindezt a csontszáraz tömjén, egy csipetnyi földes pacsuli és egy kevés „poloskás” málna teszi még izgalmasabbá. Nekem ez az illatkavalkád mindig ugyanazt a képet juttatja eszembe: édes vörösborban pácolódó, szegfűszegekkel megtűzdelt, kissé éretlen körtéket meg puha szilvákat, mellette egy tál meleg, málnalekváros sütemény. Tudom, hogy ebben a képben minden finom és ehető, de nem kell azt gondolnotok, hogy ez egy teljességgel gourmand parfüm, ugyanis a száraz, alkoholosan fanyar jellegének meg a kissé fás leszáradásnak köszönhetően kellőképpen férfias ahhoz, hogy kilépjen a desszert kategóriából és ne csak mint étvágygerjesztő működjön. Egyébként, mint a legtöbb Eau de Cologne koncentrációjú illat, ez sem egy nagyon összetett alkotás, a leszáradása eléggé lineáris, viszont a tartóssága meglepően jó: rajtam öt-hat órán keresztül érződik és a hatósugara is nagyon rendben van.

A márka honlapja szerint a Pomegranate Noir-t a friss hatás érdekében az English Pear & Fresia nevű kölnijükkel érdemes keverni, míg egy melegebb árnyalatot az Amber & Lavender segítségével érhetünk el. Sajnos ezidáig egyiket sem sikerült kipróbálnom a fentebb említett két parfüm közül (Kelet-Európa nem sok affinitást mutat Jo Malone iránt), így nem tudom megítélni ezeket a kombinációkat, de kiváncsi lennék rájuk, úgyhogy ha valaki ismeri őket, bátran számoljon be róluk. Összességében mindenkinek csak ajánlani tudom a Pomegranat Noir-t, egy igazi meglepetésparfüm, tele élettel, karakterrel és sötét húsú bogyókkal. Ja, és kétségtelenül a legjobb gyümölcsös parfüm, amelyet valaha is megszimatolhattam.

Illatjegyek: gránátalma, rózsaszín bors, málna, szilva, opoponax (édes mirha), tömjén, pacsuli, mósusz, fűszeres-fás jegyek

Kreátor(r): Jo Malone

Diptyque – Tam Dao (2003) 8/10

Soha nem tartottam magamat hatalmas szantálfa rajongónak – nekem túl komolynak és fantáziátlannak tűnik, ráadásul a krémességében is érezni szoktam valami zavarót – de a Diptyque Tam Dao-ja annyi dícséretet kapott a neten, hogy egyszerűen nem hagyhattam ki a repertoáromból. Ez a parfüm a Diptyque egyik alapítótagjának, Yves Coueslant-nak a Vietnámban eltöltött gyerekkorából ihletődött, a nevét pedig Észak-Vietnám egyik hegyekkel tarkított vidékéről kapta, és napjainkban az egyik legjobb szantálfa kompozícióként tartják számon. (A trónkövetelők közé tartozik még a Maitre Parfumeur et Gantier Santal Noble-ja, Serge Lutens Santal de Mysore-ja és Santal Blanc-ja, de akár Lorenzo Villoresi Sandalo-ját is ide sorolhatjuk).

Első osztályos korom óta szeretem a ceruzahegyezék illatát (ismerős valakinek a Gucci pour Homme?) és a leírások alapján a Tam Dao-tól is valami hasonlót vártam, de mint kiderült, nem teljesen ez a helyzet vele. A fejillatában ugyan van egy kevés cédrusos/ceruzahegyezékes jelleg, egy fuvallatnyi ciprussal kiegészítve, ami egy kis férfiasan szúrós, zöldes jelleget ad a parfümnek, de aztán az egész nagyon gyorsan leszárad egy tökéletesen uniszex, krémesen fás, meleg szantálfába. Emellett érezhető még egy leheletnyi rózsafa is , amely egy csöppnyi fanyarságot csempész a fák közé, de összességében a szantálfa száraz, reszelős és valahogy mégis krémesen lágy illata uralkodik az egész leszáradáson. Ezt a krémességet úgy is leírhatnám mint egy serpenyő olvasztott vajba áztatott friss kókusz illatát, és ez az, amiért a Tam Dao és úgy általában a szantálfa nem tartozik a kedvenceim közé, ugyanis sem az olvasztott vajért, sem pedig a kókuszért nem rajongok különösebben. Ettől függetlenül, húgomnak köszönhetően néha magamra permetezek egy kevés Tam Dao-t és mindig meglep, hogy mennyire könnyen viselhető és milyen megnyugtató hatással van rám.

Szerintem a Tam Dao egy végtelenül egyszerű és kiegyensúlyozott parfüm, amelyben az első öt perc után szinte semmilyen változáson nem megy át, mindvégig (hat-hét óra) csak egy egyszerű szantálfa próbál lenni, de talán épp ez az egyik oka annak, hogy ennyire meditatív és ideglazító hatással van a viselőjére. Azt nem mondanám, hogy a Tam Dao a Diptyque parfümkínálatának legjobb, vagy legizgalmasabb darabja és abban sem vagyok biztos, hogy ez a világ legkülönlegesebb szantálfa kompozíciója, azt viszont valószínűnek tartom, hogy a Dalai Láma, vagy egy Vietkong katonatiszt ezt az illatot választaná magának, ha egyszer véletlenül bekeveredne egy Diptyque boutique-ba.

Nektek melyik a kedvenc szantálfátok?

Illatjegyek: rózsafa, szantálfa, ciprus, ámbra

Kreátor(r): Daniel Moliére

Guerlain – Shalimar (1921/1925) 8.5/10

Ma egy kimerítő vásárlási hadjárat után sikerült beugranom néhány percre egy Sephorába, hogy egy-két illatkölteménnyel kizökkentsem magam a szellemi fáradtságból. Miután barátnőmmel együtt komótosan végigcammogtunk a polcok között és néhány parfümöt papírcsíkon is teszteltünk, megállapítottam, hogy az újonnan megjelent alkotások közül egy sem tűnik különösebben izgalmasnak, így végűl egy igazi klasszikust, a Guerlain Shalimar-ját fújtam a kézfejemre egy kis illatélményért. Ennek az ikonikus parfümnek az elkészítésében Jacques Guerlain-t egy indiai mogul, Sáh Dzsahán (Shah Jahan) története ihlette, aki - miután hőn szeretett felesége, Mumtaz Mahal belehalt tizennegyedik gyermekük szűlésébe - szerelme jeléül megépítette a világ egyik legszebb és leghíresebb mauzóleumát, a Tádzs Mahalt (Taj Mahal). A Shalimar a nevét egyébként a szintén Sáh Dzsahán által építtetett, Pakisztánban található Shalimar Kert után kapta; jelentése: A Szerelem Temploma.

Engem lenyűgözött ez a történet a Shalimar hátterében és ennek ismeretében egy kicsit másképp is szagolgatom a kézfejemet, de ez a parfüm mindenféle történet nélkül is megállja a helyét; tényleg egy igazi klasszikus, amelynek az eltelt nyolcvanegynéhány év sem tudott sokat ártani. Persze átesett jó néhány reformuláláson meg ráncfelvarráson, többek között eltüntették belőle az állati eredetű civetet, meg a guaiakolból szintetizált vanilint is lecserélték, de még mindig magán hordozza egy igazi orientális nagyágyú kézjegyeit. Az általam tesztelt EdP változatból teljesen hiányoztak a citrusos jegyek, talán csak egy kesernyés bergamott akkord érződött füstös és édes jegyekkel kiegészítve. Nem tudom, hogy melyik jegy okozhatta ezt a füstösséget, de meglepően erős és a felkészületlen orrot akár el is ijesztheti, de szerintem nagy hiba lenne feladni az ismerkedést. Tíz-húsz perc elteltével ugyanis lecsendesedik a füst és megszólalnak a szívillat orientális húrjai, melyek közül elsősorban a krémes vanília, a tonkabab kumarinja, az édeskés opoponax és a mélységet adó ámbra tűnik ki a leginkább. Persze nem lenne tökéletes a kép egy kevés virág, némi púderes írisz, egy kis száraz fásságot biztosító vetiver, na meg a fejillatból hátramaradt könnyed, de sötét füstösség nélkül, így Jacques Guerlain azokat is beépítette a kompozícióba. A legenda egyébként úgy szól, hogy a Shalimar az abban az időben rendkívűl népszerű Guerlain parfüm, a Jicky vaníliával való túladagolásából született, de feltételezem, hogy ennél azért összetettebb volt az alkotói folyamat. Ami a Shalimar tartósságát illeti, én hat-hét órát kaptam tőle, a hatósugara meg egészen szuper: jól érezhetően körüllebeg, de sosem éreztem tolakodónak.

Végezetül elmondanám egy bánatomat: szinte képtelenség hozzajutni egy régi évjáratú Shalimar-hoz, amely még tartalmazza az állatias, erotizáló civetet és az egyéb, azóta “kifelejtett” anyagokat, pedig nagyon kiváncsi lennék rá. Nem mintha nem találnám a Shalimar-t így is egy szép, fennkölt és romantikus illatnak,de biztos vagyok benne, hogy az eredeti még ennél is sokkal különb volt. Nektek volt szerencsétek hozzá?

Illatjegyek: citrom, bergamott, mandarin, jázmin, májusi rózsa (Rosa majalis), vaníliavirág, vetiver, benzoén, szantálfa, tonkabab, vanília, írisz, civet, opoponax (édes mirha), bőr, Peru-balzsam, ámbra

Kreátor(r): Jacques Guerlain

Lorenzo Villoresi – Dilmun (2000) 9/10

Dilmun szigete nem lehetett rossz hely: a sumér teremtésmítosz szerint ez az a sziget, ahova az istenek lepottyantották Utnapistim-et (más néven Ziusudrát), hogy ott utódaival együtt az idők végezetéig boldogságban, békében és egészségben éljen, s ha az örök élet nem lett volna elég a Vízözön túlélőjének, akkor még azt is elintézték az égiek, hogy minden reggel itt keljen fel a Nap. Sokak szerint Dilmun szigete szolgált mintául a bibliai Paradicsom képéhez és a legtöbb történész úgy gondolja, hogy ez a csodálatos hely a mai Bahrein területének feleltethető meg.

Eme boldogság-sziget szolgáltatta Villoresi mesternek az ihletet ahhoz, hogy megalkossa az egyik legvidámabb, legfiatalosabb parfümét, amely – figyelembe véve Villoresi szigorú és kissé ódivatú stílusát – nem jelent sokat, de a Dilmun tényleg egy üde kis illat. Ez volt az első igazi narancsvirág-parfüm, amelyet rendesen megszaglászhattam és az első pillanattól fogva magával ragadott, s bár azóta több narancsvirággal is megismerkedtem (nem rossz a Czech & Speake Neroli-ja sem), a Dilmun még mindig nem eresztett ki a markából. Stílusát tekintve nagyon hasonlít egy klasszikus kölnire (lásd: 4711, Cologne Sologne), rendelkezik ezeknek a sziporkázó, narancsvirágos-citrusos frissességével, de lényegesen testesebb, sűrűbb és a tartóssága is sokkal jobb. A fejillat lenyűgöző, enyhén citrusos narancsvirág kavalkádját könnyed zöld jegyek (talán rozmaring) egészítik ki, s majd ahogy az idő vasfoga útat rág magának a szívillat fele, megjelenik egy kesernyés-aromás babérlevél is. Ezzel egyidőben eltűnik a kölnis frissesség és felerősödik a virágos jelleg, de nem kell pánikolni, továbbra is az uniszex műfaj keretein belül maradunk. Ilyenkor, ha nagyon szimatolok, érezni vélem a rózsát és talán a tömjént is, de szerintem nem érdemes erőlködni; jobban esik lazán hátradőlni és élvezni a narancsvirág mindent belepő vidámságát és könnyed eleganciáját, amely ha örök életet nem is ad, jó közérzetet biztosan. Három-négy óra elteltével kissé édesedni kezd a bőrömön a parfüm, egy fás, vaníliás aroma jelenik meg, de meglepő módon a narancsvirág is kitart még egy ideig, így nem fogok panaszkodni.

A Dilmun számomra olyan, mint egy nagyzenekari kisérettel kiegészített kölni, annak minden jó és rossz velejárójával. Egyrészt erőteljesebb, magasztosabb és összetettebb, mint rokona, másrészt viszont elveszítette azt a pezsgést, elevenséget és szikrázó frissességet, amellyel egy igazán jó kölni rendelkezik. Rajtam ez a parfüm leginkább tavasszal és ősszel fekszik, amikor a klasszikus kölnik már túlságosan tiszavirág életűnek bizonyúlnak, de a Dilmun még vígan eregeti a boldogság illatát.

Illatjegyek: citrusok (petitgrain), narancsvirág, rózsa, zöld levelek, jázmin, neroli, babér, mirha, tömjén, cédrus, virágok, szantálfa, kanárifa, vanília

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi