Etat Libre d’Orange – Charogne (2007) 9/10

A bomlófélben lévő, nyüzsgő légyrajok borította tetemek általában nem a kellemes illatukkal vonják magukra a figyelmet, az Etat Libre d’Orange azonban mégis ezekből ihletődve alkotta meg a Charogne-t, melynek jelentése nemes egyszerűséggel: Dög. Hogy aztán Shyamala Maisondieu az állati hullák szagára, rothadó virágszirmokra, esetleg egy szép lány felpuffadt, hullafoltos bőrének illatára gondolva alkotta-e meg ezt a parfümöt, az nem teljesen világos számomra, abban viszont biztos vagyok, hogy a Charogne egy csodálatos illat, igazi művészi alkotás. A malajziai származású Shyamala Maisondieu-ről – aki mellesleg Antoine Maisondieu parfümőr felesége - nem sokat hallhattunk ez idáig, de azt hiszem, mostantól érdemes lesz odafigyelni rá, ki tudja, hátha hordoz még egy-két csodát a tarsolyában?

Amikor megrendeltem a Charogne-t egy meghökkentő, szokatlan illatra számítottam, s ezt meg is találtam benne hiánytalanul, még ha nem is egészen abban a formában, amelyben vártam. Mifelénk határozottan nem ilyen szaguk van az út mentén heverő dögöknek, de még az enyészet útjára lépett szirmoknak sem, viszont legyünk reálisak, nem is várhatunk el ilyesmit egy emberi használatra szánt terméktől. Ehelyett a fejillatban egy nagyon érdekes, balzsamos, gyantás aromával találkozunk (talán tömjén?), amelyet egy mély, erősen indolos és émelyítően édes fehér virágcsokor (liliom, jázmin, ylang-ylang) ölel körül egy döbbenetesen érzéki, vulgárisan fülledt és mégis csodaszép akkordot eredményezve. Hogy ez a hatalmas kezdet ne legyen nyomasztó, a parfümőr zseniálisan elkevert a balzsamokkal egy kis mentolos, hűvös jegyet is, amely szépen kiegyensúlyozza a virágok fullasztó hevét. Egy picit olyan ez a parfüm, mint Baudelaire Egy dög című verse, amely egyszerre túl sok és undort vált ki belőlünk, mégis menthetetlenül érezzük, hogy valami nagyon szép és mély van benne. A Charogne sem egy szokványos értelemben vett szép illat, néhol szinte büdös az indolok és a naftalinos hűvösség szokatlan elegyétől, mégsem tudok elszakadni a csuklómat körüllengő buja illatpárától. Ez a függőség a „lebomlás” során pedig szinte csak fokozódik, ugyanis a parfüm semmit nem veszít el a mámorító hatásából, a tömjénes, balzsamos kezdetet krémes vanília váltja fel és egy fikarcnyi bőr is kapcsolódik a képlethez, mely egyesülve a virágokkal, egy állatias dimenziót ad a parfümnek. Tartóssága nem rossz, rajtam öt-hat órán keresztül virul, de azt nem bánnám, ha a hatósugara egy kicsit nagyobb lenne.

Patrick Süskind, A parfüm szerzője szellemes és szórakoztató regényt írt arról, hogy a szagtalan Grenouille miként próbálja megalkotni a tökéletes parfümöt a halott lányok bőrének segítségével, és azt hiszem, hogy Shyamala-nak sikerült a képzeletbeli illatot üvegbe zárnia, foghatóvá és szagolhatóvá tennie. Ha vonzanak a romlás virágai, vagy szeretitek Süskind regényét, akkor mindenképp próbáljátok ki a Charogne-t, tényleg nagyszerű parfüm.

U.I: Eszembe jutott még egy irodalmi mű, amely nagyon illik a Charogne-hoz, mégpedig Gelléri Andor Endre zseniális kis novellája, az Őrült Rózsa. Pontosan azt a hangulatot ébreszti bennem, mint ez a parfüm.

Illatjegyek: bergamott, rózsabors, bőr, gyömbér, liliom, jázmin, ylang-ylang, tömjén, vanília, illatos ábelfű (Abelmoschus moschatus), állatias jegyek

Kreátor(r): Shyamala Maisondieu

Diptyque – Oyedo (2000) 7.5/10

A citrusos parfümök soha nem tartoztak a kedvenceim közé és illatminta rendeléskor rendszerint alulmaradnak az orientális, bőrös, tömjénes és egyéb izgalmasan hangzó illatokkal szemben. Mindez főként azért, mert az eddigi tapasztalataim szerint a legtöbb parfümőr viszonylag kevés kreativitást és különlegességet tud belegyömöszölni a citrusos alkotásaiba, általában az ilyen parfüm - még ha kellemes is - unalmas és sokkal inkább funkcionális termék, mint művészi alkotás. A Diptyque Oyedo-ja is citrusos parfüm és a fentiekből semmi nem érvényes rá.

Ez az ismeretlen szerző orra alól kikerült illat a nevét Tokyo ősi megfelelőjéről kapta, amit Yedo-ként emlegetnek a történelemkönyvek, a jelentése pedig: Ajtó az öbölre. Szerintem az Oyedo semmiféle összefüggésben nem áll az ajtókkal, de még az öblökkel sem, azt viszont érteni vélem, hogy mi köze van Tokyo-hoz. Ez a parfüm egy futurisztikus, nyüzsgő, szokatlan és energiával teli alkotás, épp olyan, mint amilyennek a képernyőn keresztül Tokyo is tűnik, ráadásul pont olyan gyorsan nyomasztóvá válhat, mint a nagyvárosok szmogja és zsúfoltsága az edzetlen tüdő számára. Ha úgy tetszik, ez egy parfüm utópia arról, hogy milyen lesz majd az illatunk néhány évszázad múlva. Nehéz eldöntenem, hogy tetszik-e vagy sem ez a jövőkép, ugyanis az Oyedo a legkülönlegesebb citrusos parfüm, amit valaha éreztem, a tesztelése igazi élmény volt, de hosszú távon át viselni nagyon nem szeretném.

Lévén egy Diptyque, meglehetősen lineáris illat, így már az első akkordok alapján jó rálátásunk nyílik az egész parfümre. Egyszerre robban ki az üvegből az összes citrusos jegy, melyek közül kis szimatolással jól kivehető a citrom, a mandarin és a narancs is, s talán még a yuzu-t is megtalálnám, ha tudnám, hogy mit kell keresnem. Ehhez a citrus kavalkádhoz csatlakozik az a szokatlan akkord, amely az egész Oyedo lélegzetelállító különlegességét adja, mégpedig egy édeskés, poros és kissé zöldes keverék, amely engem a szintetikus úton előállított málnaaromára emlékeztet, de határozottan jelen van az igazi málna poloskás illata is, meg a zöld levelei is. Ez a zöld hideg valószínűleg a menta és a kakukkfű hozománya és a citrusokkal közösen a frissességet és a pörgést erősíti, míg a málnás-poloskás rész inkább a futurisztikus hatásért felelős. Tamarinduszt ugyan még nem szagoltam (a leírások alapján fanyar és zamatos), mégis arra gyanakszom, hogy ennek a gyümölcsnek a fás jegyekkel való elegyedéséből származik a “málna”.

A végeredmény egy átkozottul kreatív, izgalmas citrusparfüm, amely kiváló tartóssággal és Tokyo-nyi hatósugárral bír, de számomra néha (el)viselhetetlenül nyomasztó. Az a bizonyos szintetikus málna-akkord, a mindent beborító illatfelhő és a monotonitása nagyon fárasztó tud lenni, egy-két óra után már kevésbé lelkesedem, ha meglegyint az illata, de azt hiszem, hogy kora tavasszal, a hűvös napsütésben, azért mégiscsak örömmel eltöltenék vele néhány órát.

Ismertek még hasonlóan szokatlan citrusos parfümöket?

Illatjegyek: citrom, zöld mandarin, narancs, yuzu, kömény, menta, kakukkfű, tamarindusz (Tamarindus indica), fás jegyek

Kreátor(r): ismeretlen

Thierry Mugler – A*Men (1996) 9/10

Thierry Mugler a szélsőségek embere, és úgy tűnik, hogy Jacques Huclier parfümőr személyében megértő társra, hű követőre talált. Az 1992-es Angel hatalmas sikerén felbuzdulva, a két férfiú egy újabb gourmand fenevad megalkotásába vágta a fejszéjét – ezúttal a férfiaknak szánva munkájuk gyümölcsét - és 1996-ban meg is született az A*Men (Amerikában Angel Men néven ismert), amely egy új fejezetet nyitott a férfiparfümök történetében. Megszületésénél két fontos tényező játszott közre: egyrészt az Angel csokis, karamelles jegyeinek és brutális erejének hatalmas sikere, másrészt a 90’-es évek férfiillatain végigvonuló kisfiús, vizes divat, amely egy igazi lázadóból, mint amilyen Mugler, szinte kikényszerített egy vad válaszreakciót.

Az A*Men - ez a szellemes, provokatív nevű parfüm - ott folytatta, ahol az Angel abbahagyta, nevezetesen a csokinál és a karamellnél, csakhogy ez, a férfiasság érdekében egy nagy adag agresszív, sötét kávéillatot is kapott kísérőül. A kezünkre kifújva a parfümöt, rögtön orrbavág a pörkölt kávé kesernyés, kissé szúrós, de összességében melengető aromája, amelyet a parfümőr egy hajmeresztő ötlettől vezérelve, mentával ellensúlyozott és egy hatalmas adag sűrű, földes pacsulival tett mélyebbé és kerekebbé. Ha kukacoskodni szeretnék, akkor mondhatnám, hogy itt-ott szintetikusnak tűnik a dolog, meg, hogy durva és agresszív a kivitelezés, de az igazság az, hogy szeretem az A*Men-t. Jól esik ez a brutális, forró pacsuli-kávé kavalkád, és az is nagyon kellemes, ahogy az idő lassú csordogálása során bemelegedik a csokoládé, méz és a karamell, ínycsiklandó, édes felhőket eregetve, mintha csak a Willy Wonka csokigyárának kéményei füstölögnének a bőrömön. A nagyon kései végjátékra előkerül a benzoén is, ami egy kicsit krémessé, vaníliássá teszi az alapot, de erre tényleg nagyon sokat kell várni. Az A*Men ereje, akár egy megvadult gorilláé, és a hatósugara is tartja vele a lépést, úgyhogy óvatosan tessék pöfékelni. Gyanítom, hogy a halálos dózis valahol öt-hat fújás körül lehet, de én még kettőnél többet nem mertem magamra tenni, az is bőven elég ahhoz, hogy elárasszam vele a szobát…

Ez a parfüm egy tipikusan olyan illat, amit vagy imádnak, vagy gyűlölnek az emberek és szerintem épp ez teszi igazán naggyá. Szinte kiköveteli a vélemény-nyilvánítást és úgy gondolom, hogy mindig lesznek olyanok, akik vevők erre a nyiltsisakos, ragacsos tobzódásra, amit az A*Men kínál a viselőjének. Mintha csak, még a vérengző periódusa előtt álló Amerikai Psycho hősének találták volna ki, aki mindig mindenből a legnagyobbat, legfeltűnőbbet és a legmenőbbet szerette volna magáénak tudni, ennek tükrében pedig nyilvánvaló, hogy az A*Men vallásos kicsengése csak egy kis szurkálás a visszafogottság és böjt buzgó gyakorlóinak. Próbáljátok ki, igazán jó móka!

Illatjegyek: bergamott, levendula, menta, koriander, pacsuli, Atlasz-cédrus, pörkölt kávé, csokoládé, karamell, tonkabab, mósusz, aldehidek, benzoén (Styrax spp.)

Kreátor(r): Jacques Huclier

Miller Harris – Feuilles de Tabac (2000) 5/10

A Miller Harris egy londoni székhelyű niche parfümház, melyet Lyn Harris, a párizsi Cinquieme Sens és a grasse-i Robertet parfümakadémia egykori diákja alapított, a márkát pedig tisztelettudó ifjú módjára, nem önmagáról, hanem édesapjáról nevezte el. (Vajon az anyuka mit szól ehhez?). A cég, mely a parfümök mellet illatos teákat, otthon-illatosítókat, testápolókat és szappanokat is kínál eladásra, rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert, köszönhetően főként a Jane Birkin számára megalkotott L’Air de Rien-nek, és a Feuilles de Tabac-nak (Dohánylevelek), amelyet többen is a dohányos parfümök legjei között emlegettek.

Nagy izgalommal vártam az illatmintám megérkeztét, de keserű csalódás lett a vége. A Feuilles de Tabac egy brutális parfüm, és bár én általában szeretem a brutálisat, ennek a parfümnek nem sikerült rést ütnie a szívemen. Már a fejillat is gyanús volt számomra, de itt még élvezhetőnek találtam a fanyar citrusok mögött hadakozó erjedt, dohosan zöld dohányleveleket és vad fűszereket, melyek közül a szegfűbors és ánizs is elő-elővillant, azonban néhány perc után az egész főzet kegyetlenül szúróssá és maróvá vált, mintha csak összeveszett volna a bőrömmel.
Kaszkarilla olajat ugyan még soha nem szagoltam, de a leírások alapján ezt az illatjegyet teszem felelőssé a változásokért. Ennek a Dél-Amerikában őshonos cserjeféleségnek a kérgéből egy erősen fűszeres, keserű és csípős aromájú anyagot vonnak ki, melyet különböző alkoholos italok (Campari, vermutok, likőrök) ízesítésére használnak, de alkalmanként a dohányleveleket is ezzel teszik finomabbá. Namármost, amivé a Feuilles de Tabac az első tizenöt perc után válik, azt pontosan úgy jellemezném, mint ahogy azt valaki előttem a kaszkarillával tette: fűszeres, keserű és csípős. Ha nagyon szimatolok, még mindig fel tudom fedezni benne a szegfűszegre emlékeztető pikánsságot, egy cseppnyi fonnyadt dohányt és némi édes pacsulit is, de alapjában véve az egész parfümön az a maró szagú, durva valami uralkodik, amiről gyanítom, hogy a kaszkarilla. A továbbiakban már nem állnak be nagy változások, ugyanaz az agresszív, könyörtelenül férfias akkord marad a hatalmon, amely az első negyedóra után átvette az irányítást.

Tudom, hogy Lyn Harris-t tehetséges parfümőrnek tartják, és azt is elhiszem, hogy a Feuilles de Tabac jó minőségű, természetes alapanyagokból készült, de ez a parfüm engem egy kilencvenes évekbeli, olcsó Axe arcszeszre emlékeztet, amely egy vén bagós megsárgult, aszott bőrén terpeszkedik. Míg a Czech & Speake hasonló tematikájú Cuba-ja egy izgalmas, kreatív alkotás, ráadásul tényleg a dohánylevelekről szól, addig a Feuilles de Tabac-ot úgy agyonnyomta a kaszkarilla olcsó, keserű csípőssége, mint ahogy azt Fidel Castro tette Kubával.

U.I: A tartóssága és a hatósugara, ahogy az lenni szokott az ilyen brutális parfümök esetében, egész jó.

Illatjegyek: kubai kaszkarilla olaj (Croton eluteria), szegfűbors, fenyő, zsálya, dohánylevelek, tonkabab, maláj pacsuli

Kreátor(r): Lyn Harris

Parfumerie Generale – Felanilla 21 (2009) 8.5/10

Az utóbbi időben többször is hangoztattam már, hogy a Parfumerie Generale háza táján valami nagyon jó dolog van kialakulóban, alkotásaik tele van újításokkal, izgalmas alapanyagokkal, kreatív kombinácókkal, de a klasszikus témáktól sem félnek, bátran visszanyúlnak hozzuk, hogy aztán egy egészen új oldalukat tárják elénk. A Felanilla névre hallgató illatukat – amelyet az elsők között ismertem meg a PG kínálatból – már beválogattam a Top 10 Őszi Illatom közé és írtam is ott róla néhány sort, de úgy érzem, hogy ez az izgalmas parfüm egy egész cikket is megérdemel.

Újat teremteni az agyonzsúfolt vanília műfajban nem egyszerű dolog, de Pierre Guillaume-nak sikerült véghezvinnie ezt a bravúrt. A Felanilla a klasszikus, shalimar-i témát bontotta szét és értelmezte újra a parfümvilág számára szinte teljesen ismeretlen banán jegy felhasználásával úgy, hogy közben beleszőtte az alkotásba az utóbbi néhány év egyik legjobb férfiparfümének, a Dior Homme-nak a szálait is. A végeredmény egy merőben új, ugyanakkor több szempontból is ismerősnek tűnő illat lett, amely egy újabb dimenzióval bővítette ki a vaníliás parfümök amúgy sem szegényes körét.

A Felanilla fejillatában egy meglepően élénk sáfrány akkordba ütközünk (Octavian Coifan parfümőr, blogíró szerint ethyl-safranate és safranal alkotja), amely fűszeres, hűvös és enyhén fémes hatású, de már az első perc után kilóg mögüle az éretlen banán héjának különleges, párás, kissé nyers burgonyára emlékeztető illata, és az írisz, amely ezúttal nem hideg és földes, hanem puha és édes, mint ahogy azt a Dior Homme-ból ismerhetjük. Ez a három jegy – bár első látásra lehet, hogy nem tűnik összeillőnek – zseniálisan működik együtt, egy szokatlan, de igazán emlékezetes, szexi és kellemes elegyet alkotva, melynek egyetlen hibája az, hogy nem elég erőteljes. Miközben tovább tágul a világegyetemünk, előbukkan a vanília dominálta alap, amely tovább édesíti az amúgy sem savanykás illatot, de köszönhetően az egész parfüm halkszavúságának, egyetlen pillanatra sem válik émelyítővé, vagy túlságosan édessé. Számomra ez a stádium már kevesebb örömet rejt magában, mint a csodálatos fej-, meg szívillat, de még így is fölötte áll a legtöbb általam ismert vaníliás parfümnek (leszámítva talán a Shalimar-t). Itt is csak ugyanazt emelném ki negatívumként, ami az egész leszáradás során zavart, nevezetesen, hogy a Felanilla nagyon csendes, csak közvetlenül a bőrömre hajolva érzem az illatát, és ott sem tart tovább négy-öt óránál.

Ez a parfüm jó példa arra, hogy mire képes egy parfümőr, ha igazán szabadjára engedi a képzeletét, s bátran kombinál, de azt is megmutatja, hogy vannak még kiaknázatlan, izgalmas területek a parfümvilágban, amelyek csak a tehetséges orrokra várnak. Ha tehetitek, próbáljátok ki a Felanilla-t, az olfaktív élmény garantálva van.

Illatjegyek: sáfrány, írisz, banán, széna, vanília, ámbra

Kreátor(r): Pierre Guillaume

Serge Lutens – Douce Amére (2000) 7/10

Minekután a minap a fehér ürmön és ánizson alapuló Fou d’Absinthe-ról írtam, és nem találtam benne a zöld tündért, szükségesnek éreztem, hogy egy másik szerző orrából is megvizsgáljam ezt a klasszikus párost. Így esett ma a választásom a Douce Amére-re (Keserédes), amely Serge Lutens és állandó parfümőre, Christopher Sheldrake véleményét tükrözi arról, hogy milyennek kell lennie egy igazi ánizsos, ürmös parfümnek.

Az orientális parfümök nagymesterei a megszokottnál egy kicsit áttetszőbbre, szellősebbre vették a figurát a Douce Amére megalkotása során és ezúttal nem egy sziruptól és aszalt gyümölcsöktől ragacsos, kalóriadús illatot tettek le az asztalra, hanem egy könnyed, lágy és kifinomult parfümöt, amely épp csak, hogy befér a „friss orientális” kategóriába. A kifújást követően rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ebben a parfümben még annyi zöld tündérrel sem fogok találkozni, amennyi a Fou d’Absinthe-ban volt, ugyanis mindjárt a fejillatban egy nagy adag, lágy szélben kavargó porcukorra emlékeztető édességgel találkoztam, amelyet átjárta az ánizs fűszeressége, de a keserű zöldért felelős fehér üröm sehol nem mutatkozott és az egész parfüm inkább hasonlított egy mennybéli babacukrászdára, mint abszintra. A folytatásban aztán még szelídebbé váltak a dolgok, az ánizsos porcukor mellé egy tejes jegy csatlakozott, amelyért én az illatpiramisban szereplő fehér virágokat tettem felelőssé (liliom, jázmin és tiaré), majd a vanília-mósusz páros is megjelent, hogy még krémesebbé, puhábbá és ártatlanabbá tegye a parfümöt. Az összhatás engem egy monokróm, puffadt pudingra emlékeztetett, amely bár ízletes, a fogyasztása során semmilyen új íz, vagy textúra nem jelenik meg és rövid idő után unalmassá, rutinmunkává válik a nyeldeklés.

A Douce Amére egy kellemes, kiegyensúlyozott parfüm, amely ha nem is kifejezetten keserédes, de ügyesen elkerüli a túlzott édesség nyomasztó csapdáit, mindössze egy baj van vele: kifelejtették belőle a sót, nincs ellenpontozása a bájos, porcukros kedvességének, és ezáltal nagyon kétdimenzióssá válik az illat. Akár egy lassan hömpölygő, idegesítő nagynéni, aki mást sem csinál csak a gondolatainkat lesi, és folyton a kedvünkben akar járni. A tartóssága és a hatósugara egyébként rendben van és ha valaki meglepne egy egész üveggel, akkor valószínűleg képes lennék elhasználni otthoni, kényelmi parfümként, de ha mégsem így alakulna, azt hiszem, nélküle is jól elleszek.

U.I: Mende-mondák keringenek arról, hogy a Douce Amére-t utolérte a Végzet és többé nem lesz kapható, ugyanakkor azt is lehet hallani, hogy csak áthelyezik az Export sorozatból az Exclusiv sorozatba, és ezentúl kizárólag a Les Salon du Palais Royal-ban lesz kapható. Szerintem, ha szeretitek mihamarabb vegyetek egy üveggel és akkor fittyet hányhattok mindenféle pletykára.

Illatjegyek: fahéj, ánizs, fehér üröm (Artemisia absinthium), liliom, jázmin, tiaré, büdöske avagy körömvirág (Tagetes spp.), cédrus, mósusz, vanília

Kreátor(r): Christopher Sheldrake

Comme des Garcons – Series 3 Incense – Avignon (2002) 10/10

A Comme des Garcons (Mint a fiúk) nem egy szokványos divatház. Az 1969-ben, Tokióban megalapított cég feje, Rei Kawakubo és emberei semmit sem úgy csinálnak, ahogy azt a “normális” divattervezőktől elvárnánk. Az általuk tervezett ruhák nagy része szinte teljesen hordhatatlan, és kizárólag mint művészi alkotás értékelhető, de a parfümeikkel sem könnyítették meg a gyanútlan, “csak illatozni” szándékozó vásárlóik életét. Már az első kreációik (Comme des Garcons Eau de Parfum, White, Odeur 53, Comme des Garcons 2) sem voltak egyszerű illatok, de igazán csak 2000-ben a Series Project-el rugaszkodtak el a nagy divatházaktól megszokott minőségi kategóriától és niche vizekre eveztek. 2002-ben, a harmadik sorozat (Series 3: Incense) során a tömjént választották központi témaként és ezzel egy időzített bombát helyeztek el a parfümvilágban. Az öt legfontosabb világvallás ihlette öt parfüm hatalmas siker lett és egy azóta is tomboló tömjén-divatot robbantott ki, melynek következtében minden magára valamit is adó parfümház szükségesnek érezte legalább egy tömjénes parfüm piacra dobását.

Az öt illat közül talán a legnépszerűbb az Avignon lett, amelyet a római katolikus vallás ihletett és a nevét is a katolikus vallás egyik nagy szellemi központjáról, a Dél-Franciaországban található városról kapta, amely a 14-15. század során több pápának és ellenpápának is a székhelye volt. Számomra ez a parfüm a tökéletes templomi tömjén, amely minden porcikájában a sötét gyóntatószékek, hűvös, penészedő falak, zsírtól csillogó homlokú papok és tömjénes füstölők gótikus hangulatát idézi. Nem egy komplex alkotás, nincsenek benne bűvésztrükkök és nagy átalakulások, de tökéletesen teljesíti a küldetését, a katolikus templomok hangulatának megragadását. Fejillatában rögtön a száraz, hideg, pompás minőségű tömjénnel találkozunk, amelyet egy leheletnyi mirha és a Marc Jacobs Bang-jéből ismerős kanárifa gyantája egészít ki, egy félelmetesen rideg, friss és mégis kellemesen ismerős, megnyugtató akkordot alkotva, amelyet szerintem minden – templomban valaha is megfordult – ember azonnal felismer. Az elkövetkező egy-két órában ez a csodálatos aroma szinte változatlanul kitart a bőrömön, majd fokozatosan megjelenik a földes pacsuli és egy nagyon diszkrét vanília, hogy egy kis békét és meleget hozzon az alapnak és hogy eszembe juttassa a Crazylibellule and the Poppies titokzatos kis Encens Mystic-jét, amely szinte a tökéletes mása az Avignon alapjának. Tartóssága sajnos nem kiemelkedő, de a hatósugara nagyon rendben van, így összességében nem jár érte pontlevonás.

Mint a legtöbb Comme des Garcons alkotás, az Avignon sem egy könnyen viselhető darab (ezért is nincs még belőle egész üvegem), de ez semmit nem von le az érdemeiből és Bertrand Duchaufour tehetségéből. Az Etro Messe de Minuit-jával holtversenyben és a Parfum d’Empire Wazamba-ja előtt egy arasszal ez a kedvenc tömjénes illatom, és ha egyszer majd pápának választanak, minden papnak, de még az apácáknak is kötelezővé fogom tenni a viselését.

Illatjegyek: római kamilla (Chamaemelum nobile), mirha, kőrózsa olaj, kanárifa gyanta (Canarium luzonicum), tömjén, pacsuli, vanília

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

L’Artisan Parfumeur – Fou d’Absinthe (2006) 8/10

Az idők során az abszint neve elválaszthatatlanul összeforrt a művészvilággal, főként annak sötét, szenvedélyekben tobzódó, delíriumos oldalával. Ez a tündérzöld, nagyrészt fehér ürömből, édesköményből és ánizsból készített, magas alkoholtartalmú, erősen pszichoaktív égetett szesz olyan híres művészek múzsája és egyben kedvenc itala volt, mint Charles Baudelaire, Paul Gauguin, Vincent van Gogh, Edgar Allen Poe, Arthur Rimbaud, Pablo Picasso, Paul Marie Verlaine, vagy épp a fenegyerek Oscar Wilde. A tizenkilencedik század végére hatalmas méreteket öltött az abszintizmus, és odáig fajultak a dolgok, hogy amikor 1905-ben a svájci Jean Lanfray abszint hatása alatt végzett várandós feleségével, két gyerekével és kishíján önmagával is, petíció indult az abszint betiltására, melyet 82 svájci lakos írt alá, majd fokozatosan Európa többi országában is a tiltólistára került a rettegett nedü.

1988 óta ugyan a legtöbb országban újra törvényesen fogyasztható a Zöld Tündér, de még mindig körüllengi a tiltott, veszélyes dolgok vibráló légköre, így Olivia Giacobetti Fou d’Absinthe-jától (Abszint-őrület) is valami izgalmas, feszültséggel teli, vad gyönyörűséget vártam. Ehhez képest egy nagyon szép, modern és kreatív illatot kaptam, amelyből azonban mintha kifelejtették volna az abszint lényegét, az őrületet és a forrongó hallucinációk poklát. A fejillata még teljesen rendben van - bár ez a stádium sem sötét, inkább csiklandozóan vidám és hűvös, mintha az elfogyasztott egy-két pohárka épp a gyomrunkat birizgálná - de legalább megvan benne a kocsma-hangulat. Feketeborssal kezdünk, melyhez kissé likőrös, alkoholos, picit gyümölcsös (talán szilva meg feketeribizli) és zöldes aromák (fehér üröm?) kapcsolódnak, majd rövid idő után megjelennek a fűszerek is, melyek közül egyértelműen a csillagánizs dominál. Sajnos ettől a ponttól kezdve a dolgok leülnek kissé, akárcsak a parfüm hatósugara, és a dorbézolás helyett egy meglehetősen visszafogott, romantikus, odabújós, meleg illat marad a bőrömön, amelyben édes gyanták, suttogó pacsuli és lágy fűszerek egészítik ki a középpontban lévő csillagánizst. Nem rossz, sőt, azt is mondhatnám, hogy gyönyörű, csak valahogy nem az, amire számítottam. Ettől függetlenül élvezetes a parfüm, az alap picinyke Méchant Loup utánérzetétől eltekintve elég egyedi is, akár egész üvegre is méltó lehetne, csak ne lenne az a fránya hatósugár dolog. Bár a legtöbb L’Artisan parfümmel ellentétben, a Fou d’Absinthe EdP töménységű, mégis nagyon gyengének és haloványnak tűnik, az első fél órát követően már csak közvetlenül a bőrömön tudom megtalálni az illatát.

Összegzés: Ha a Yatagan-hoz hasonló, erősen férfias, vad és fehér üröm túltengésben szenvedő illatot keresel, vagy van Gogh fülszaggató hangulatát szeretnéd megidézni, akkor nem jó helyen keresgélsz, annál inkább, ha egy kellemes, természetesnek ható és kicsit érzelgős parfümöt akarsz. Nálam erős nyolcas.

Illatjegyek: abszint, feketeribizli rügyek, angyalgyökér, csillagánizs, négyfűszer keverék (gyömbér, feketebors, szerecsendió, szegfűszeg), pacsuli, fenyő tűlevelek, balzsamos szuhar (Cistus ladaniferum), fenyőbalzsam

Kreátor(r): Olivia Giacobetti

Calvin Klein – CK Be (1996) 7.5/10

Calvin Klein zsidó-magyar bevándorlók gyerekeként született Bronx-ban, ahol a tanulmányait is végezte, és ahol 1968-ban a zsidó közösség, és barátja Barry Schwartz segítségével elindította első vállalatát, amely utat nyitott neki a világhír felé. Fiatalos ruháival, farmereivel rövid idő alatt a New York-i elit egyik kedvenc divattervezőjévé vált, és 1985-ben az Obsession piacra dobásával már a parfümvilágot is meghódította. Ezt követte 1994-ben az azóta is legsikeresebb Calvin Klein parfümként számon tartott CK One, amely az első uniszex parfüm volt a nagy divatházak világában és rövid idő alatt a Föld legkeresettebb illatává vált. A CK One sikerén felbuzdulva, megtartva annak üvegcséjét, 1996-ban kiadták a CK Be-t, egy ugyancsak uniszex parfümöt, de ez már lényegesen elmaradt a Nagy Testvér eladási mutatóitól.

Tulajdonképpen nincs is ezen amiért csodálkozni, a második részek mindig kevésbé sikeresek, mint az elsők, ráadásul a CK Be egy rendkívül visszafogott, minimalista és diszkrét illat, amely mintha szándékosan kerülné a feltűnést. Engem leginkább egy hatalmas, modern szálloda egyszer használatos szappanára, vagy egy kifinomult luxus tusfürdő illatára emlékeztet, na meg édesapámra, aki rendszeres viselője ennek a parfümnek. Fejillata üde, harmatos, kevés citrusossággal, melyet a borókabogyó, menta és levendula egymástól szétválaszthatatlan zöld aroma-kavalkádja tesz még frissebbé. A CK Be egy tipikus modern parfüm, amelyben nincsenek élek, minden el van simítva, le van kerekítve, át van alakítva és épp csak nyomokban emlékeztet a természetben fellelhető eredetijére. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a CK Be erősen szintetikus, egy kemikália-halmaz, de nem lenne fair, ugyanis ebben a parfümben mindez valahogy nem hat zavarólag, az illatjegyek kellemes, tiszta és megnyugtató elegyet alkotnak. Ehhez az irányelvhez illeszkedik a fehér mósusz is, amely a fanyar, de bársonyos tapintású őszibarackkal karöltve a kissé édesebb, virágosabb (magnólia?), de még mindig nagyon üde és tiszta alapot alkotja, és négy-öt órára nyújtja ki a leszáradás összidejét.

A CK Be nem egy kreatív, vagy újító parfüm, sem pedig egy egzotikus, izgalmakkal és különleges aromákkal teli alkotás. Nem alkamas arra, hogy felkeltsük magunkra a tunya társadalom figyelmét, vagy meghódítsuk a kiszemelt személyt. A barátainkat sem fogjuk vele lenyűgözni és valószínűleg a nagyszüleink térde sem fog hevesebben remegni a nyomában. Arra sem alkalmas, hogy domináns mivoltunkat fitogtassuk. Mindezek ellenére nem rossz parfüm. Egyszerű, tiszta, diszkrét és nagyon-nagyon kellemes. Számomra tökéletes választás a napsütötte reggeleken, vagy az olyan napokon, amikor nem szeretnék semmi bonyolultat magamon érezni, egyszerűen csak egy kis nyugalomra és tisztaságra vágyom. A CK Be tulajdonképpen egy anti-parfüm. Nem egy műalkotás, nem a parfümvilág remeke, de néha épp ez az, amire vágyunk...

Illatjegyek: bergamott, borókabogyó, mandarin, menta, levendula, fehér mósusz, könnyed fűszerek, magnólia, őszibarack, szantálfa, opoponax, tonkabab

Kreátor(r): Ann Gottlieb

2010 Parfüm Legjei – Szubjektív összefoglaló a mögöttünk hagyott évről

Az elmúlt évekhez hasonlóan 2010 sem szűkölködött parfümökben. Több új parfümház is létrejött, de a régiek is bátran ontották magukból az újabbnál-újabb illatokat. A legnépszerűbb alapanyagok az aoud és a szintetikus ámbra-szerű ambroxan volt (Juliette Has a Gun – Not a Perfume), de természetesen minden más is szép számmal található a kínálatban. Azt nem állíthatom, hogy mindent sikerült megszagolni, és mindennek sikerült utánajárni, de azért íme egy válogatás 2010 számomra legfontosabb parfümös eseményeiből:

Legjobb mainstream parfüm: Férfi vonalon Marc Jacobs pikáns, gyantás Bang-jét és a Jean-Claude Ellena karrierjét összefoglaló Voyage d’Hermés-t emelném ki, míg a női illatok közül Estée Lauder édes, karamellizált Sensuous Noir-ja tetszett a legjobban. Nem rossz parfümök, de azért remélem, hogy jövőre sokkal izgalmasabb és kreatívabb illatokkal is meglepnek a kedvenc divatházaink…

Legjobb niche parfüm: A Tauer Perfumes Orange Star-ja már a leírások alapján is nagyon jónak tűnt, de amikor az illatmintám is megérkezett, akkor egyértelművé vált, hogy Andy Tauer a L’Air du Desert Marocain után egy újabb alkotásával is beverekedte magát a kedvenceim közé. Csodálatos, eleven, pezsgő narancsillat.


Legnagyobb csalódás: A nagy izgalommal várt új Chanel parfüm, a Bleu de Chanel nálam csúnyán megbukott. Fantáziátlan, közönséges és olcsó szintetikumok kézjegyét hordozza magán.

Legjobb parfümház: A Tauer Perfumes nagyon aktív volt az elmúlt esztendőben. Andy Tauer, a svájci parfümőr új, a réginél elegánsabb és kifinomultabb üveget álmodott meg parfümeinek, emellett blogot írt, népszerűsítette a parfümöket, mint művészi alkotást, ráadásul négy igazán káprázatos illattal is megajándékozott minket (Orange Star, Eau d’Épices, Carillon Pour un Ange, Une Rose Vermeille). És ha ez nem lenne elég, év végén, az általa készített, boltban meg nem vásárolható Cologne du Maghreb-el ajándékozta meg néhány szerencsés rajongóját.

Legjobb parfümőr: A 2010-es évben vitán felül Bertrand Duchaufour-ról beszéltek a legtöbbet. Az ő nevéhez fűződik a L’Artisan-nak készített Nuit de Tuberose és a Traversée du Bosphore, valamint a Penhaligon’s Sartorial-ja és egy kis jóindulattal ide sorolható az Amaranthine is, amely a 2009-es év legvégén született meg.


Legszebb üveg: Az ékszertervező divatházak mindig szép parfümös üvegcséket készítenek. Jó példa erre a Boucheron, a Cartier vagy akár a Bvlgari is, és ezt igazolja az ausztrál ékszerkészítő cég, a Canturi is. A 2010-ben Canturi néven megjelent parfümükről nem sokat lehet tudni, de a palack kétségtelenűl gyönyörű.


Legrosszabb hír: A Belle d’Opium megszületése előrevetíti az eredeti Opium halálát, ez pedig minden parfümkedvelő számára súlyos csapás. A 80’-as évek egyik legmeghatározóbb női parfüme egy igazi orientális, fűszeres remekmű, sokunknak fog nagyon hiányozni.

Legnagyobb felfedezés: Számomra a 2010-es év legkellemesebb parfüm-meglepetéseit a Parfumerie Generale szolgáltatta. Ez a méltatlanul kevéssé ismert parfümház egytől-egyig izgalmas, remekbe szabott parfümöket rejteget, melyeket minden parfümkedvelőnek illene ismernie. Cuir Venenum, Intrigant Patchouli, Felanilla, Aomassai, Cozé, mind-mind csodálatos illat, és a lista még folytatódhatna…


Legjobb reklámkampány: Thierry Mugler Womanity-jét egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. A szuper-feltűnő, de nem kifejezetten szép üveg mellé izgalmasan hangzó, újító illatjegyeket találtak ki, ráadásul egy saját honlapot is létrehoztak a parfümnek (www.womanity.com), mely a nők közötti láthatatlan köteléket hívatott megerősíteni.

Legjobb idegen nyelvű parfümblog: A Perfume Shrine évek óta az egyik kedvenc külföldi blogom. Igényesen válogatja meg a témáit, hozzáértően elemez és nem hiányzik belőle a művészi megközelítés sem. Ha komolyan érdekelnek a parfümök, akkor itt a helyed.

Nektek mi tetszett a legjobban 2010-ben?