Parfumerie Generale – Iris Oriental 14 (2006) 8/10

Az íriszgyökérnek ismertem már a hideg, földes, sárgarépára emlékeztető és a lágyan púderes, nőies oldalát is, azonban a gourmandkodó, orientális hajlamairól semmit sem tudtam mindaddig, amíg rá nem találtam Pierre Guillaume parfüm-sorozatának tizennegyedik darabjára, az Iris Oriental-ra (régen Iris Taizo-ként volt ismert). Ez a parfüm – mint ahogy azt a neve is jelzi – egy orientális alkotás, mégpedig egy kifejezetten izgalmas fűszeres-fás orientális, ínycsiklandozó gyümölcsös felhanggal, s az írisz világának egy teljesen új megközelítésével.

Az Iris Oriental üde citrusokkal nyit, majd száraz, zöld kardamommal és egy számomra nehezen azonosítható kesernyés, sötét jeggyel folytatódik. Az illatpiramist elnézegetve, arra a következtetésre jutottam, hogy ez a kesernyés valami csak az aoud lehet, azonban szinte semmi hasonlóságot sem mutat a Montale-féle fogászati rendelős aouddal, annál szárazabb, fásabb és sokkal-sokkal diszkrétebb. Tulajdonképpen az egész keserű történet nem is tart tovább tíz-tizenöt percnél, apránként felmelegedik az illat a bőrömön és feltűnik a névadó írisz, egy gyönyörű, ennivaló, sárgabarackos, túlérett fügés, mézes-propoliszos akkorddal karöltve, amelyet már csak nagyon finoman körvonalaz a kardamom hűvössége. Ezt a parfümöt nem szokás a gourmand illatok közé sorolni, de nekem annyira ehetőnek tűnik a propoliszos, sárgabarackos szívjegye, hogy megkockáztatok egy kis rendbontást.

Visszatérve a kulcsszereplőre, az íriszre, ez a jegy nem földes, és nem is igazán púderes, inkább édesnek és fásnak mondanám, s a vaníliával kiegészülve egy nagyon kellemes, puha, meleg alapot helyez a fűszeres, élénk és kissé szúrós gyümölcs-méz kombó alá. Az összhatás számomra inkább nőies, mint férfias, de köszönhetően a propolisz markáns, fűszeres jellegének, azt hiszem, hogy tulajdonképpen egy férfiú sem kellene kényelmetlenül érezze magát ebben a viseletben. A parfüm hatósugarát átlagosnak mondanám, élettartama pedig rajtam öt-hat órára rúg, s végül egy finom vaníliás, kissé gyantás, bőrközeli illatban ér véget.

Ha valaki egy egyszerű, írisz dominálta parfümöt keres, mint amilyen az Iris Silver Mist, a Bois d’Iris vagy az Infusion d’Iris, az határozottan nem jó helyen jár, mert az Iris Oriental-ban lényegesen kevesebb az írisz, mint a fentebb említett illatokban, de ugyanakkor egy komplexebb, gazdagabb parfüm, s a fantasztikus szívillata szerintem bőven kárpótol a kis írisz hiányért. Kipróbálandó!

Illatjegyek: guatemalai kardamom, írisz, fügefa méze, aoud, vanília, gyanták

Kreátor(r): Pierre Guillaume

Caron – Pour un Homme de Caron (1934) 9/10

Ernest Daltroff rengeteg nagy, mostanra klasszikussá érett parfümöt hagyott hátra az utókornak, de talán egyetlen alkotása sem annyira időtlen, kortól és nemtől függetlenül népszerű, mint a Pour un Homme. Mintha nem telt volna el közel nyolcvan év a megjelenése óta, a Pour un Homme még mindig tökéletesen modernnek hat, és azt is könnyen el lehetne hinni róla, hogy a minap került ki a minimalista irányzat egyik ifjú képviselőjének az orra alól. Ugyanakkor, ha a vasárnapi miséről hazatérő nagytatám árasztaná az illatát, az is teljesen rendben volna.

A Pour un Homme de Caron egy nagyon egyszerű, ám annál nagyszerűbb párosításon alapszik, mégpedig a férfias, kemény levendula és a puha, nőiesbe hajló vanília összjátékán. A parfüm egy kesernyés és meglepően természetesnek ható levendulával nyit, amely szinte tökéletesen visszaadja a szárított levendulából főzött aromás, frissítő tea illatát, s csak nagy szimatolások árán lehet felfedezni bene némi zöld rozmaringot, s egy leheletnyi citromot. Ez egy rendkívül üde, eleven és mégis megnyugtató akkord, s a nyugalom csak tovább fokozódik, amikor tíz-tizenöt perc után feltűnik a lágy, szinte krémes vanília, s elsimítja a levendula keserű ráncait. Nekem nagyon jó minőségűnek tűnik ez a vanília, s köszönhetően a levendula hűvös frissességének, egyáltalán nem válik sütissé, sem pedig fullasztóan édessé, inkább egy kellemes, diszkrét, ámbrás, icipicit szúrósan gyümölcsös irányba mozdul el (rózsafa, tölgymoha?), s ott is marad az elkövetkező három-négy órára. Ez az egyszerű kombináció annyira szép, természetes, könnyed és kényelmes, hogy akár tökéletesnek is mondhatnám, csak egy aprócska bajom van vele: a hatósugara. Az olyan nedves, párás napokon, mint amilyen a mai is volt, még csak-csak elfogadható a teljesítménye, de hűvös, száraz időben szinte teljesen a bőrömhöz tapad az illata, s az első óra után egészen megfeledkezem arról, hogy van rajtam valami. Talán egy nagyon bőkezű adagolás gyógyír lehet erre a szépséghibára, s ezt a meglepően fogyasztóbarát ára, meg a 750 ml-s (!) kiszerelés is elősegíti.

Összességében úgy gondolom, hogy a Pour un Homme de Caron az egyik legjobb levendulás parfüm (a másik kedvencem az Eau de L’Occitan), s egyben a legszerethetőbb, legkönnyebben viselhető klasszikus férfiillat. Elegáns és kifinomult, ugyanakkor mégis laza, könnyed, s szinte gyermeki ártatlanságot meg jókedvet sugároz magából. Ezt a parfümöt szagolgatva felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon miért feledkeztek meg teljesen a nagy divatházak erről a kék virágú, aromás növényről, miért nem lehet egyetlen valamire való levendulás illatot sem találni a mainstream háza táján?

U.I: A Pour un Homme de Caron-t férfiaknak szánták, de vaníliás-ámbrás alapjának köszönhetően szerintem a legnőiesebb nők is bátran magukra ölthetik.

Illatjegyek: levendula, rozmaring, zsálya, bergamott, citrom, rózsa, rózsafa, cédrus, vanília, tonkabab, mósusz, tölgymoha, ámbra

Kreátor(r): Ernest Daltroff

Lorenzo Villoresi – Spezie (1994) 9.5/10

Hosszú ideig a Piper Nigrum-ot tatrottam a kedvenc Villoresi parfümömnek, mostanában azonban egy új vad garázdálkodik e tájon, mégpedig a Spezie (Fűszer). Ez a parfüm kezdetben nem volt igazán szimpatikus számomra, mint oly sok Villoresi alkotást, ezt is kissé komolynak és szigorúnak éreztem, azonban minden egyes viseléssel közelebb férkőzött hozzám, most meg már a trónfosztásra készülődik. Ami pedig még ennél is fontosabb, a barátnőmet is teljesen meghódította magának.

A Spezie olyan számomra, mintha a Piper Nigrum és az Incensi hegyvidéki rokona lenne, aki meredek sziklafalak tövében él egy mohás oldalú fakunyhóban, eledele az erdő illatos fűszernövényeiből áll, meleget pedig a füstölgő, gyantától ragacsos fenyőágak adnak neki. Ő a természet vad fia, a toszkán Tarzan, amely tele van erővel, férfiassággal, karizmával pedig csak a karizmája vetekedhet. A parfüm fejillata a kezdeti citrusosság után pillanatok alatt, vad, zöld fűszerkavalkádba csap át, melyben babér, a Piper Nigrum-ból ismerős testes feketebors, hűvös eukaliptusz, paradicsom levél, menta, kakukkfű, szurokfű, rozmaring, zsálya és minden más elképzelhető zöld fűszernövény (talán még egy csipetnyi kapor is) kavarogkavarog szétválaszthatatlanul, és egy csodálatosan gazdag, száraz, rusztikus akkordot hoz létre. Ez nem a megszokott könnyed zöld illatocska, hanem egy testes, sötét fűszerbomba, amelynek a szívillatában a zöldfűszereket, füstös, gyantás fenyőfa és boróka egészíti ki, s bár az illatpiramis nem említi, szerintem egy jó adag Incensi-féle tömjén is megbújik a szurokfű árnyékában. A végeredmény egy lenyűgözően eleven, életerős, természetes illat, amelyben ugyan van egy kevés, idősebb férfiakra jellemző komolyság, és szigor, de túl sok benne a vitalitás, ahhoz, hogy csak nekik tartogassa magát. S ha ennyi dicséret nem lenne elég, akkor azt is elárulom, hogy amint azt már Villoresi-től megszokhattuk, a Spezie hatósugara is fantasztikus, s a tartóssága is nagyon rendben van.

Végezetül pedig egy kis érdekesség: Luca Turin, a parfüm-pápa megveti a Villoresi parfümöket, és vagy nem hajlandó tudomást venni róluk, vagy otrombának, durvának és megmunkálatlannak minősíti őket. A Spezie tényleg egy durva, robosztus parfüm, de ebben az esetben ez nálam abszolút pozitívum. A természet sem bánik kesztyűs kézzel az emberrel, és egy igazi férfitól sem várjuk el a túl sok finomkodást, márpedig a Spezie a természettel együtt élő, megzabolázatlan férfi illata, s szerintem úgy jó, ahogy van. Próbáljátok ki!

Illatjegyek: koriander, kardamom, babér, eukaliptusz, zöld jegyek, ciprus, menta, fahéj, szegfűszeg, feketebors, fenyő, boróka, kakukkfű, szurokfű (oregánó), paradicsom levél, rozmaring, zsálya, vaníliavirág, tölgymoha

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi

Kenzo – KenzoAir (2003) 7.5/10

Kenzo Takada, a tehetséges japán divattervező 1964-ben költözött Párizsba, ahol néhány év ügyeskedés után – egészen pontosan 1970-ben – sikerült is bemutatnia első kollekcióját, s innen az út egyenesen a csillagos égbe, és a divatlapok borítójára vezetett. A divatház első parfüme 1988-ban jelent meg és nemes egyszerűséggel a Kenzo névvel illették, majd ezt követte 1991-ben a Kenzo pour Homme, amely már igen szép sikereket ért el az eladási listákon is. Parfümeik – egy-két kivételtől eltekintve – megfelelnek a japán ízlésnek, azaz könnyedek, levegősek és frissek, mindenféle rizikó-faktor nélküliek, így a Kenzo sosem számított a kedvenc parfümházaim közé, azonban érdekes módon épp a legkönnyedebb, leglevősebb illatuk, a KenzoAir kivívta magának az elismerésemet.

A parfüm neve ugyan nem túl bíztató (vajon ki szeretne levegő illatú lenni?), az üvege viszont - amely egy égre nyíló ablakot szimbolizál és Laura de Santillana szobrász fantáziáját dícséri – annál szimpatikusabb, így még parfüm-öntudatra ébredésem kezdetén adtam neki egy esélyt, s az rögtön élt is vele. Azóta persze kiokosodtam egy kicsit és már tudom, hogy lehet ezt jobban is csinálni, de összességében még mindig kellemes kis parfümnek tartom a KenzoAir-t. A nevéhez hűen, egy nagyon könnyed és áttetsző parfüm, de a levegős hatást szerencsére nem a kellemetlenül szintetikus, ózonos jegyekkel éri el, hanem ánizs és egy leheletfinom vetiver pajkos játékával. A fejillat ugyan még bergamottos, és van benne egy kissé kellemetlen savanyú akkord is (mintha erjedésnek indult volna a parfüm), de néhány perc után az ánizs veszi át a főszerepet, s innentől kezdve minden szép és kellemes; csak azt kívánom, hogy bár lenne két-három fokozattal hangosabb. Az ánizs élénk, üde, hidegnek és természetesnek hat, s a szívillatot szinte teljesen egyedül képezi, majd egy két óra után színpadra szólítja a kissé szégyenlős vetivert is, s itt elérkezünk a parfüm csúcspontjához. Ez egy csendes diszkrét vetiver, nem nagyon földes, inkább csak fás és kicsit zöldes, s egy leheletnyi édességet is ad a parfümnek, helyrebillentve ezzel az ánizs jeges hűvösségét. Nagyon jól együttműködik ez a két jegy, engem az egyik kedvenc vetiveremre, a Fat Electrician-re emlékeztet, de annál kevésbé édes, és lényegesen éteribb. Ennek az áttetsző struktúrának köszönhetően sajnos nem is nagyon érződik, szinte egyáltalán nincs hatósugara, s szerintem ez a parfüm legnagyobb hibája. Ezek után nem is nagyon érdemes tartósságról beszélni, ami egyébként átlagosnak mondható.

Összesítve a dolgokat, a a KenzoAir egy kifejezetten kellemes, ötletes parfüm, a minimalista irányzat egyik jeles képviselője, s mindenkinek (nőknek, férfiaknak egyaránt) ajánlom figyelmébe, aki egy nagyon diszkrét, könnyed és mégis eleven illatot keres. Ha valaki megajándékozna egy üveggel, valószínűleg én sem utasítanám vissza, azonban ilyen hatósugár-mutatókkal és egy Fat Electrician szintű konkurenciával a nyakában, nincs arra esély, hogy valaha is megvásároljam.

Kiegészítés: Nemrég olvastam valahol, hogy a KenzoAir illatos anyagainak 48%-át az Iso E Super nevezetű molekula teszi ki. Egy kicsit szégyenkezem is, hogy erre nem jöttem rá magamtól, mert elég nyilvánvaló a dolog - a hűvös, fás, vetiveres jelleg legnagyobb része kétségtelenül ennek a népszerű anyagnak köszönhető

Illatjegyek: bergamott, ánizs, vetiver, ámbra, fás jegyek

Kreátor(r): Maurice Roucel

Parfum d’Empire – Eau Suave (2005) 7.5/10

A Parfum d’Empire Marc-Antoine Corticchiato vezérlete alatt, egyike a kedvenc parfümházaimnak és férfi meg uniszex vonalon abszolút minden alkotásukat szeretném a magaménak tudni, de a hölgyeknek szánt illataikkal kicsit bajban vagyok. Sem az Equistrius, sem pedig az Osmanthus Interdite nem vett le a lábamról, s most a Joséphine császárné ihlette Eau Suave-val (Selymes víz) is bizonytalan a viszonyom. Mind nagyon jó minőségű, szépen megkomponált, egyedi illatok, de valamiért a Cuir Ottoman kivételével egyikük sem találta el azt a hangot, amivel megpendíthetné lelkem húrjait.

Joséphine császárné eredeti neve Marie-Joséphe Rose Tascher de la Pagerie és egészen addig, amíg az önkényes Napóleon át nem keresztelte Joséphine-né, mindenki Rose-ként ismerte. Talán innen ered a császárné mindent elsöprő rózsa-mániája is, mely odáig fajult, hogy ura és parancsolója távollétében, engedélye nélkül megvásárolta Malmaison kastélyát, és az udvarát 250 különböző fajtájú rózsával telepíttette be. Persze, nem lett nagy vita a dologból, Napóleon – miután elpárolgott a haragja – megtoldotta a Malmaison-i birtokot 5000 hold földdel, hogy az asszony és a rózsák is elégedettek legyenek a császárral. Vive l'empereur!

Az Eau Suave-ban Corticchiato Joséphine császárné eme legendás rózsaszeretetéről kialakuló érzéseit zárta palackba, az eredmény pedig egy zöld, nyers hatású chypre lett, egy rendkívül elegáns, arisztokratikus rózsával a közepében. A parfüm fejillatában feketebors, fás-citrusos koriander, némi fanyar, gyógyszeres sáfrány, és egy paradicsomlevélre emlékeztető méregzöld jegy teremti meg a szúrós rózsáknak otthont adó vad, fűszeres udvart. Erős, már-már agresszív kezdet, nagy a tolakodás, de néhány perc alatt letisztul a parfüm egy friss, zöld és régimódi rózsává, amelynek a hátterét szúrós tölgymoha, sáfrány és pacsuli képezi, s a továbbiakban ez is marad a domináns akkord. Számomra a gyümölcsök, vanília és mósusz egyáltalán nem nyilvánvaló, pedig egy kis vaníliás melegséget el tudnék viselni ebben a szigorú, kissé fennhéjazó rózsaerdőben, viszont a leszáradás utolsó óráira feltűnik egy tenyérnyi bőrös akkord is, ami tovább rontja a parfüm szelídség-mutatóját. Tartóssága és hatósugara egyaránt rendben van, főként az első órákban egész szobát betöltő illatfelhőt ereget magából.

Az Eau Suave kétségtelenül egy jó parfüm, ötletes, változatos, komplex és erős személyiségű, csak épp az általa sugárzott hangulat, magatartás nem fekszik nekem. Valószínűleg, ha egy császárnén érezném ezt az arrogáns, lendületes rózsakölteményt, akkor ott rendben lévőnek találnám, egyszerű halandókon azonban egy kicsit soknak tűnik. Bandit kedvelőknek ajánlom figyelmükbe.

Illatjegyek: koriander, sáfrány, rózsa, barack, málna, tearózsa, vanília, mósusz, tölgymoha, pacsuli

Kreátor(r): Marc-Antoine Corticchiato

Thierry Mugler – Angel (1992) 9/10

1992-t írunk. Thierry Mugler palackozta a női nemben lakozó, mérgezett nektárral átitatott bestiát, majd ironikusan az Angel névvel ruházta fel, és elindította világhódító útjára. A gourmand és hedonista stílus méztől ragacsos csúcsait ostromló parfüm hatalmas meghökkenést keltett, alapjaiban rázta meg a parfümvilágot, de érdekes módon a polcokról nem igazán akart fogyni. Mugler-nek és csapatának három évig kellett várnia és kitartóan reklámoznia az új illatot, amíg végre igazán beindult a bolt és az Angel az eladási listák élére hágott, de kifizetődött a hitük és a fáradozásuk. Az Angyal azóta is az egyik legnépszerűbb alkotásnak számít, és most már bátran kijelenthetjük, hogy az utóbbi két évtized legmeghatározóbb, és talán legtöbbet imitált parfümét melengették három évig a keblükön.

Thierry Mugler-nek az ilyen újító parfüm megjelenítéséhez szükséges bátorsága mellett, a humorérzéke is kétségtelenül rendben van, ugyanis az, hogy egy tömény, szirupos édesség-bombát ártatlan babakék színnel lásson el és Angel-nek kereszteljen, csakis viccként fogható fel. Már a parfüm fejillata is teljesen sötét, sűrű és émelyítően édes; valóságos élet-halál harcot vívnak benne az érett erdei gyümölcsök, forró leheletű virágcsokrok és a karamell, csoki, méz egyvelegéből álló kalóriabombák. Valószínűleg a babakék az utolsó szín, amely erről az illatról eszembe jutna, de hát ez is része a sokk-hatásnak, amelyre az Angel rájátszik. A parfüm leszáradásával fokozatosan teret veszítenek a virágok és az erdei gyümölcsök, felerősödik a mézes, cukorkás jelleg, amelynek karamelles, csokis, kávés, vaníliás, mandulás, gyurmás, sőt néhol tonkababos (kumarinos) mellékzöngéi is vannak, s a parfüm már-már az elviselhetetlenségig édessé válik. Yves de Chiris parfümőr elmondása szerint az Angel 30%-át pacsuli teszi ki, hogy úgymond ellensúlyozza az ethylmaltol okozta karamellizált édességet, de ebből az első két-három órában én nem sokat éreztem. Ezek után azonban tényleg előkerült a pacsuli vad, kissé dohos és markáns illata, ami érdekes módon csodálatosan működik a gourmand jegyekkel és a parfüm csúcspontját eredményezi. Rajtam a teljes leszáradás tíz-tizenkét óra alatt ment végbe, a hatósugaráról meg csak annyit, hogy simán veri a Montale-okat, meg Serge Lutens-eket. Itt jegyezném meg azt is, hogy az Angel-t csak karnyújtásnyi távolságból érdemes kóstolgatni, úgy nagyon finom, meleg és szexi, azonban ha az orrunkat a bőrünkhöz tapasztjuk, akkor a parfüm elviselhetetlenül édesnek, és töménynek tűnhet.

Régi mondás, hogy a férfiakat a gyomruknál fogva kell magukhoz láncolniuk a nőknek, s ez a taktika az Angel-nek is bevált. Bár tele van olyan finomságokkal, amelyek elsősorban a gyerekekre kellene hassanak, mégis tagadhatatlan, hogy az Angel kifejezetten nőies, vonzó és érzéki parfüm, amely a pacsulis alapnak köszönhetően még jó adag bujasággal is rendelkezik. Igazi férfifogó. Nem egy könnyű darab és nem lesz mindenki kedvence - szerintem sokaknak első szippantásra fejfájást okoz, mások meg egyszerűen vulgárisnak, olcsónak fogják tartani – de kétségtelenül karakteres, komplex és hatásos parfüm, amellyel érdemes megismerkedni.

Érdekesség: Papírcsíkon is teszteltem az Angel-t és ott nagyon rövid idő után az erdei gyümölcs-jázmin duó nyerte meg a csatát, teljesen elnyomva a gourmand jegyeket. Még egy érv amellett, hogy minden parfümöt saját bőrünkön teszteljünk.

Illatjegyek: bergamott, Hedione (szintetikus jázmin), Helional (szintetikus virágillat), erdei gyümölcsök, méz, pacsuli, vanília, kumarin, csokoládé, karamell, szantálfa

Kreátor(r): Olivier Cresp és Yves de Chiris

L’Artisan Parfumeur – Poivre Piquant (2002) 8/10

A Poivre Piquant (Pikáns Bors) egyike a L’Artisan kevésbé ismert, ritkán emlegetett parfümeinek, s látszólag azt is mendenki elfelejtette, hogy napjaink legnépszerűbb parfümőrének, Bertrand Duchaufour-nak az egyik korai alkotása. Furcsa, mert igazán jó kis illat, s nem kell különösebben perverznek, vagy parfümmániásnak sem lenni ahhoz, hogy megleljük benne a szépet.

Ez a parfüm még az első niche illatminta-csomagomban érkezett meg hozzám, s bár mindig is tetszett, valamiért teljesen megfeledkeztem róla; az elmúlt néhány évben elhagyatottan hevert egy doboz fenekén. Most azonban előkerült, s én első szippantás után be kellett lássam, hogy nem volt szép dolog így elhanyagolni. Nem mintha elfogadható mentség lenne, de talán azért történhetett ez meg, mert a Poivre Piquant egy nagyon halkszavú, diszkrét illat, amely teljességgel az intim pillanatokra tartogatja magát, csak annak mutatja meg bájait, akit igazán közel engedünk magunkhoz. Ebből a szempontból a neve is félrevezető, mivel a Pikáns Bors hallatán nekem egy Piper Nigrum szerű, fűszeres fenevad képe ugrik be, de a Poivre Piquant sokkal inkább a Passage d’Enfer és a Tea for Two romantikus viszonyának szégyenlős gyümölcse, semmint egy Villoresi féle illatorgia.

A parfüm fejillatában ugyan tényleg bors van, amely kissé száraz, és kissé szúrós is, de nem különösebben erős, ráadásul ott van mellette egy finom, ánizsos illatú édesgyökér jegy, amely az egész kompozíciót megszelídíti és kedvessé teszi. Amikor meg a folytatásban előkerül a tejjel-mézzel folyó szívillat is, akkor végképp nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem egy karcos, szigorú parfüm, hanem egy ínycsiklandozó szerelmi bájital. Itt árulom el azt is, hogy a Poivre Piquant-ot egy Kama Sutra-beli recept ihlette, s azt hiszem, ez sok mindent megmagyaráz. A lágy és buja mézes jegyekhez Duchaufour adott még egy kevés Passag d’Enfer-re emlékeztető tömjént is (ez a jegy – úgy tűnik - egyetlen alkotásából sem hiányozhat), amely szépen kiegyensúlyozza, kissé fássá teszi az amúgy erősen édesbe hajló alapot, s ráadásul a Kama Sutra-ból nélkülözhetetlen spirituális felhanggal is ellátja a parfümöt.

A Poivre Piquant összességében egy nagyon szép, romantikus alkotás, amely méltatlanul lett ennyire elfelejtve, de minimális hatósugara és viszonylag rövid élettartama miatt valószínűleg nekem sem lesz egy egész üvegre szükségem. Talán egy illatos gyertya formájában…

Tipp: Ha tetszik a Poivre Piquant, de téged sem elégít ki az intenzitása, adj egy esélyt a Parfum Sacré-nak. Hasonló stílusú, de rózsásabb és lényegesen jobb a hatósugara.

Illatjegyek: fehérbors, édesgyökér (Glycyrrhiza glabra), tej, méz

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Honoré des Prés – We Love NY – I Love les carottes (2010) 6.5/10

Az organikus parfümökről – leszámítva a L’Artisan csodálatos, de tiszavirág életű L’Eau de Jatamansi-ját – nem sok tapasztalatom volt, így amikor ráakadtam a Honoré des Prés nevű, 2008-ban megalapított, organikus parfümöket készítő niche parfümházra, és azt is megtudtam, hogy Olivia Giacobetti a parfümök szülőanyja, nem tudtam ellenállni egy mintának. A francia parfümház 2010-ben a We Love NY címszó alatt egy három organikus parfümből álló sorozatot indított útjára (Vamp á NY, I Love les carottes és Love Coco), nekem pedig körülbelül öt másodpercre volt szükségem ahhoz, hogy eldöntsem, melyikre is vagyok igazán kíváncsi. Mindig is szerettem a sárgarépa illatát, s a gondolat, hogy ezt egy 100%-ban természetes parfümben is megtalálom, teljesen lázba hozott.

Olivia Giacobetti, mielőtt nekilátott volna a parfüm megkomponálásának, hosszú ideig narancssárga gyökereket fogyasztott nyersen, párolva, sütve, főzve, kifacsarva, egészben és pépként, egyszóval minden elképzelhető formában, míg végül ki nem alakította a tökéletes receptet. És hogy milyen az? Hát ilyen: az I Love les carottes (Szeretem a sárgarépát) egy hatalmas adag nyers, földes pinceszagú, meglepően élethű sárgarépával indít, amelyet pár csepp narancslé tesz könnyedebbé, s némi leforrázott kukoricadarára emlékeztető akkord melegebbé. Ennek az érdekes egyvelegnek van még egy igen kellemes sárgabarackos felhangja is, ami meglepően jól illeszkedik a sárgarépához. Lehet, hogy a konyhában is ki kellene próbálnom…

A fejillat szívillattá való átminősülése abból áll, hogy búcsút mondunk a narancsos könnyedségnek, a kukoricadaráról pedig kiderül, hogy igazából egy sűrű, testes és sötét tónusú írisz, amely egy-kettőre magába olvasztja a sárgarépa amúgy is íriszre hajazó illatát is. Innentől kezdve nem igazán élvezem már a parfüm viselését, az írisz fülledtnek és egysíkúnak hat, és bár földes, már nem hűvös és sárgarépásan friss, hanem inkább langymeleg és kissé bőrös. Ennél a pontnál a parfüm erősen emlékeztet Serge Lutens Iris Silver Mist-jére, de annál laposabb és élettelenebb. Az alapillatban előkerül ugyan egy csipetnyi vanília, meg benzoin, de az írisszel egyesülve egy olyan akkordot eredményez, amely engem a vajas pattogatott kukorica illatára emlékeztet, és hát az sem a kedvencem. Kár, mert izgalmasan indult, s organikus parfümhöz mérten a tartóssága is egész jó (rajtam három-négy óra).

Egy vicces és laza illatra számítottam, s ehhez képest egy meglepően komoly, testes és foltokban sötét hangulatú parfümöt találtam, amelyet főként a fejjegyek elillanás után semmiképp nem neveznék kislányosnak. Gyanítom, hogy akinek tetszett az Iris Silver Mist, az ebben a parfümben is talál majd szeretnivalót, én azonban inkább csak egy érdekes illatélményként gondolok az I Love les carottes-ra, semmint viselhető alkotásként.

U.I: Giacobetti Fleur de Carotte néven már a L’Artisan-nak is készített egy sárgarépás parfümöt, amely azonban nyomtalanul eltűnt. Esetleg próbálta valaki?

Illatjegyek: narancs, sárgarépa virág, sárgarépa mag, írisz vaj, vanília, pacsuli, benzoin

Kreátor(r): Olivia Giacobetti