Christian Dior – Fahrenheit 32 (2007) 6/10

A vak véletlen úgy akarta, hogy a birtokomba kerüljön egy Fahrenheit 32, amelyet aztán ímmel-ámmal évekig használgattam és végül húsz milliliterrel az üveg aljában félretettem a süllyesztőbe. Pedig az eredeti Fahrenheit hatalmas kedvencem és ha csak valamelyest is hasonlítana rá a Fahrenheit 32, akkor valószínűleg vele is jobb lenne a viszonyom és a maradék húsz millilitert is magamra locsolnám. Sajnos azonban csak a Fahrenheit szót és az üveg alakját vették kölcsön a 88-as remekműtől és a zseniális motorolajas jegyet teljességgel mellőzve egy “friss orientális” illatot dobtak össze Dior-ék, amelynek már a neve is jelzi, hogy az elődjével ellentétben itt egy hűvös alkotással van dolgunk (a 32 Fahrenheit-fok 0 Celsius-foknak, azaz a fagyáspontnak felel meg).

Ennek a hűvösségnek az elérése érdekében a szintetikus narancsvirágok mellé ózonos, dinnyés-uborkás jegyeket adott a parfümőr-páros és így tényleg sikerült egy rendkívül friss, szellős fejillatot létrehozniuk, amelybe egy kis fantáziával a havas hegycsúcsok levegőjét is bele tudom képzelni. Az első néhány percben kifejezetten szimpatikus ez az érdekes, friss aroma és ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért is nem hordom gyakrabban ezt a parfümöt, de aztán további néhány perc múltán mindig eszembe jut a válasz. Ennyi kell ugyanis ahhoz, hogy elteljek ezzel a rengeteg szintetikummal, nyomasztóvá, már-már fullasztóvá válik az illata és ezzel oda is van az élvezet. Persze, ha óvatosan adagolom és az orromtól lehető legtávolabb eső testrészemre helyezem a parfümöt, akkor valamivel meg lehet nyújtani ezt a periódust, de hosszú távon ez a módszer sem az igazi.

Egy másik dolog, ami miatt félretettem a Fahrenheit 32-t, az a parfüm identitás-zavara, amely az első fél óra után jelentkezik. Ekkor ugyanis a friss jegyek mögül előtör a vanília, megédesítve a fehér virágokat, de valami oly módon, hogy szinte elviselhetetlenné teszi őket és ezen az őt követő leheletnyi kesernyés vetiver sem tud segíteni. Ennél a pontnál egyáltalán nem világos, hogy a cél egy friss vagy inkább egy orientális parfüm volt, és a két műfaj összemosása, pontosabban összefércelése nem tűnik jó ötletnek. Túl éles a szakadék és hirtelen az átmenet, ráadásul az alapillat ózonos, szintetikus, fehér virágos édessége nem is kellemes és nem is igazán tartós.

Bár a fejillattal sem voltam maradéktalanul elégedett, mégis úgy gondolom, hogy jobb lett volna azt a friss, hűvös irányt tartani és elfelejteni az orientális vonalat, kihagyni az édes vaníliát. Úgy legalább egy közepes minőségű, de nem teljesen érdektelen friss parfüm lett volna az eredmény, így azonban egy műfajok közti kellemetlen szagú eltévelyedést kaptunk. Maradjatok az eredeti Fahrenheit-nál.

Illatjegyek: aldehidek, narancsvirág, friss jegyek, vetiver, napfény, vanília

Kreátor(r): Francois Demachy és Louise Turner

Amouage – Jubilation 25 (2007) 8/10

Az Amouage huszonötödik évfordulója alkalmából két pompázatos,ünnepi hangvételű illattal örvendeztette meg a rajongóit, melyek Dvorák híres operájának, a Ruszalkának a Hold-áriájából ihletődtek. A férfiaknak szánt Jubilation XXV ugyan nem aratott nálam osztatlan sikert, de azért adtam egy esélyt női párjának, a Jubilation 25-nek is, és nem bántam meg, érdekes találkozás volt. Miután annyi esetben tapasztaltam, hogy a párban kiadott férfi és női parfümnek a névrokonságon kívül semmi köze sincs egymáshoz, nagyon meglepett a két Jubilation illat rengeteg közös vonása. Ez a két parfüm tényleg egy párt alkot, közös tőből származnak, ugyanazt a hangulatot árasztják, és a parfümőrök csupán könnyed ecsetvonásokkal körvonalazták az egyiknek a férfias, míg a másiknak a nőies jellegét.

A Jubilation 25 egy elegáns, közel-keleti úrihölgy, amely párjának sűrű, aszalt gyümölcsös fejillatát egy csokor rózsával és némi citrommal egészíti ki, hogy könnyedebbé és nőiesebbé tegye. Ennek eredményeként egy gyümölcsös jellegű, édeskés fehérbor illatára emlékeztető aroma jön létre, azonban a citrom pillanatok alatt elillan és ezzel a parfüm is sötétebb, mélyebb tónust kap. Ekkor jelenik meg egy csipetnyi római kömény, hogy egy kis buja természetességet csempésszen az illatba, és egyúttal emlékezetembe idézze Rochas híres Femme-ját, amely szintén római köménnyel társítja a túlérett gyümölcsöket és az elegáns virágokat. Nem sokkal ezután feltűnik a labdanum és tömjén dominálta szívillat is, amely már egyértelműen meleg, keleties hangulattal bír. A híres ománi tömjén, amelyet a világ legjobbjaként tartanak számon, tényleg nem rossz, de azért hasra sem estem tőle: mindössze egy-két órán keresztül érzem a bőrömön és az alatt is inkább száraz, fás és visszafogott, mintsem misztikus, vagy egzotikus. A hosszúra nyúló leszáradás során (nyolc-tíz óra) elpárolog a tömjén és egy orientális jellegű, rózsás, labdanumos, fás alappal maradok, amelyben néhol fel lehet fedezni egy kis szegfűszeges fűszerességet is, de összességében eléggé egysíkú, és sűrűsége ellenére a hatósugara sem igazán terjedelmes.

Nem egy rossz parfüm a Jubilation 25, az első néhány óra például kifejezetten tetszik a fűszeres, gyümölcsös és mégis eleven rózsájával, de a leszáradás már kissé laposnak tűnik és a rózsától eltekintve szinte teljesen megegyezik a férfi párjának alapillatával, ami nem is lenne baj, ha az jó lenne. Sajnos azonban az sem nyűgözött le, és úgy gondolom, hogy egy ilyen luxus árkategóriájú parfüm, mint amilyen az Amouage, nem engedhet meg magának hiányosságokat, az első pillanattól az utolsóig kimagaslót kellene nyújtania, mintegy kiemelve a viselőjét a tömegből, ezt pedig egyik Jubilation-tól sem kaptam meg…

Illatjegyek: tárkony, citrom, ylang-ylang, rózsa, davana (Artemisia pallens), labdanum, tömjén, ámbra, mirha, mósusz, pacsuli, vetiver

Kreátor(r): Lucas Sieuzac

Marc Jacobs – Bang (2010) 7.5/10

Marc Jacobs egy nyughatatlan, eleven foltja a divatvilágnak, aki igyekszik mindig a rivaldafényben lenni, amint azt a Bang reklámkampánya során is megfigyelhettük (a mellékelt fotón maga a designer fedi fel a bájait). A new york-i divattervező 1986-ban mutatkozott be a kifutón, majd röviddel ezután megalapította saját márkáját és 1997 óta már a Louis Vuitton kreatív igazgatójának is tudhatja magát. Első parfüme, a Marc Jacobs for Women 2001-ben jelent meg, de az igazi népszerűséget csak a Daisy (2007) és a Lola (2009) hozta el neki. A Bang hosszú idők óta az első férfiaknak szánt Marc Jacobs parfüm, amely a butácska, de provokatív reklámplakátnak köszönhetően, meglehetősen nagy érdeklődés közepette került a boltokba.

Én kifejezetten szkeptikusan fogtam neki az illat tesztelésének, mostanig ugyanis nem igazán fogtak meg Marc Jacobs parfümei, és sem a meztelen, olajtól tocsogó fotója, sem pedig a Bang szellemesnek szánt illatjegyei nem adtak sok okot a reményre. Ehhez képest, néhány órával az első “találka” után már egészen jó véleményem volt az illatról, és ez többszöri tesztelés után sem változott meg. Marc Jacobs kedvenc fűszere a bors és az ő kérésére a Bang fejjegye telítve van ennek a fűszernek a pikáns, fás és kissé citrusos aromájával, amely az én orrom számára meglepően élethű, és még ha nem is emelkedik Piper Nigrum-i magaslatokba, azért nem rossz. Néhány perc elteltével nyomtalanul eltűnik a feketebors nagy része és a helyébe lép egy fanyar, citrusos, pezsgő vérű vetiver, amely szerintem nagyon hasonlít a Terré d’Hermés szívillatára, de köszönhetően a kanárifa gyantájának, a Bang némileg sötétebb és férfiasabb karakterrel bír, mint Hermés bestsellere. Ritkán lehet találkozni a kanárifa gyantával, de ebben a parfümben nagyon jó benyomást tett rám: sötét, száraz, fás, kesernyés, kissé füstös, akár egy nemrég kifújt gyertya, és mindenekelőtt gyantás. Sajnos ez a kellemes kanárifa-vetiver szívillat elég rövid életű, rólam két óra alatt elillant és az ezt követő alapillat már erősen gyengécskének tűnik. Kissé szúrós (gondolom, hogy a betíltott tölgymohát helyettesítő fehér mohának köszönhetően), és kissé pacsulis, de nekem az egész valahogy anyagszegénynek és olcsónak tűnik. Kár, hogy nem fordítottak nagyobb figyelmet rá…

Összességében számomra egy kellemes meglepetés volt ez a parfüm, és bár egyértelműnek tűnik a Terre d’Hermés-szel való hasonlóság, azért a kanárifának köszönhetően, önálló jellege is van a Bang-nek. Másrészt meg, ha már “ihletődik” az ember, akkor ihletődjön a legjobbaktól és ne az unalmas és ócska sportillatokat másolja, mint ahogy azt a Bleu de Chanel tette. Ja, és végezetül: tetszik a Bang név, vicces a „finoman palástolt” szexuális mellékzöngéje.

Illatjegyek: feketebors, rózsaszín bors, fehérbors, hipnotikus kanárifa gyanta (Canarium luzonicum), benzoin, vetiver, fehér moha, pacsuli, “eredeti férfias fák”

Kreátor(r): Ann Gottlieb/ Yann Vasnier

Serge Lutens – Arabie (2000) 9/10

Az elmúlt két évtízed során Serge Lutens és állandó parfümőre, Christopher Sheldrake neve fogalommá vált a parfümöt kedvelők körében. Bár rengeteg illatot alkottak, és nem lehet azt állítani, hogy beszorították volna magukat egyetlen stílusba, a Serge Lutens név hallatára mégis szinte mindenkinek az orientális, ragacsos sziruppal átitatott aszalt gyümölcsök és sűrű ámbra illata jut elsőre eszébe. Igaz, ami igaz, Lutens-ék tényleg ebben a műfajban a legjobbak: gondoljunk csak az Ambre Sultan-ra, a Fumerie Turque-re, vagy épp a Chergui-re; csupa orientális nagyágyú, édes, szirupos, ámbrás leszáradással. A mai nap főhőse, az Arabie pedig ennek a méltán népszerű stílusnak a tökéletes összegzése, a Serge Lutens kvintesszencia, amely mintha az összes többi parfümük közös nevezőre hozásából született volna meg.

Arábiában ugyan még nem jártam, így nem tudom megmondani, hogy az Arabie mennyire hű a névadójához, de konyhában már többször is megfordultam és azt bátran állíthatom, hogy ez a parfüm egy igazi csemege. Életem egyik legemlékezetesebb desszertje az édesanyám készítette gesztenyepuding volt, amelyben rummal hízlalt mazsolák lapultak, a tetején pedig aranysárga, sűrű juharszirup csordogált és ennek a gourmand csodának az emlékét eleveníti fel bennem az Arabie. A fejillat ugyan még a fűszerekről szól (én kissé ánizsosnak érzem, de szegfűszeg, koriander és szerecsendió is felismerhető benne), azonban néhány perc után átveszi az uralmat az aszalt gyümölcsök kórusa, melyet édes, benzoén, dió és karamell illatú, balzsamos aromák kísérnek. Ennél a stádiumnál határozottan érzek egy immortella (szalmavirág) jegyet is, és bár az illatpiramis nem említi, én mégis úgy gondolom, hogy neki köszönhető a Sables-hez való hasonlóság, nevezetesen a juharszirupot megidéző mennyei illat. A túlzott édességet megelőzendő, az Arabie kapott még egy kevés babérlevelet és cédrust, amelyek külön-külön nem is igazán érződnek, de adnak egy kellemesen kesernyés árnyalatot a parfümnek. Nyolc-tíz óra elteltével lecsendesedik az egyébként kifejezetten hangos illat és egy lágy, krémes benzoén-szantálfa egyveleggé szelidül, amely még jó néhány óráig megmarad a bőrön.

Számomra az Arabie egy majdnem tökéletes gourmand parfüm, amelyet bármikor boldogan magamba szippantok (ha sok lenne belőle, lehet, hogy a kortyolgatásával is próbálkoznék), de viselni karakteresebb illatokat szoktam. Ezt a parfümöt én elsősorban hideg estéken, otthonűlős délutánokon, esetleg ünnepnapokon tudom elképzelni magamon, egyéb alkalmakkor inkább az Ambre Sultan-ra, vagy a Sables-re esik a választásom.

Illatjegyek: mandarinhéj, aszalt füge, datolya, szerecsendió, római kömény, babérlevél, szegfűszeg, balzsamos gyanták, sziámi benzoén, cédrusfa, szantálfa gyantája

Kreátor(r): Christopher Sheldrake

Thierry Mugler – Womanity (2010) 6/10

Thierry Mugler nagyon jól csengő névnek számít a parfümök világában és nem érdemtelenül. A francia divattervező kirakatrendezőként kezdte a pályafutását, majd addig ügyeskedett, míg 1974-ben sikerült megalapítania saját divatházát, amely főként a nyolcvanas években az egyik legnépszerűbb francia márkának számított. 1992-ben Mugler piacra dobta az Angel-t, az első gourmand-nak nevezett parfümöt, amely rövid idő alatt a világ egyik legismertebb és legbőszebben imitált parfümévé vált, s a legtöbb parfümkritikus egyenesen zseniálisnak nevezte, ez a hatalmas siker pedig csak folytatódott az A*Men, majd a Mugler Cologne megjelenítésével (mindkettő etalonnak számít a maga műfajában), és tulajdonképpen az Alien is egy jól sikerült illatnak számít. Ezek után érthető, hogy a feltűnő üvegű és szokatlan - szerintem kissé perverz - illatjegyekkel ellátott Womanity 2010 legjobban várt női parfüme lett.

A hatalmas várakozásnak pedig nagy koppanás lett a vége, hiszen - bár sokan és sok helyen beszélnek a Womanity-ről - egyelőre több a fanyalgás, mint a dícsérő szó (lásd például Parfümblog véleményét). Persze az is megeshet, hogy az idő ránk cáfol és a Womanity végül mégis befutja a neki előre megjövendölt karriert, hiszen van benne valami szokatlan, akár egyedinek is nevezhető, ami elindíthatja a siker útján, de egyelőre kevés esélyt látok rá. Mondom ezt, mivel az a bizonyos szokatlan jegy nem kifejezetten kellemes, és bár érdekes karaktert ad a parfümnek, széppé nem teszi azt. A fejillatban egy leheletnyi lágy citrusosság és egy kevés rózsaszín krémesség mellett rögtön szembetaláljuk magunkat, az imént emlegetett furcsa jeggyel, amely szerintem a kaviárt hívatott megtestesíteni, de halszag helyett (amit nem hiszem, hogy bárki is hiányol) valami fás, sós, jódos és vizes jellegekből összetákolt szintetikus molekulával találkozunk. Szerintem ez ugyanaz a molekula, amely az Etat Libre d’Orange hírhedt Sécrétions Magnifiques-ében a vér, nyál és sperma érzetét keltette, s én a legkevésbé sem találom kellemesnek. A szívillat során mindvégig ez a jegy dominál egy édeskés, kissé kókuszos, tejes és határozottan rózsaszín jeggyel kiegészítve, amely kellemes, de nem érdekes. Feltételezem, hogy ennek kellene a fügének és fügefának lennie, de ez az akkord mérföldekre van a Philosykos vagy akár a Premier Figuier fantasztikus, élethű fügéjétől, amelyet sokan a Womanity-től is vártak. Az utolsó néhány órára megfordul az erőviszony, lecsendesedik a kaviár és átveszi az uralmat az édeskés “rózsaszín füge”, melynek következtében elveszik a kellemetlenség, viszont beáll az unalom. Egyébként a Womanity tartóssága és hatósugara kiváló.

Értékelem Mugler-ék próbálkozását, hogy valami újat hozzanak a színtérre, és úgy gondolom, hogy részben sikerült is ez nekik, de azt hiszem, hogy nem a megfelelő irányba mozdították meg az állóvizet. A Womanity messze elmarad az Angel innovatív és lehengerlő erejű szépségétől, s nem tartom valószínűnek, hogy egy évtized múlva bárki is utánozni akarná a stílusát. Szerintetek?

Illatjegyek: füge, kaviár, fügefa, fügefa levelek

Kreátor(r): Fabrice Pellegrin

Les Néréides – Musc de Java vs. Musc Samarkand

A Les Néréides - amely sajnos nemrég eltűnt a magyar piacról – nem egy megszokott parfümház: nem jelenik meg évente újabb meg újabb illatuk, nem próbálnak meg divatosak lenni (nézzük csak meg az üvegcséiket) és nem az eget verő áraikkal próbálják felkelteni az érdeklődést. Mindössze hét különböző alkotásuk jelent meg, amelyeknek mindegyike szép, egyedi és minőségi alapanyagokról árúlkodó illat. Nekem a Patchouli Antique a kedvencem tőlük, de a Mósusz Nővérek is méltók arra, hogy megismerkedjünk velük. Az alábbiakban ezt a két illatot próbálom meg összehasonlítani.


Musc de Java 7.5/10

Számomra egyértelműen ez a “hugica”, a kettő közül a fiatalosabb illat, amely bohókás, csacska, eleven tekintetű lányokhoz illik. A fejillatban az erdei gyümölcsök és feketeribiszke adta frissesség dominál, amely egyszerre fanyar és édes, és csak úgy árad belőle az energia. Ezt egészíti ki az ibolyalevél hűvös, zöld illata, amely szárazabbá teszi a kompozíciót és egyfajta üde eleganciát kölcsönöz a viselőjének, anélkül, hogy bármit is elvenne a parfüm fiatalságából. A leszáradás során előkerül a névadó mósusz is, amely a tiszta, könnyű típusból való, nyoma sincs itt nehéz, meleg illatfelhőnek, minden friss, kissé szappanos és fehér, akár egy szűzlány térdhajlata. Sajnos ennek a törékeny, majdhogynem áttetsző szépségnek ára van: a Musc de Java mindössze három-négy órát marad a társaságomban, aztán végképp feloldódik a légben, parlagon hagyva a bőrömet.

Illatjegyek: feketeribizke, erdei gyümölcsök, zöld jegyek, ibolyalevél, zsálya, frissen vágott széna, mósusz


Musc Samarkand 8/10

Ha a Musc de Java-t a “hugicának”neveztem, akkor nem nehéz kitalálni, hogy a Musc Samarkand az idősebb nővér lesz. Azonban ez nem egy otthonűlős vénleány, hanem egy igencsak szexi és dögös illat, amely a francia divatnak hódol és kifejezetten klasszikus karakterrel rendelkezik. Fejillatában elegáns fehér virágok dominálnak, egy kevés labdanummal megédesítve, de már kikandikál mögülük a mósusz, amely teljes mértékben különbözik a Musc de Java-étól. Ez a mósusz mély, meleg és kifejezetten állatias jellegű, amely egy könnyed vizeletszag formájában jelentkezik, amolyan igazi klasszikus stílusban. A folytatásban megjelenik még egy kevés vanília és a tölgymoha hoz egy leheletnyi szúrósságot is a kompozícióba, de a főszerep mindvégig a mósuszé marad. Ha hasonlítani szeretném valamihez ezt a mósuszt, akkor talán a Musc Ravageur piszkos mósusza az első ami eszembe jut, de a Musc Samarkand annál sokkal nőiesebb és elegánsabb illat. Tartóssága valamivel jobb, mint a Musc de Java-é, de rajtam nem haladja meg az öt órát, így nem árt kézűgyben tartani az üveget.

Illatjegyek: fehér virágok, labdanum, fás jegyek, tölgymoha, vanília, mósusz


Amint láthattátok, nekem a Musc Samarkand orientális, erotikus jellege tetszett jobban, de a Musc de Java is szimpatikus illat. Ti melyikre szavaztok?

Kreátor(r): mindkét esetben ismeretlen

Jean Paul Gaultier – Le Male (1995) 8/10

Jean Paul Gaultier egy francia divattervező, aki 1970-ben kezdett tevékenykedni Pierre Cardin oldalán, majd 1976-ban önállósította magát és megjelentette első kollekcióját, amely természetesen mindjárt nagy sikert aratott. Ífjú éveiben a francia divat fenegyerekeként tartották számon és ehhez a státusához később is hű maradt, alkotásainak, így parfümeinek is kötelező velejárója a meghökkentő külső és feltűnést keltő reklámok. Első illata, a Ma Dame 1993-ban jelent meg és elsősorban női felsőtestet formázó üvegével keltett feltűnést, majd ezt követte 1995-ben a Le Male, amely egy matróz fej nélküli mellszobrában kapott helyet, és amely bombaként robbanva a parfümpiacon, rövid idő alatt hatalmas sikert aratott.

Azóta eltelt tizenöt év és több ezer új parfüm látott napvilágot, de a Le Male még mindig a legnépszerűbb, legkeresettebb parfümök közé tartozik. És hogy mi ennek a titka? Francis Kurkdjian, az illat kreátora erről azt mondta, hogy a kulcs a tisztaságérzet és a tömény erotika összehangolásában rejlik; a Le Male-t úgy tervezték meg, hogy egy érzéki, orientálisba hajló illat legyen, de ugyanakkor a modern igényeknek megfelelően “tisztának” is kellett lennie. Ehhez a fejillatban öreg borbélyműhelyeket idéző levendulát kevert egy kevés mentával és narancsvirággal, amely régivágású, majdhogynem klasszikus hangulatot ad a parfümnek, de már itt is érezhető az alap tömény, púderes édessége, ami rövid idő után teljesen eluralkodik az illaton. Nekem ez a kezdeti rész a kedvencem, ami utána következik, az számomra már túl sok: átható, lomhán hullázó, tonkababos púderfelhő, amely a kumarinnak köszönhetően kissé mandulás, emellett pedig nagy adag vanília, ámbra és egy csipetnyi fahéj kavarog az orromban. Ráadásul nem csak az orromban, hiszen a Le Male hatósugara és sűrűsége atombombát megszégyenítő erejű, néhány fújás az egész szobát könnyűszerrel betölti, s szinte képtelenség nem észrevenni. Ez a parfüm nem egy elvadult, durva tengerész illata, hanem egy tengerészsapkát viselő, szőrtelenített mellkasú szépfiúé, akinek az óceánról elsőre a Titanic jut eszébe.

Ahogy azt Zólyomi Zsolt parfümőr is mondta, a Le Male tényleg egy korszakalkotó parfüm, a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb alkotása, amely még mindig sokak térdét megremegteti. Ezt a parfümöt lehet szeretni, akár gyűlölni is, de azt nem lehet a fejéhez vágni, hogy átlagos, vagy jelentéktelen. Én ugyan nem tudom magamon viselni, a leszáradást túl édesnek találom és néha fejfájásra is felbujtat, de egy-két fuvallat mindig jól esik belőle. És ha valakinek fontos az ilyesmi, akkor a lányok is nagyon szeretik…

Illatjegyek: menta, üröm, kardamom, bergamott, levendula, narancsvirág, fahéj, kömény, szantálfa, vanília, cédrus, tonkabab, ámbra

Kreátor(r): Francis Kurkdjian

Chanel – Bleu de Chanel (2010) 4/10

Hatalmas várakozás előzte meg az új Chanel parfüm megjelenését, amely az Allure Homme 1999-es megjelenése óta az első önálló, férfiaknak szánt illata a világ egyik legnépszerűbb parfüm- és divatházának és bizony sok rajongónak már elvonási tünetei voltak (2004-ben ugyan volt még egy Allure Homme Sport, de az nem számít önálló parfümnek, inkább csak az Allure Homme egy alfaja). A nagy felhajtáshoz hozzá tartozott az is, hogy a reklámfilmet a népszerű rendező, Martin Scorsese rendezte, a “főszerepet” meg Gaspard Ulliel kapta, így minden adva volt a fergeteges sikerhez.

Maga a parfüm, egy aromás-fás illat, amely egy 1931-es, azóta megszüntetett Chanel parfümtől örökölte a nevét, és a kék jelzőnek megfelelően vizes, sportos jellemvonásokkal is rendelkezik. Általában nem szoktam elhamarkodottan dönteni egy illatról, azonban a Bleu de Chanel olyan unalmasra és elcsépeltre sikerült, hogy mindössze egyetlen ismerkedés is elég volt ahhoz, hogy határozott képem legyen róla. Már az előzetes hírek alapján sem sok jóra számítottam, de mivel volt néhány kritikus, aki dícsérte a kifinomult stílusát és a kompozíció tökéletes egyensúlyát, félig-meddig reménykedve vágtam bele a tesztelésbe. Aztán az első óra elteltével már tudtam, hogy itt nagy a baj. Mármint az én szemszögemből. Ugyanis a Chanel szemszögéből minden a legnagyobb rendben lehet: egy olcsó alapanyagokból és clichékből építkező parfüm, amely kellőképpen friss és jellegtelen ahhoz, hogy rengeteg embernek elnyerje a tetszését és hatalmas hasznot hozzon a konyhára. A fejillatban az utóbbi időben divatossá vált halvány citrusok és szintetikus bors kavarog egy kevés szinte felismerhetetlenségig leegyszerűsített mentával téve hűvössé. Megérkezve a szívillathoz, a Bleu de Chanel kissé felmelegedik a bőrön, fás-vizes jelleget ölt magára és csak úgy árad belőle az olcsó, szintetikus és unalomig ismert légkör, az utolsó óra meg még ennél is rosszabb, langyos, édeskés semmibe fullad. Ami az illatpiramis érdekesnek tűnő jegyeit illeti, azokat gyorsan el kell felejteni, nincs itt sem vetiver, sem pacsuli, de még jázmin sem igen, a tömjénnek meg egyenesen sértés, hogy ide sorolták. Tartóssága rajtam átlagon alulinak bizonyult, mindössze négy órát tisztelt meg a jelenlétével, de ebben az esetben ez a legkevésbé sem zavart, a hatósugarával viszont majdhogynem elégedett voltam: szintetikusságához képest meglepően bőrközeli és csendes maradt.

Összességében úgy gondolom, hogy hasonló illat tucatjával akad a parfümériák polcain és ha az Adidas vagy egyéb olcsó sportmárka jelentette volna meg ezt a parfümöt, akkor sem csodálkozott volna senki, legfennebb kisebb lett volna a felhajtás körülötte. Ehhez képest még a gyengécske Guerlain Homme is egy jó próbálkozásnak tűnik... Értem én, hogy manapság első a pénz, de valahol a minőségnek és az egyediségnek is számítania kellene, és szerintem ezzel a taktikával a Chanel is előbb-utóbb visszatornázza magát a langyos középmezőnybe. Abban meg egészen biztos vagyok, hogy ilyen hozzáállással Coco Chanel soha nem tudott volna kitőrni a szegény varrólány szerepéből.

Illatjegyek: rózsaszín bors, citrom, gyömbér, borsmenta, grapefruit, szerecsendió, vetiver, cédrus, labdanum, jázmin, tömjén, pacsuli, szantálfa

Kreátor(r): Jacques Polge

Montale – Attar (2007) 7/10

A parfümiparban a rózsa illatának kinyerésére három fő módszer használatos: a szuperkritikus szén-dioxid extrakció, amely egy csúcstechnológián alapuló eljárás; az illóolajak különböző oldószerekkel történő kioldása a szirmokból, amely a rózsa abszolútnak nevezett anyagot eredményezi és végül, de nem utolsósorban a gőzdesztilláció, amely a legősibb módszer a három közül. Ez utóbbinak az eredménye az úgynevezett rózsa ottó, avagy rózsa attar, amely nem más mint színtiszta rózsa-illóolaj és termelői csillagászati áron hozzák forgalomba. Legfőbb előállítójának Bulgária számít, de Marokkó, Irán és Törökország is nagyon igyekszik, s az utóbbi időben a minden lében kanál Kína is bekapcsolódott a versenybe. Az attar egyébként egy urdu származású szó és eredetileg isteni illatot jelentett, de manapság ezzel a kifejezéssel illetik a főként Közel-Keleten népszerű mindenféle olaj alapú parfümöket is, amelyeknek egyik fő alkotóeleme természetesen a rózsa ottó.

E kissé hosszúra nyúlt bevezető után végre rátérhetünk Montale Attar-jára is, amellyel kapcsolatban az egyik legfontosabb tudnivaló az, hogy ez nem egy olaj alapú parfüm, hanem az európai hagyományoknak megfelelően alkoholban vannak feloldva az illatanyagok, így Montale Attar-ja nem egy igazi attar, csupán egy azt mímelő, megidézni próbáló kreáció. Sajnos igazi attarhoz ezidáig nem volt szerencsém, így nincs viszonyítási alapom, de az teljesen egyértelmű, hogy Montale alkotása is „hozza” a Közel-Kelet illatát. Köszönhető ez nagyrészt a kezdeti oud felhőnek, amely Montale fő fegyvere és amelyet itt is nagyon jól kezel, bár a tőle megszokottnál kisebb mennyiségben. A kesernyés, füstös és kámforos oud alatt egy eleven, szúrós szagú rózsa lapul, amely az első fél óra elteltével mocorogni kezd és rövid időn belül teljesen átveszi a hatalmat az oudtól, ami nem tesz különösebben boldoggá. Szerintem ugyanis ez a rózsa nem egy igazán kellemes rózsa, szúrósnak, testetlennek és fanyarnak érzem, közelében nincs a Black Aoud lehengerlő erejű, gazdag és telt rózsájának. Emellett még egy kevés sáfrányra emlékeztető illat is betolakodik a képbe, melyhez hasonlót az Aoud Lime-ban érezhettünk és amely szintén nem segít a parfüm kerekebbé tételében. Ami meg az alap kevéske szantálfáját illeti, az egyáltalán nem teszi krémesebbé, puhábbá az illatot, sokkal inkább Villoresi Sandalo-jához hasonlóan szigorú és száraz.

Összességében úgy gondolom, hogy Montale Attar-ja részben teljesíti a küldetését, ugyanis tényleg közel-keleti hangulatot áraszt, a tartóssága sem rossz, de sajnos a rózsa-szantálfa párosa nem nyerte el a teszésemet. Számomra a Black Aoud és az Aoud Lime teljességgel szükségtelenné teszi az Attar birtoklását, de elképzelhetőnek tartom, hogy valakinek épp ez a kissé szúrós, rideg és sötét rózsa nyeri el a tetszését . Próbáltatok már igazi attart?

Illatjegyek: oud, bulgár rózsa, Mysore-i (májszori) szantálfa

Kreátor(r): Pierre Montale

Maitre Parfumeur et Gantier – Eau des Iles (1988) 9/10

Jean Laporte, a niche parfümök atyja, 1988-ban gondolt egy nagyot, faképnél hagyta első gyermekét, a L’Artisan Parfumeur-t és egy új parfümház megalapításába vágta a fejszéjét, létrehozva ezzel a Maitre Parfumeur et Gantier-t. Célja az volt, hogy visszaadja a parfümnek azt, amit az idő elvett tőle, nevezetesen az illatosított bőrkesztyűket, amelyek néhány évszázaddal ezelőtt még szoros összefüggésben álltak a parfümkészítéssel, olyannyira, hogy tulajdonképpen a bőr illatosításának szükséglete indította csak igazán útjára a parfümipart. A Maitre Parfumeur et Gantier pedig illatosított kesztyűinek és Laporte bátor, kreativitást nem nélkülöző kompozícióinak köszönhetően rövid idő alatt elismert parfümházzá vált és manapság már l’artisan-i magasságokban tündököl.

Az egyik - még a parfümház megalapításának évébő származó – illat az Eau des Iles (Szigetek Vize), amely a L’Artisan L’Eau du Navigateur-ének elvadult fia és amely a parfüm-történelem egyik legmarkánsabb kávé-jegyével rendelkezik. Jean Laporte ugyanazon az ösvényen indult el, mint azt a L’Eau du Navigateur esetében is tette, azaz egy aromás kávéillatot kezdett készíteni, azonban az Eau des Iles-et nem kímélte a goromba illatjegyektől és alaposan ellátta vetiverrel, pacsulival és füstös tömjénnel. A fejillatban agresszív, szúrós zöld növények kavarognak a száraz mirha s a frissen pörkölt kávé ölelésében, és az egészet keserű tömjénfüst lebegi be, mint egy porig égett templom romjait. Szerintem ez egy gyönyörű kompozíció, amely a feketekávénak a legjobb oldalát emeli ki, kesernyés és füstös, de az aromás növényeknek köszönhetően távol marad a gourmand territóriumtól. Egy fél óra elteltével kissé csitul az ereje, elillan a füst és erőre kap a labdanum, amely gyantás édességet és egy kis meleget ad az illatnak. Ezt követi a pacsuli és a vetiver, amely furcsa fanyarságával egy másik MPG illatra, a Route du Vétiver-re emlékeztet, de míg ott főszereplő, addíg itt csak a kávé kiegészítője. Ez az a rész, ahol a kezdeti “fekete leves” átalakul egy majdhogynem klasszikus, hetvenes éveket idéző férfiillattá, amelynek szúróssága a tiltólistára került tölgymohára emlékeztet.

Én nem tartozom a kávéfogyasztók rendjébe, de ezt az illatot örömmel viselném, ha valaki a rendelkezésemre bocsájtana egy egész üveggel belőle. Erőt, férfiasságot és mindenekelőtt karakterességet sugároz magából, ráadásul a tartóssága és a hatósugara is igen jó. Ha szereted Thierry Mugler A*Men-jét, de egy markánsabb, kevésbé édes illatra vágysz, akkor adj az Eau des Iles-nek egy esélyt, igazi meglepetésben lehet részed.

Illatjegyek: tárkony, mirha, labdanum, tömjén, ylang-ylang, kávé, pacsuli, vetiver, gyantás husáng (Ferula gummosa, avagy galbánum)

Kreátor(r): Jean Laporte