Acqua di Parma – Iris Nobile Eau de Parfum (2006) 8/10

Az Acqua di Parma egy nagy múltra visszatekintő, előkelő olasz parfümház, amely 1916-ban mutatkozott be a Colonia-val, mely mind a mai napig a leghíresebb illatuk és a világ egyik legjobb kölnijeként van számon tartva. 1994-ben a céget három olasz úriember vásárolta meg, akik világszerte terjeszteni kezdték az Acqua di Parma-t és fokozatosan kibővítették a kínálatát is, majd néhány évvel később többségi tulajdonosként belépett az üzletbe a Louis Vuitton Moët Hennessy cégcsoport is. 2004-ben Francis Kurkdjian és Francois Caron közreműködésével megjelent az Iris Nobile nevű parfümük, amely rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert, de mivel az EdT gyengécske tartóssággal rendelkezett, ezért 2006-ban piacra dobták az EdP-t is, és ezzel el is érkeztünk a mai napi témánkhoz.

Az Iris Nobile (Nemes Írisz) esetében fontos különválasztani az EdT-t az EdP-től, mivel itt nem csak koncentráció-beli különbségek vannak, hanem a parfümök struktúrája és összetevőik is jelentősen különböznek. Míg az EdT egy nyárias, könnyed, virágos-fűszeres illat, addig az EdP egy klasszikus vonalvezetésű, nehéz, testes, de rendkívül elegáns „florientális” alkotás, akár egy barokk úrihölgy. A fejillatában jelentkező könnyed és friss citrusosságot néhány perc után egy hatalmas, gazdag virágcsokor követi, amelyben egyszerre fedezhető fel az ibolya zöldessége, a jázmin fullasztó édessége és a narancsvirág pollendús aromája. Ebben a stádiumban hiába keresnénk a névadó íriszt, egy leheletnyi édes púderességtől eltekintve, szinte teljességgel észrevehetetlen, annál inkább jelen van viszont a csillagánizs fűszeressége, amely még nehezebbé, teltebbé teszi az amúgy sem karcsú virágfelhőt. A leszáradás során fokozatosan letisztul a kép, kiderül, hogy a virágok közül a szokatlanul testes, robosztus narancsvirág kerül ki győztesen, amely távol áll a kölnikből ismeretes üde és játékos testvérétől, ráadásul itt még a vaníliás, íriszes alap, meg egy szikrányi tölgymoha is rásegít egy lapáttal az opulencia kibontakozására. Az eredmény egy fényűző, kissé régimódi, érett és ultrafeminin illat, melyet szerintem csak nagyestélyiben, vagy meztelenül lehet méltóképp viselni. Tartóssága és hatósugara egyaránt kiváló.

Ez a parfüm határozottan nem az íriszről szól – ha az Iris Silver Mist-hez, a Hermés Hiris-éhez, vagy a Bois d’Iris-hez hasonló hűvös, földes, sárgarépára emlékeztető illatot keresel, akkor nem jó helyen jársz – de a nemességéhez nem férhet kétség. Az Iris Nobile az ünnepnapok, gyertyafényes vacsorák és színházlátogatások kedvéért jött létre és ilyen alkalmakra nehéz is lenne nála jobb parfümöt választani, kislányok, otthonűlős családanyák és diszkókirálynők azonban tartsák távol magukat tőle, nem neikik készült. Enjoy…

Illatjegyek: bergamott, mandarin, írisz szirmok, csillagánizs, ylang-ylang, narancsvirág, barack, tölgymoha, vanília, ámbra, pacsuli, írisz gyökér

Kreátor(r): Francis Kurkdjian és Francois Caron

Annick Goutal – Duel (2003) 6.5/10

Mindig is nagy érdeklődést tanusítottam a teás illatok iránt, és néha egy-két igazi gyöngyszemet is találtam köztük (lásd: Tea for Two), így amikor egy olvasóm jóvoltából lehetőségem támadt Annick Goutal férfiaknak szánt teás parfümének megillatolására, nagy örömmel vágtam bele a tesztelésbe. Az első próba után felemás érzésekkel maradtam - egyrészt tetszett a Duel természetessége, egyszerűsége, másrészt valahogy megfoghatatlannak, üresnek és sterilnek éreztem, semmiféle emléket vagy érzelem-húrt nem pendített meg bennem - ez a bizonytalanság pedig többszöri tesztelés után is csak nehezen adta meg magát. Végül arra a semmitmondó de megnyugtató következtetésre jutottam, hogy nekem sosem lesz szükségem erre a parfümre, de azért minden bizonnyal megvan a létjogosultsága.

A Duel/Párbaj (elképzelni sem tudom, hogy miért ezt a nevet kapta) egy érett, lédús narancs akkorddal nyit, amely mellett némi zöldes jegyek is kivehetőek, majd nemsokára csatlakozik ehhez egy halvány füstösség, amely annyira áttetsző, hogy ha csak egy leheletnyivel is halványabb volna, akkor talán már nem is létezne. Szerintem ez a finom kis füstösség, a zöld jegyekkel karöltve hivatott megidézni a maté teát, amely a valós életben az erősen energetizáló, frissitő hatásáról vált ismertté, ebben a környezetben azonban inkább bágyadtnak és visszafogottnak tűnik, nem érzem benne a lendületet. A leszáradás során a parfüm egyre fanyarabbá, fásabbá, fénytelenebbé válik és talán az írisznek köszönhetően egy kicsit poros meg fémes jelleget is kap, melynek következtében a férfias oldala fele billen a mérleg. A sokak által emlegetett bőrt én nem mondanám meghatározónak, szerintem durva túlzás lenne a Duel-t bőrös parfümnek nevezni, sokkal inkább egy tea-illat egy fikarcnyi puha bőrt idéző szárazsággal az alapban. Tartósságáról sajnos semmi jót nem tudok mondani, rajtam legjobb esetben sem maradt négy óránál többet, de általában már egy-két óra után is alig lehetett érezni.

Összességében úgy gondolom, hogy egy kellemes és rendkívűl természetesnek ható kezdetet sikerült Isabelle Doyen-éknek lapos szürkeségbe folytaniuk, de ami ennél is jobban zavar, az a parfüm hatósugara. A parfüm szó a per fumum (füstön keresztül) kifejezésből származik, a régi időkben ugyanis az emberek a füstben felszálló aromákkal próbáltak az isteneikkel beszélni, nekik üzenni. Ebből is látható, hogy a parfüm egyik feladata az, hogy érezhető legyen, üzenetet vigyen, azonban a Duel egy fél óra után annyira bőrközelben marad, hogy nemhogy az isteneknek, de még a közvetlen mellettünk állóknak sincs esélyük “fogni az adást”. Szuper diszkrét, és észrevétlenségre vágyó férfiaknak talán épp erre van szükségük, én azonban a továbbiakban, ha egy zöldes tea-parfümre vágyom, akkor inkább a Bvlgari Eau Parfumée au Thé Vert-jét, vagy a L’Artisan Thé pour un Été-jét választom, ha meg egy kis fanyar füstöt kívánok, akkor Annick Goutal Duel-hez hasonló stílusú, de jobban kivitelezett, izgalmasabb Encens Flamboyant-ja után nyúlok.

Illatjegyek: narancs, petitgrain, abszint, bőr, maté tea levelek, írisz gyökér, dohány, mósusz, guajakfa (Lignum Vitae)

Kreátor(r): Isabelle Doyen és Camille Goutal

Geo. F. Trumper – Eucris (1912) 8/10

Sosem tartottam magamat nagy James Bond rajongónak, de azt készségésen elismerem, hogy a mindenkori 007-es ügynök igazán férfias jelenség a vásznon, így amikor megtudtam, hogy Ian Flemming - James Bond figurájának megalkotója - az Eucris-t választotta hőse szignatúra-illataként, már sejtettem, hogy ez bizony nem egy modern, metroszexuális illatocska lesz, és nem is kellett csalódnom benne. Az Eucris egy régimódi, ízig-vérig tökös tesztoszteron-bomba, abból a típusból, amely napjainkban már teljességgel feledésbe merült (helyette vannak cukros-nyálas és „sportos” illatocskáink), és néhány öreg parfümház kínálatától eltekintve - mint amilyen a Caron és az ő Yatagan-ja - szinte fellelhetetlen.

Az Eucris fejillatában egy kevés szúrós citrusosság mellé egy hatalmas adag köménymagot rendeltek, ami a különleges és férfias illata mellett azért is nagyon izgalmas számomra, mert ez az egyetlen parfüm amelyből tisztán kiérzem ezt a jegyet, és szerintem nagyon jól működik. Sokáig nem értettem ezt az akkordot, mert a külföldi blogok leírásai alapján minduntalan a római köményt kerestem, amely az egyik kedvenc illatjegyem, mígnem beugrott, hogy itt bizony a másik köménnyel van dolgunk, és akkor egyszerre világosság gyúlt a fejemben. Ez a fűszeres, rendkívűl energikus aroma szerintem önmagában is megállná a helyét, de a parfümőr egy halvány feketeribizli akkordot is belekomponált a fejillatba, amely egyáltalán nem gyümölcsös, sokkal inkább sötét és alkoholos, mintha csak egy feketeribizli óbor lenne.

Ahogy remegő térddel átvágunk ezen a sötét, veszélyes kezdeten és behatolunk a szívillat felségterületére, megjelenik a szúrós tölgymoha és egy nem kevésbé kemény, markáns gyöngyvirág, amely egy cseppet sem teszi kedvesebbé, világosabbá a parfümöt, viszont megerősíti a klasszikus chypre jellegét. Ebben a stádiumban jól esne, ha érezném a jázmint és a krémes szantálfát is, hogy egy kis enyhülést hozzon a sok száraz szigorúságba, de ez nem az a parfüm. Itt nincs helye kegyelemnek, vagy puhaságnak, minden pillanat feszes eleganciát és vad férfiasságot hordoz magában, ami már nem is annyira a nőknek szól, mint inkább férfi ellenfeleinknek. Mindössze négy-öt óra elteltével, az illat utolsó fél órájában jelenik meg egy leheletnyi mósusz és szantálfa, hogy egy csepp édességet hozzon a leszáradásba, de kedvességről itt sem beszélhetünk.

Az Eucris szerintem egy nagyszerű, izgalmas és minőségi parfüm, s bár kissé elszállt fölötte az idő, különleges alkalmakra még mindig kitűnő választás lehet. Ha meg csak a parfümök iránti kiváncsiságból ismerkedünk meg vele, mint ahogy én is tettem, akkor azért rendkívül érdekes, mert egy egyedülálló, csodálatos köménymag jeggyel rendelkezik, amely a fejillat után a szívillatnak is igazi éke és büszkesége. Engem egy lépéssel közelebb vitt James Bond megszeretéséhez.

Illatjegyek: köménymag (Carum carvi), koriander, feketeribizli, jázmin, gyöngyvirág, szantálfa, mósusz, moha

Kreátor(r): Geo. F. Trumper

Penhaligon’s – Amaranthine (2009) 9/10

A Penhaligon’s egy, az 1860-as években William Henry Penhaligon által megalapított cég, mely a kezdetekben mindenféle piperecikkeket gyártott és forgalmazott, majd 1870-ben betört a parfümpiacra is, és 1872-ben a legendás Hammam Bouquet-tel már az első komoly sikereit is elérte. Ezt a kezdeti fellángolást követte még néhány népszerűbb illatuk, úgymint a Blenheim Bouquet és az English Fern, majd következett egy nagyon rossz periódus a parfümház életében, ami a cég bezárásához vezetett. Így történhetett meg az, hogy 1975-ben két lelkes parfümrajongónak, Sheila Pickles divattervezőnek és Franco Zeffirelli filmrendezőnek saját költségén kellett újraélesztenie a Penhaligon’s-t és ezzel együtt a már feledésbe merülő parfümeiket is. A parfümház restaurálása során megőrizték a márka klasszikus, régimódi és rendkívűl elegáns vonalait, amelyhez mind a mai napig ragaszkodnak, az egy Amaranthine-től eltekintve, mely egy kifejezetten modern és fiatalos alkotás, egy igazi kakukktojás a Penhaligon’s kínálatában.

Bertrand Duchaufour tehetséges fickó, ezt eddig is bizonyította már az olyan remekművekkel, mint a Timbuktu, Dzongkha, Méchant Loup, Kyoto vagy akár a Jubilation XXV (amit én nem igazán szeretek, de mindenki más agyondícsér), az Amaranthine megalkotásával azonban azt is bebizonyította, hogy nem csak egy szűk területen - a tömjének világában - érzi otthon magát, hanem bármilyen műfajban képes maradandót alkotni. Az Amaranthine ugyanis egy nagyszerű parfüm, egy könnyed, vidám, mégis gazdag és puha virágos alkotás a trópusokról, melyhez foghatót még sosem éreztem. A fejillatában vajpuha, krémes fehér virágok keverednek a friss, de egyáltalán nem harsány zöld jegyekkel (zöld tea vagy banánfa levél?) és ehhez csatlakozik a zseniálisan kitalált kardamom, amely az egész akkordnak fűszeres mélységet és erotikus töltetet ad. Nagyon jól eltalált kezdet, amely egyszerre édes, krémes, virágos és fűszeres, mégis az egész kompozíció valahogy rendkívűl könnyednek, levegősnek és frissnek hat. Nem győzöm eleget dícsérni…

A leszáradás során kissé ugyan elhalványulnak a fejillat zöld jegyei, felerősödnek a virágok (főként az ylang-ylang meg a jázmin) és a vaníliás-tejes jelleg is bátrabbá válik (itt kissé emlékeztet a szintén Duchaufour alkotta Havana Vanille-ra), ráadásul a szegfűszeg is előbátorkodik a rejtekéből, de a könnyed levegősség érzete mindvégig kitart. Rajtam az Amaranthine hat-hét órán keresztül illatozik és végül egy tejes, tonkababos, kissé fás alapban ér véget, amely már az orientális műfaj határait súrolja, de annál áttetszőbb és lágyabb, akár egy angyal szárnyacskája.

Az Amaranthine szót többféleképpen is értelmezhetjük: egyrészt eredhet az Amaranthus szóból, amely egy bíborvörös virágú növénynemzetség (Magyarországon is élő változata a disznóparéj), másrészt jelentheti azt is, hogy örökkévaló, örök szépség. Én az utóbbi magyarázat fele hajlom, ugyanis ez tényleg egy éteri szépségű, ártatlan és mégis nőies illatköltemény, amelyért minden bizonnyal érdemes volt a Penhaligon’s-nak felrugni a hagyományokat és valami újjal próbálkozni.

Illatjegyek: zöld tea, fehér frézia, banánfa levél, koriandermag olaj, kardamom, rózsa, szegfű, szegfűszeg olaj, narancsvirág, ylang-ylang, egyiptomi jázmin, mósusz, vanília, szantálfa, sűrített tej, tonkabab

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Top 10 Téli Illat - 2010

A rettenetes hideg ugyan még nem rontott ránk, de már túl vagyunk az első szánkózáson, meg az első hógolyó-csatákon is, úgyhogy lassan itt az ideje áttérni a lélekmelengető, orientális, esetleg gourmand parfümökre, amelyek vidáman ellenállnak a csípős szélnek, és boldogan olvasztják meg a bőrünkön landoló legnagyobb hópelyheket is. Ugyanakkor a Karácsony is a nyakunkban liheg már és egy jól eltalált parfüm igazán szép ajándék tud lenni, ezért elétek tárom az én tíz téli illatomat, hátha megihletek vele valakit.

Boucheron – Jaïpur Homme: Egy régi szerelem, amelynek tökéletesen megkomponált fűszeres, vaníliás illatfelhője minden viseléskor szinte ünnepi hangulatot csempész a napomba. Elegáns, kifinomult és mégis mély parfüm, bődületesen jó tartóssággal és hatósugárral.

Parfumerie Generale – Aomassai No. 10: Kissé füstös, pörkölt dió, és lágy, tejes karamell ínycsiklandó keveréke, amely egy tömjénes, fás alappá szárad le. Ezzel a zseniális gourmand illattal Pierre Guillaume, a Parfumerie Generale orra újfent bebizonyította, hogy érdemes odafigyelni rá.

Serge Lutens – Ambre Sultan: Serge Lutens az orientális parfümök nagymestere, az ámbra pedig az egyik legmelegebb, leginkább orientális hangulatú illatjegy, így nem csoda, hogy a kettejük vérfertőző viszonyából egy igazi remekmű született. Az Ambre Sultan sűrű, sötét, gyantás és édes akár a lépesméz, s olyan vad erőt áraszt magából, akár egy medve.

L’Artisan Parfumeur – Tea for Two: Hazatérve a ropogósra fagyott havon tett sétából, nem is kivánhatunk jobbat, mint egy nagy csésze forró, füstös és édes teát, amely újra megindítja ereinkben a keringést. A Tea for Two épp egy ilyen teának a melegét adja vissza, annyi különbséggel, hogy itt finom fűszerek is lapulnak az üveg alján.

Etro – Messe de Minuit: Az Éjféli Miséről mindent elárul a neve. Akár egy régi katolikus templom, rideg, sötét, és szomorú, s a roskadozó tartógerendáiból édes tömjén illata árad. Egy gyönyörű, meditatív alkotás, de nem biztos, hogy jobb kedvünk lesz a viselésétől.

Thierry Mugler – A*Men: Az Angel férfi párja, amely a humoros A*Men nevet kapta a keresztségben, egy nagyon jó parfüm. Keserű csoki, pacsuli, karamell és kávé izgalmas, kreatív és meglepő módon kifejezetten férfias elegye, a hatósugara meg akkorára sikeredett, hogy egyszerűen nem lehet nem észrevenni.

L’Artisan Parfumeur – Dzing: Olivia Giacobetti eme korai remekműve egy kis, üvegbe zárt csoda. Annyira szokatlan és furcsa illat, hogy ezzel még a niche parfümök közül is kilóg, ráadásul elsőre nem is tűnik kellemesnek, de valamiért mindig mosolyt csal az arcomra. Azt hiszem, kénytelen leszek beszerezni egy egész üveggel…

Montale - Red Aoud: Pierre Montale méltán világhírű aoud sorozatának talán a legfinomabb darabja. Ezúttal a félemetes, sötét aoud-ot csokis-vaníliás süti illatával és egy kevés édes rózsával társította, az eredmény pedig egy arab cukrászdát megszégyenítő csodálatos aroma.

Diptyque – Eau Lente: A sok nehéztűzér között egy kevésbé súlyos alkotás, amely azonban nem kevésbé nagyszerű. A szokatlan, de kiváló szegfűszeges nyitány után puha narancsba és balzsamos mirhába torkolló illatköltemény, a Diptyque egyik legjobbja.

Serge Lutens – Fumerie Turque: Egy füstös, gyümölcsös, dohányos illatorgia, amelyet Lutens-ék a tőlük megszokott mézes, ámbrás alappal öntöttek nyakon. Karakteres, kemény és mégis végtelenül kényelmes parfüm, egy igazi “must try”.

Végezetül, ajánlom figyelmetekbe az Illatoskertet és a Parfümblogot, a lányok is fellebbentették a fátylat a kedvenc téli illataikról. Ja, és semmiképp ne felejtsétek el megírni, hogy Ti mivel illatosítjátok magatokat a hidegben!

Knize – Knize Ten (1924) 9/10

A Knize egy bécsi székhelyű divatház, amely már 1858 óta fennáll és mind a mai napig a klasszikus férfi elegancia megtestesítőjeként ismert. Első parfümükre, a Knize Ten-re 1924-ig kellett várni, de akkor aztán már nem bízták a véletlenre a dolgot, két igazi profit kértek fel a szignatúra illatuk elkészítésére: a világhírű Chypre (1917) megalkotóját, Francois Coty-t és azt a Vincent Roubert-et, aki később (1947-ben) Jacques Fath-nak kikeverte a szintén kultikus parfümmé váló Iris Gris-t. Ez a két úr pedig nem is okozott csalódást a megrendelőinek; olyan parfümöt dobtak össze, amellyel a Knize örökre beírta magát a parfüm-történelembe; a Chanel Cuir de Russie-ja és a Caron Tabac Blond-ja mellett a Knize Ten minden idők egyik leghíresebb bőrös parfüme, amely közel egy évszázada állja a viharokat a divatvilág hullámzó tengerén.

Mielőtt sikerült volna szert tennem egy Knize Ten illatmintára, találkoztam már egy pár bőrös parfümmel (Cuir de Russie, Cuir Ottoman, Dzing, Vie de Chateu, Spanish Leather, Aoud Cuir d’Arabie), ez az illat azonban mégis teljes meglepetésként ért. Egy öreges, sötét hangulatú, elavult és többé-kevésbé viselhetetlen parfümre számítottam, valahol a Cuir de Russie és az Oud Cuir d’Arabie között félúton, ehhez képest, amit első szippantásra éreztem, az egy hihetetlenül modernnek ható, letisztult, könnyed és elegáns bőr akkord volt, egy kevés bergamottal és egyéb citrusokkal fellazítva. A szívillathoz közelítve, ehhez az akkordhoz csatlakozik még egy kevés fűszeres szegfű, felerősödik kissé a bőr motorolajas, kesernyés jellege és ezzel párhuzamosan megjelenik egy kevés púderes, néhol keserűmandulát idéző írisz is, amely egy leheletnyi édességet is kölcsönöz az eddig kifejezetten száraz illatnak. Ez az aprócska édesség-mag pedig csak tovább csírázik, amint belépünk az alapillatba, köszönhetően az ámbrának, vaníliának és egy szikrányi fahéjnak, de a mindvégig kitartó bőr jegy itt sem engedi ki az uralmat a kezéből, friss kesernyésségével továbbra is fenntartja az egyensúlyt egészen az utolsó pillanatig. Sajnos az én bőrömön ez az egész színjáték három-négy óra alatt lezajlik, de szerencsére meglepően jó áron lehet beszerezni a Knize Ten-t, így bármikor bátran frissíthetem.

A rengeteg illatjegy és a beszámolóm által, lehet, hogy az a benyomásotok támadt, hogy ez egy nagyon komplex és bonyolult parfüm, azonban az igazság az, hogy a Knize Ten egy meglepően egyszerű bőrillat, amelyben minden gyönyörűen össze van hangolva, a szálak gondosan el vannak varrva, a vitorlák feszesek és a változások csak nagyon finoman mennek végbe. Egy igazi bőr-klasszikus, amelyhez a modern alkotások közül talán csak Serge Lutens Cuir Mauresque-ja hasonlítható, amely szintén egy bőr-központú illat, fűszerekkel és egy kevés édességgel, de lényegesen összetettebb és jellegében orientálisabb, mint a Knize Ten. Próbáljátok ki a parfümvilág eme könnyű testű fregattját, biztos vagyok benne, hogy kellemes meglepetésben lesz részetek.

Illatjegyek: bergamott, narancs, petitgrain, citrom, rozmaring, geránium, rózsa, írisz, szegfű, fahéj, szantálfa, cédrus, bőr, mósusz, moha, ámbra, kasztóreum, vanília

Kreátor(r): Vincent Roubert és Francois Coty

Czech & Speake – Cuba (2002) 8/10

A Kubai Köztársaság vetésterületének több mint 50%-át cukornád ültetvények foglalják el, amely az alapanyagot szolgáltatja a világ legjobb rumjának előállításához; ezen kívül meg szinte csak a dohányföldjeik méltóak említésre, így nem csoda hogy majdnem mindenkinek Kuba hallatára Fidel Castró neve mellett a rum és a vastag, aromás szivarak ugranak be elsőre. Így van ez a parfümőrökkel is, akik, ha Kubából merítik az ihletet, akkor képtelenek kihagyni az illatból a rumot és a dohányt és ha Fidel Castrónak lenne egy illatkivonata, akkor valószínűleg azt is boldogan felhasználnák. A nemrég kivesézett Havana Vanille – bár egy jó parfüm – szerintem nem ragadta meg elég keményen a dohány és a rum vad, férfias aromáját, ezért ma a Czech & Speake Kuba interpretációját veszem tollvégre (billentyűzet-végre?), amely viszont annál férfiasabb.

Ez a parfüm már régóta felkeltette figyelmemet a színpompás üvegével és az izgalmas illatpiramisával, de a rengeteg negatív vélemény mindig elriasztott az illatminta beszerzésétől (sokan fekália szagúnak tartják), mígnem az Illatoskert Timkája el nem árulta, hogy miként juthatok hozzá bagóért a Czech & Speake mintakollekcióhoz, ezt pedig már nem hagyhattam ki. És nem is bántam meg az aprócska befektetést, mert mint kiderült, én nem találom szarszagúnak a Cubát, sőt, odáig merészkedtem, hogy még tetszik is az illata. A fejillata ugyan kissé meredek és tényleg ijesztő elsőre, de aztán másodszorra már ez is tetszett, a leszáradása meg szerintem kifejezetten kellemes. A rettegett fejillatban az a furcsa, hogy egy kevés citrusos bergamott és a kámforos illatú borsmenta mellett egy nagy adag fanyar, erjedő, már-már rothadó szagú valamibe ütközünk, amit én a rumba áztatott, érlelődő dohánylevelek illatának tulajdonítok, mások egyszerűen szarszagként emlegetik. Tényleg szokatlan illat, de szerintem nem rossz és egyébként is eltűnik az első fél óra után, átadva a helyét a fűszeres szegfűszegnek és a száraz, aromás és kissé szappanos alapnak, amely a dohány, babérlevél, tömjén, cédrus és vetiver gyönyörűen összehangolt egyvelegéből áll, épp csak egy leheletnyi tonkababbal megédesítve. Ez az akkord egyszerre könnyed és testes, vonzó és taszító, animális és földes, fülledt és friss, mindez magától értetődő egyszerűséggel és kifinomultsággal ábrázolva, s szerintem bőven megéri a várakozást. Sajnos a kezdeti illatrobbanás után ez a stádium rajtam már eléggé halkszavú és a tartóssága sem haladja meg a négy-öt órát, ezért jár egy neki mínuszpont, de bőkezű permetezéssel orvosolható ez a hiba.

A Cuba nem egy könnyen szerethető illat és nem is egy fiatalos divatparfüm – kifejezetten klasszikus, “öreges” a hangulata – de szerintem érdemes eltőlteni vele egy kis időt, mert egy nagyon egyedi és izgalmas alkotás, tele meglepetésekkel. Hogy csak egy példát mondjak, tesztelés közben ráleheltem a bőrömre és csodák csodájára a száraz, dohányosan zöld illatból egy erős méz aroma emeledett ki, aztán ahogy lehűlt a bőröm, a méz is elillant. Adjatok neki egy esélyt, hátha titeket is meglep.

Illatjegyek: lime, bergamott, borsmenta, rum, rózsa, szegfűszeg, babérlevél, tonkabab, dohány, tömjén, cédrus, vetiver

Kreátor(r): John Stephen

Parfums de Nicolai – Maharanih (2006) 7.5/10

Patricia Nicolai otthonosan mozog az orientális parfümök világában, ezt bizonyítják az olyan nagyszerű alkotások is, mint a virágos-vaníliás Sacrebleu, vagy a Vanille-Tonka, amely a személyes kedvencem a Nicolai illatok közül, de az orientálisok közé sorolható be a Maharadjah-Maharanih parfümpáros is, amelyet India hindu vallású uralkodói ihlettek. A Maharanih (magyarul maharáni) a mindenkori maharadzsa felesége, így tulajdonképpen India egy bizonyos területének a királynője, ennek tudatában pedig már az is érthető, hogy miért hasonlítják oly sokan ezt az illatot a Shalimar-hoz, amelyet szintén egy indiai uralkodónő, Mumtaz Mahal ihletett. A két parfüm között egyébként szerintem nem sok a hasonlóság, míg a Shalimar a füstös-vaníliás irányból közelíti meg az orientális témát, addig a Maharanih inkább zöldes, fűszeres és csak az utolsó néhány órára válik igazán meleg illattá.

Nehéz dolgom volt ezzel a parfümmel, eleinte kifejezetten visszataszítónak és zavarónak éreztem, és csak kitartó próbálkozások után sikerült annyira “megértenem”, hogy most már finoman adagolva élvezni is tudom a furcsa szépségét. A fejillatában narancs, szegfű és mindenféle keleti fűszerek kavarognak és érdekes módon az összhatásuk egy rendkívül szokatlan és eredeti, zöldesen fémes és mégis édes akkordot eredményez, amely kissé a mandarin héjának szagára emlékeztet, és amelyet, mint már mondtam, csak nagy nehezen tudtam megemészteni. Van ebben az akkordban valami furcsa kettősség, a fémes hidegség és a narancs édessége erős kontrasztban van egymással, csikorog is egy kicsit az orromban, ráadásul hangosabbnak is érzem a kelleténél, ezért tulajdonképpen számomra megkönnyebbülés a szívillat beköszönte. Ebben a stádiumban a Maharanih visszavesz a hangerőből, a zöldessége lassan átlényegül egy pacsulis-szantálos, fás alappá, amely a naranccsal, a fűszerekkel és a nagyon halvány virágos háttérrel egy igazi egzotikus, keleties hangulatot teremt. Itt kezdek érezni valami állatias, testszagú melegséget is, mintha csak a kezdetben rideg és fennhéjazó maharáni fokozatosan levetkőzné a gőgjét és átalakulna a maharadzsa izzó testű, lihegő ágyasává. Ezt a hatást én a civet és az ámbra megjelenésének tulajdonítom, és számomra itt válik élvezetessé a parfüm, itt kezdem igazán érezni, hogy Indiáról van szó és egy orientális parfüm van a bőrömön. Ez a stádium nőies, szexi, és bár szigorúan bőrközelben marad, ott még jó hosszasan elüldögél, ezért nem hiszem, hogy bárki is panaszkodhatna a parfüm tartósságára.

A Maharanih egy nagyon komplex és különös alkotás, amely tökéletesen megfelel egy niche parfümtől elvártaknak: nem akar mindenkinek tetszeni, de elég egyénisége és karaktere van ahhoz, hogy kialakítson magának egy szűk rajongótábort, amely aztán hosszú ideig hű marad hozzá. Sajnos nem az én nyelvemen beszél, így nekem nem lett kedvencem, de ez semmit nem von le az értékeiből, a Maharanih egy minőségi alkotás egy tehetséges parfümőr orra alól, amellyel kicsit gazdagabb lett a parfümvilág és azt hiszem, hogy nagyon jó lenne, ha minden niche parfümbe ennyi kreativitás szorúlna. Próbáljátok ki, hátha nektek jobban fekszik, mint nekem!

Illatjegyek: citrom, narancs, keserűnarancs-héj, rózsa, szegfű, fahéj, szantálfa, pacsuli, civet, ámbra

Kreátor(r): Patricia Nicolai