Lorenzo Villoresi – Alamut (2006) 7/10

Alamut vára a Kaszpi-tengertől délre, a mai Irán területén található Alborz-hegység szívében rejtőzködik, egy kopasz szikla csúcsán. A Sasfészekként is emlegetett vár történelmi szempontból 1090-ben vált jelentőssé, amikor is az iszlám hitű Haszán-i Szabah elfoglalta és a rettegett asszaszin szekta központjává tette az épületet. A legenda szerint a szektába belépő ifjakat hasissal kábították el, megismertetve velük a paradicsom kéjes gyönyöreit és mámorító szépségét, majd a kijózanodókat azzal vigasztalták, hogy ha hűen szolgálják az iszlám vallást és kellő mennyiségű keresztényt küldenek a másvilágra, akkor haláluk után újra élvezhetik a paradicsomot, annak minden gyönyörével együtt. A hasisos kezelésen átesett harcosok - akiket később hasszaszinokként, vagy asszaszinokként emlegettek – ezek után mindent megtettek a szekta érdekében, és ha úgy adódott, boldogan meg is haltak érte, hiszen várt rájuk a paradicsom. Ez a hasisos terápia és az orvgyilkos harcmodor olyan jól bevált, hogy a szekta rövid idő alatt egész Kis-Ázsiát, Szíriát és Arábiát is rettegésben tartotta, s az Alamut várába összehordott vagyonuk is hatalmas méreteket öltött, amelynek szépségét csak tovább növelték a hasisos hallucinációk. A nagy boldogság és gazdagság 1256-ban ért véget, amikor az arra járó mongol hadak kifosztották és lerombolták a Sasfészket.

Lorenzo Villoresi hat évet (hatot!) dolgozott az Alamut nevű parfümén, hogy hűen visszaadhassa a legenda hangulatát, annak minden gazdagságával, keleties kéjelgéseivel és hasisos mámorával. A végeredmény egy vérvörös üvegbe zárt, csodálatosan sűrű, bódító erejű, orientális illat lett, amelynek elméletileg mindene megvolt ahhoz, hogy hatalmas kedvencemmé váljon, gyakorlatban azonban valami mégsem működött. Fejillata Villoresi-re jellemzően egy nagyon összetett és már-már fojtogató illatkavalkád, melyben a szúrós aldehidek, a rózsafa, a narancsvirág és a zöldes nárcisz tűnik számomra a legmeghatározóbbnak, de már a nyomukban tolonganak a testesebb, orientálisabb jegyek is, főként a gazdagon adagolt szantálfa és a füstös, gyantás ámbra. A felhasznált anyagok minőségéhez kétség sem férhet, és tulajdonképpen kifejezetten szép is lehetne ez a kezdet, ha nem lenne túlságosan sok és öregesen régimódi. Ahogy azt már több Villoresi mű esetében is megjegyeztem (Sandalo, Musk), a mester által használt szantálfa régi szobákat és túlillatosított öreg hölgyeket juttat eszembe, ráadásul itt az aldehidek és a nyomasztó nárcisz sem segíti elő a parfüm megfiatalítását. A folytatásban előkerül az illatpiramis által nem említett tömjén is, amely számomra nagyon nyilvánvaló, és szépen is illeszkedik az virágos-ámbrás-szantálos kompozícióhoz. Ez a kedvenc részem. Ami ezután következik, az már kicsit visszafogottabb és nem fenyeget többé a fulladásos halál veszélye; megjelenik az alap vaníliára emlékeztető, krémes benzoinja, a mósusz és a Villoresi női parfümeire jellemző meleg púdersség is, amelyet egy kevés száraz bőr óv meg a túlzott édességtől. Az Alamut tartóssága kiváló (nyolc-tíz óra), a sűrűsége és a hatósugara meg tökéletes példa arra, hogy néha a jóból is megárt a sok.

Mint műalkotás, és mint az Alamut aranytól ragyogó várának hasisgőzös illatképe, szerintem nagyon jól sikerül ez a parfüm (megvan benne a hatalmas gazdagság, az orientális hangulat és a vad szenvedély is), de nem tudom elképzelni, hogy bárki is méltóképpen tudná viselni. A mai átlagember ritkán vesz részt vad, szadisztikus középkori orgiákon, márpedig ez a parfüm szerintem csak ilyen környezetben érezné otthon magát. Ugyanakkor, úgy gondolom, hogy ha valakinek tetszik az Opium stílusa, de nem találja elég testesnek és sűrűnek (létezik egyáltalán ilyen?), akkor az Alamutot neki találták ki. Ja, és ha nem lenne elég brutális az EdT, akkor létezik EdP és Parfum koncentrációban is…

Illatjegyek: illatvirág, aldehidek, jázmin, rózsafa, rózsa, ámbra, ylang-ylang, labdanum, narancsvirág, nárcisz, tubarózsa, mósusz, pacsuli, szantálfa, benzoin, bőr, púderes jegyek, amarisz (Amyris balsamifera)

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi

Hermés – Terre d’Hermés (2006) 8.5/10

Jean-Claude Ellena mindig is nagy névnek számított a parfüm szakmában, és 1974 óta folyamatosan ontja magából a csodálatosnál csodálatosabb illatokat, az igazán hatalmas közönségsiker azonban csak 2006-ban érte utol, amikor is a Hermés hivatalos orrává válva megalkotta a Terre d’Hermés-t (Hermés földje). Ellena a The Different Company nevű magánvállalkozását hagyta ott a Hermés kedvéért, amivel nekem kisebb csalódást okozott, de úgy tűnik, hogy nem kötött rossz üzletet, ugyanis a Terre d’Hermés minden elképzelhető elismerést besöpört (FiFi Awards, Basenotes Awards stb.), ráadásul vették is, mint a cukrot, s a nagy sikerének köszönhetően az egész Hermés kínálat is újra a figyelem középpontjába került.

A Terre d’Hermés amellett, hogy tényleg nem rossz parfüm, még egy igen ügyes marketingfogást is kapott segítségül annak érdekében, hogy a csúcsra törhessen. Ez volt az első parfüm, amelyet úgy reklámoztak, hogy kizárólag csak növényi és ásványi elemekből építkezik és nélkülöz mindenféle állati eredetű mellékterméket (pézsma, civet, kasztóreum, ámbra), s ez valószínűleg nagy hatást gyakorolt a manapság gombaként szaporodó vegetáriánusokra, s más állatvédő beállítottságú emberekre. Egyébként valószínűleg rengeteg parfüm jár még hasonló cipőben, és még több olyan van, amely bár használ mósuszt, vagy ámbrát, az teljességgel szintetikus, és soha semmilyen kapcsolatban nem állt az állatokkal, de hát a Hermés-nek jutott eszébe először, hogy ezt reklámként kamatoztassa, így övék a dicsőség és az ebből származó anyagi haszon is.

Rátérve az igazán lényeges dologra – magára az illatra – a Terre d’Hermés egy jó kis parfüm, eleven, könnyed és sziporkázó, s ami számomra legalább annyira fontos, teljesen eredeti és kreatív, úgy, hogy ugyanakkor mégis felismerhető benne Jean-Claude Ellena egyedi stílusa. Fejillatában, amely a kedvenc részem, a lédús grapefruit dominál, egy kis feketeborssal megfűszerezve, s egy számomra ismeretlen anyag ad neki egy érdekes, vasas, ásványvizes jelleget is. Emellett van itt még egy könnyed kapor-érzet is, amely nagyon jól működik a grapefruit fanyar zamatával. A leszáradás során előkerül a zöldes vetiver, amely később az alap legmeghatározóbb jegyévé válik, de a hosszan kitartó grapefruit-nek köszönhetően egyetlen pillanatra sem válik szárazzá, földessé vagy fássá, amint az a legtöbb vetiver dominálta illat esetében történni szokott. A Terre d’Hermés mindvégig lédús, fanyar és friss marad, s ehhez igazodik a vetiver, valamint az Ellena stílusért felelős eleven, férfias cédrus is (Iso-E Super?). Tartóssága rajtam öt-hat óra körüli, hatósugara meg erős közepesnek mondható.

Összességében úgy gondolom, hogy jól sikerült parfüm a Terre d’Hermés, egy kitűnő nyári választás lehet, amelynek főleg az első egy-két órája kifejezetten vibráló, friss és izgalmas. Az alap ugyan kissé laposabb és monotonabb, de azért azt sem kell lemosnom magamról, meleg időben szépen megállja a helyét. Az én fejemben úgy él ez a parfüm, mint a Déclaration modernebb, fanyarabb és kömény mentes (értsd: tiszta) változata, amely ennek megfelelően kevésbé szexi és férfias, de ugyanakkor frissebb és üdébb. Megérdemli a népszerűséget.

Megjegyzés: Ha valaki úgy érzi, hogy hozzá csak a niche parfümök méltóak, annak ajánlom figyelmébe a Red Vetyver-t, Montale-nak szinte tökéletesen sikerült lemásolnia a Terre d’Hermés-t. Kis ügyes…

Illatjegyek: narancs, grapefruit, feketebors, geránium, rózsa, pacsuli, vetiver, benzoin, Atlasz-cédrus, kovakő

Kreátor(r): Jean-Claude Ellena

Parfums de Nicolai – Vanille-Tonka (1997) 8.5/10

Nem is olyan régen még, a Guerlain kiemelkedett a konkurens parfümházak közül csodálatos minőségű vaníliájával, melyet oly nagy előszeretettel és ügyességgel használtak, hogy az már majdnem a ház védjegyének számított. Napjainkban ez a minőségbeli különbség már korántsem annyira nyilvánvaló, az új Guerlain parfümök szinte nem is tudják, hogy mi az a vanília, viszont úgy tűnik, hogy egy Guerlain unoka, Patricia Nicolai megörökölte a hagyományokat és a vaníliával való bánásmód művészetét. Ezt az elméletmet bizonyítja a florientális, bámulatosan kifinomult Sacrebleu és a nemrég megjelent Vanille Intense is, de az igazi vaníliás koronaékszer mégis csak a Vanille-Tonka, amely sokkal több, mint egy egyszerű, édes-sütis illatocska, lényegesen komplexebb és gazdagabb parfüm, mint ahogy azt a neve alapján gondolhatnánk.

A Vanille-Tonkában Patricia hasonló témát boncolgat, mint a négy évvel korábbról származó Sacrebleu-ben, de amíg ott virágokat használt a vaníliás alap színesebbé tételére, addig ebben az alkotásában a fűszerek szolgálnak díszítő motívumként. A parfüm fejillatában ánizsos-fahéjas jegyek keverednek a tonkabab már itt megjelenő púderes, poros édességével, ennek ellenpontozásaként pedig megjelenik a lédús mandarin és könnyed narancsvirág alkotta akkord, mely szépen fellazítja az illat textúráját. Aldouse Huxley írta a Pont és ellenpont című regényében, hogy egy jó zeneműnek (ő Bach-ot hozza fel példaként) pontok és ellenpontok mentén kell haladnia, s úgy tűnik, hogy ez az állítás a parfümökre is igaz, legalábbis a Vanille-Tonka fejillatában tökéletesen bevált a recept. Nagyon szép, izgalmas és kiegyensúlyozott illat jött létre. A továbbiakban a hangsúly kissé eltolódik a tonkabab keserédes, kumarinos irányába, melynek a feketebors és a szegfű fűszeres, markáns illata siet a segítségére, majd némi idő után megjelenik a vanília is. Azok, akik a legtöbb vanília-központú parfümből ismert édes, sütis illatot keresik, valószínűleg nem fogják megtalálni a számításaikat ebben a parfümben, ugyanis itt szó sincs gourmandkodásról; ez a vanília száraz és füstös, s csak alig észrevehetően édesíti meg a parfümöt, ráadásul csatlakozik hozzá a balzsamos tömjén is, amely csak még tovább hangsúlyozza a fűszeres jelleget. A parfüm leszáradása rajtam hat-hét órát tart, a hatósugarát pedig, az első egy-két óra után inkább bőrközelinek mondanám.

Patricia Nicolia, annak ellenére, hogy nem ismételgeti Montale-hoz hasonló monomániával a témáit, mégis kialakított magának egy egyéni stílust, melynek jegyei egy kis odafigyeléssel a Vanille-Tonkában is felfedezhetőek, így ha szerettétek a Sacrebleu-t, vagy a Maharanih-t, akkor van rá esély, hogy ez a parfüm is elnyerje a tetszéseteket. Nekem a kedvenc részem a fejillat különleges, egzotikus szépsége, meg az a kis finomság, ahogy az alapba beszivárog a tömjén, mintegy lélekkel, spiritualitással ajándékozva meg a parfümöt. Egyetlen hibaként a tonkabab néhol nyomasztó porosságát említeném, de összességében ez sem tudott elriasztani a parfüm élvezetétől.

Nektek melyik a kedvenc Nicolai illatotok?

Illatjegyek: bazsalikom, citrom, mandarin, szegfű, fahéj, feketebors, narancsvirág, tömjén, tonkabab, mexikói vanília

Kreátor(r): Patricia Nicolai

Marc Jacobs – Daisy (2007) 4.5/10

Megpróbálom rövidre fogni a mondandómat, mert erre a parfümre nem érdemes sok szót vesztegetni. Marc Jacobs szeretett volna egy illatot, amely vidám és fiatalos, ugyanakkor kifinomult is, de mégsem túl komoly, ezért felhívta Alberto Morillas-t, és megszületett a Daisy (Százszorszép). Ennyi. Szerintem az egész nem tarthatott tovább tíz percnél. Egy olyan tapasztalt parfümőrnek, mint amilyen Alberto Morillas, a Daisy teljesen semleges, ártatlanul könnyed illatának kikeverése a kisujjában lehetett. Azt is el tudom képzelni, hogy csak levett a polcról egy már régóta megalkotott, bevált virágos kompozíciót, felöntötte ugyanannyi hígítószerrel, s azzal kész is volt a műalkotás. Marc Jacobs rajzolt neki egy cuki kis virágocskás, gyermeteg üvegcsét, s a Daisy már mehetett is a boltokba, ahol az emberek egymás nyakára hágva próbálják azóta is beszerezni a “csodaparfümöt”.

Közelebbről szemügyre véve Marc Jacobs bestsellerét, egy rendkívül egyszerű és visszafogott gyümölcsös-virágos parfümöt láthatunk, melynek hasonló, de hangoskodóbb változatából tucatszámra találni az olcsó parfümházak kínálatában is. Fejillata halk szavú erdei gyümölcsökből, leheletnyi citrusosságból és némi zöldes ibolyából áll, melyet rövid idő után követ a szívillat virágosabb, de még mindig nagyon könnyed és jellegtelen aromája. Ebben a stádiumban, számomra a szokatlanul testetlen, lelketlen szintetikus jázmin jelenléte a legnyilvánvalóbb, de lengedezik körülötte még egy-két másik fehér virágocska is. Az alapillat lapos, unalmas, enyhén fás és főként a fehér mósuszról szól.

Bosszantó, hogy az emberek ennyire manipulálhatóak, és három darab műanyag fehér virágocskával bármit el lehet nekik adni. Ez a parfüm teljességgel fantáziátlan, az üvegét leszámítva mindenféle egyediséget, megkülönböztető jelleget nélkülöz és ráadásul annyira könnyed, hogy szinte nem is érződik. Az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok a Daisy-ről, az a cukorkás édesség, és a rózsaszín masnik jótékony mellőzése, így legalább marad egy kis természetes ártatlanság az illatában. Ha mindenképp javasolni szeretném valakinek a viselését, akkor a tíz-tizenkét éves lányoknak ajánlanám, meg azoknak, akik nem szeretik a parfümöket, és legszívesebben soha nem is éreznék, hogy épp mi van rajtuk. De legjobb, ha nem viseli senki…

Illatjegyek: eper, ibolyalevél, grapefruit, ibolyaszirom, jázmin, gardénia, mósusz, fehér fák, vanília

Kreátor(r): Alberto Morillas

Tauer Perfumes – Lonestar Memories (2006) 8/10

Andy Tauer jó arc. Mostanig mindössze négy alkotását sikerült kipróbálnom a svájci parfümőrnek, de már ezek alapján is teljesen egyértelművé vált számomra, hogy ez a fickó nem szereti a kompromisszumokat. Nem próbál senkinek megfelelni, nem törekszik milliók szívének meghódítására, sem pedig hatalmas anyagi haszonra, viszont az elképzeléseit tűzön-vízen át véghezviszi. Kialakított magának egy egyéni stílust, melynek főbb jellemvonásai az izgalmas, robosztus, és a megszokottól nagyon távol eső fej- és szívjegyek, s a csodálatos, gyantás, ámbrás alap, melyhez foghatót sehol máshol nem éreztem, de úgy tűnik, hogy a Tauer parfümök nem létezhetnek nélküle. Emellett teljesen egyértelmű, hogy Andy kitűnő minőségű alapanyagokat használ, s még ha a Lonestar Memories-hoz hasonló olfaktív merénylet kerül is ki a keze alól, a belefektetett munkához, érzelmekhez és az alapanyagok minőségéhez nem férhet kétség.

Mielőtt belevágtam volna a parfüm tesztelésébe, elolvastam róla egy-két kritikát, így sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom vele, de az elémbe táruló borzalmakra semmi nem készíthetett fel. A fejillat egy hatalmas, mindent elborító, keserű, füstölgő romból áll, melyben kátrány, égett gumi, méregerős feketekávé, kipufogógáz és olvadozó aszfalt szaga keveredik az égett húséval. Andy Tauer a füstölgő tűzhelyen kávét főző öreg, bőrkabátos cowboy illatából ihletődve hozta létre a Lonestar Memories-t, de a fejillat bennem sokkal inkább egy leégett traktorgyár motorolajas üszkeit idézi meg. Szerencsére ez a horror mindössze egy fél órát hepciáskodik a bőrömön, majd fokozatosan átalakul egy csodálatos, meleg és gyantás illattá, melyben a bőr-hatást megteremtő nyírfaszurok, a lapsang souchong-ra emlékeztető finom füstösség és valami ámbraszerű édes illat egy soha nem érzett, férfiasan érzéki összhangot alkot. Ebben a stádiumban egy kis fantáziával felvértezve, érezni lehet a tábortűz közelében legelésző lovak bőrének szagát, de még a párolgó lóürülék kigőzölgését is, mely teljes mértékben visszaállítja a fejillatból hiányolt természetközeli hangulatot. Bár az illatpiramis nem jelzi, szerintem némi szerecsendió is el lett rejtve a kompozícióban, számomra legalábbis nyilvánvaló kellemes fűszerességének jelenléte, mely jól harmonizál a sárgarépamag íriszre emlékeztető aromájával. Ez az állatias, füstös-fűszeres illatozás jó néhány óráig eltart a bőrömön, majd amikor végül is kialszik a tűz, és csak a parázs pislákol tovább, akkor megjelenik a már említett, Tauer féle gyantás, ámbrás, tonkababos alap, hogy méltóképpen érhessen véget az este.

Nehéz dolog helyesen megítélni a Lonestar Memories-t, mert egyrészt gyanítom, hogy nagyon kevés ember képes magán, vagy a közvetlen környezetében elviselni az illatát (főleg az első egy-két órában), másrészt viszont valami csodálatosan újat és eredetit hozott a parfümök világába, melynek bizonyos részei kifejezetten élvezetesek és inspirálóak. Viselhetetlensége miatt tőlem most csak nyolcast kap, de ennek ellenére melegen ajánlom mindenkinek, aki nyitott az újra és az izgalmas parfümökre.

Illatjegyek: geránium, muskotályzsálya, sárgarépamag, jázmin, nyírfaszurok, füstös bőr, cédrus, mirha, tonkabab, vetiver, szantálfa

Kreátor(r): Andy Tauer

Les Parfums de Rosine – Rose d’Homme (2005) 8.5/10

A Les Parfums de Rosine volt az első divatház, amely saját parfüm-kollekciót adott ki. Meglepő, nem? Az igazság az, hogy a napjainkban inkább niche parfümházként működő cég, Paul Poiret divattervező irányítása alatt már 1911-ben megjelentette az első parfümét, a La Rose de Rosine-t, ezzel tíz évet ráverve a Coco Chanel legendás No.5-jára. Paul Poiret első lányáról, Rosine-ról nevezte el a kollekciót, és néhány évig nagyon jól is ment az üzlet, fogytak a parfümök, ámde az első világháború kirobbanása véget vetett a hattyúdalnak és a Les Parfums de Rosine bezárta kapuit. Az újraélesztésre 1991-ig kellett várni, amikor is egy Marie-Helen Rogeon nevű hölgy – kinek a nagyszülei egykoron Paul Poiret alkalmazottjai voltak – nekifogott, hogy egy régi recept alapján, Francois Robert parfümőr segítségével, újra megalkossa a La Rose de Rosine-t. A vállalkozást siker koronázta és napjainkban már több mint húsz különböző Rosine parfüm van forgalomban, melyeknek majd’ mindegyike a rózsa témáját boncolgatja és az egy Roseberry-t leszámítva (ezt Pierre Bourdon készítette), mind Francois Robert orrát dicsérik.

Lévén egy Y kromoszómával ellátott egyén, az ismerkedést a parfümház egyetlen férfiaknak szánt illatával, a Rose d’Homme-mal kezdtem, és nem is bántam meg a dolgot, mert az nagyon jó parfümnek bizonyult. Egy kissé régimódi és visszafogott, de rendkívül elegáns alkotás, melyben a kiegészítő jegyek szépen körülfogják a rivaldafényben álló rózsát, így az egyáltalán nem tűnik hivalkodónak, vagy kirívónak, de nem is veszik el a forgatagban. A Rose d’Homme nyitánya kifejezetten aromás, citrusos (számomra a bergamott a legnyilvánvalóbb, de a mandarin is jelen van), szúrós, szappanos jellege pedig a 80’-as évek nehéztüzéreit juttatja eszembe. Markáns egy kezdet, és nem is igazán nekem való, de mindössze tíz perc után lecsitulnak a dolgok, s a Rose d’Homme egy megnyugtató, már-már nőiesen púderes parfümmé szelídül, melyben a rózsa élénk, zöldes fanyarságát jól ellensúlyozza a puha bőr, a száraz, földes vetiver és az édes vanília képezte alap. Az idő előrehaladtával egyre jobban hangsúlyozódik a parfüm fás-poros jellege és egyre kisebb szerepet kap a rózsa, de ez egyáltalán nincs ellenemre, kellemes irányba haladnak a dolgok, s szerencsére egyetlen pillanatra sem válik túl édessé, vagy nyomasztóvá az illat. A Rose d’Homme tartóssága és hatósugara egyaránt elfogadható, nem kimagasló, de panaszra sem ad okot.

Ez a parfüm nem egy sokkoló, kötélen táncoló, hatásvadász alkotás, de ettől még nagyon jól végzi a dolgát, érdekes átalakulásokon megy keresztül, és tulajdonképpen nem lehet unalmasnak nevezni. Az igaz ugyan, hogy nekem jobban megmozgatja a fantáziámat a Black Aoud sötét vadsága, vagy a No.88 arisztokratikus szépsége, de viselhetőség tekintetében kétségtelenűl a Rose d’Homme a nyerő, és ez is egy fontos szempont. Sajnos én egy irracionális vásárló vagyok és szinte mindig a nehezebben viselhető illatok mellett döntök, de ettől függetlenül ajánlom mindenkinek a figyelmébe ezt a parfümöt: egy minőségi alapanyagokból összerakott, kifinomult alkotás, mely jó úton halad a klasszikussá válás felé.

Illatjegyek: bergamott, mandarin, citrom, levendula, jázmin, rózsa, pacsuli, bőr, vetiver, vanília

Kreátor(r): Francois Robert

Christian Dior – Diorissimo (1956) 8-10/10 *

Ma végre eljutottam egy Sephora-ba és némi gondolkodás után a Diorissimo tesztelése mellett döntöttem, melyről nemrég Zólyomi Zsolt is mesélt néhány érdekességet a Zárórának adott interjújában. Ez az 56’-os klasszikus egy „egyszerű” gyöngyvirág illat és minden idők talán legjobb parfümőre, Edmond Roudnitska orra alól került ki. Ami igazán különlegessé teszi a Diorissimo-t, az annak a furcsaságának a következménye, hogy a gyöngyvirág illatát nem lehet kinyerni és rögzíteni, így a parfümőrnek az egész gyöngyvirág-hatást más úton előállított, főként szintetikus molekulák felhasználásával kellett elérnie. Roudnitska a feladat megoldásához Cabris-ban, egy Grasse közelében lévő falvacskában fogott neki, ahol gyöngyvirágot termesztett, és azt használta viszonyítási alapul, a végeredmény pedig egy több mint 80%-ban szintetikus parfüm lett, mely tökéletesen természetesnek ható gyöngyvirág illatot áraszt magából. Azt hiszem, ha csak ez az egy alkotás hagyta volna el Roudnitska boszorkányműhelyét, az is elég lenne a zsenialitása bizonyításához…

Be kell vallanom, hogy egyre jobban haragszom az IFRA-ra. Hogy miért? Hát csak azért, mert betegesen eltúlzott aggályoskodásukkal (bővebben: itt és itt) sikerült a Diorissimo-t is tönkretenniük. Ennek a parfümnek több mint 20%-át egy hydroxicitronellal nevű szintetikus molekula tette ki, melynek nagyon fontos szerep jutott a gyöngyvirág illatának létrehozásában, pechjére azonban a rá allergiás személyeknek enyhe bőrirritációt is szokott okozni, így a parfüm-inkvizíció tiltólistájára került. Napjainkban már csak nagyon kis mennyiségben használható a parfümökben és ennek a szabálynak a terhe alatt görnyed a Diorissimo is. Roudnitska - aki a részletek megszállottja volt - nem szerette a túlzsúfolt, nehézkes és zavaros parfümöket, s a Diorissimo-t is úgy alkotta meg, hogy bár teljes mértékben magában hordozta a gyöngyvirág fullasztó, narkótikus, zöld illatát, mégis mindvégig kristálytiszta, könnyed, már-már chypre szerűen élénk tudott maradni. Ehhez képest az új, hydroxicitronellal-szegény változat tompa, álmos, édeskés és hiányzik belőle a tavasz vibráló feszültsége, amely az eredeti változatot oly naggyá tette. Még mindig gyöngyvirág illata van, de sajnos inkább hasonlít egy szobaillatosító gyöngyvirágára, vagy egy illatos papírzsebkendőre, mint egy művészien megszerkesztett parfümre. A hatósugara egyébként kiváló, tartósság tekintetében pedig négy-öt órára számíthatunk, ami nem is olyan rossz egy könnyednek szánt virágos parfümtől.

Tudom, hogy napjainkban a gázkromatográfia közel tökélyre fejlesztésével már gyerekjáték a gyöngyvirág illatának létrehozása, és ennek megfelelően el is árasztanak mindent vele, de ez semmit nem von le Roudnitska érdemeiből és még kevésbé tudja pótolni azokat a zseniális apróságokat, melyekkel a parfümőr elérte, hogy a Diorissimo könnyed és levegős legyen. Nagy kár, hogy a divatnak, a nyereségvágynak és az IFRA hülyeségeinek engedve a Dior hagyja, hogy tönkremenjen egy igazi műalkotás. Mintha újrafestenék a Mona Lisa-t, mert rákkeltő anyagokat tartalmaz a festéke, vagy, mert a modern ízlésnek nem elég élénkek a színei…

* - Az eredeti Diorissimo megkapja tőlem a tízest, a modern változatnak azonban be kell érnie egy nyolcassal. Ha így folytatódnak a dolgok, akkor néhány év múlva már ez is túlságosan bőkezűnek fog tűnni.

Illatjegyek: bergamott, zöld jegyek, ylang-ylang, rózsafa, amarillisz (Amaryllis spp.), boronia (Boronia spp.), jázmin, szantálfa, civet

Kreátor(r): Edmond Roudnitska

Annick Goutal – Le Chévrefeuille (2002) 7/10

Az Annick Goutal parfümház 2001-ben indította útjára a Les Soliflores Collection-t, melynek minden darabja egyszerű, letisztult alkotás és egy konkrét virágra összpontosít. A sorozat tagjai állítólag limitált kiadásban jelennek meg, de ennek ellenére világszerte könnyen beszerezhetőek, és figyelembe véve az egyre növekvő népszerűségüket, szerintem még jó ideig nem is fognak eltűnni a polcokról. Nekem különböző internetes források alapján összesen hét tagot sikerült összeszámlálnom (La Violette, Le Muguet, Le Chévrefeuille, Des Lys, Le Jasmin, Néroli, Le Mimosa), melyek közül a Des Lys már nincs forgalomban, de ha valamit kifelejtettem, akkor bátran jelezzétek.

Az elmúlt tavasz során többször is megragadta a figyelmemet egy különleges, fehéres-sárgás virágzatú cserje, melynek csodálatos, jázminra emlékeztető, de annál üdébb illata valósággal magához láncolta az orromat. Egészen addig sosem volt dolgom ezzel a növénnyel, így sejtelmem sem volt, hogy mi lehet a neve, de rövid nyomozás után kiderítettem, hogy a japán loncról (Lonicera japonica) van szó, és innen már egyenes út vezetett egy Le Chévrefeuille illatmintához. A minta pedig felemás eredményt ért el: a várva-várt, természetből megismert, nagy sóhajokra késztető lonc illatát számomra sajnos nem tudta visszaadni, de természetes, mosolygós frissessége így is elnyerte a tetszésemet. Míg az igazi lonc - bár kecses és üde - mégis kissé édes, tejes és kifejezetten erotikus, éjszakai hangulatú, addig a Le Chévrefeuille a kora nyári hajnalok irányából közelíti meg a témát és csak a virág zsenge, harmatos frissességére koncentrál. Ehhez Isabelle Doyen és Camille Goutal nagy adag citromot és petitgraint adott a lonc mellé, mellyel egy bájosan könnyed és hamvas szépségű fejillatot hoztak létre. A citrusos-virágos jegyek között feltűnik egy eleven zöld akkor is (paradicsomlevél?), amely még csak tovább erősíti az üde hatást, és bár a szívillatban kissé felerősödik a lonc jelenléte, a parfüm egyetlen pillanatra sem közelíti meg azt az érzéki, ábrándos szépséget, amit a fehér-sárga virágoktól kaptam. A Le Chévrefeuille nagyon rövid életű, két-három óra után egy jellegtelen, citrusos-virágos bőrközeli illattá szárad le, amely már inkább tűnik egy testápoló emlékének, mint parfümnek, s további egy óra után végképp elillan. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy a hatósugara rendben van, így bátor kézzel adagolva jól érezhető illatfelhőt von a viselője köré, s ezzel jelentősen megszépíti a nap első néhány óráját.

Nem azt kaptam, amit vártam tőle, de ennek ellenére nem tartom rossz parfümnek a Le Chévrefeuille-t. Természetes vidámság és fiatalos hangulat árad belőle, nehezen tudnék jobb parfümöt elképzelni egy kora reggel strandra induló lánykának. A tökéletes lonc-parfüm keresése ugyan tovább folytatódik, de gazdagabb lettem egy kellemes nyári illattal. Szeretitek a loncot?

Illatjegyek: petitgrain, citrom, zöld jegyek, lonc, vadon élő nárcisz, jázmin

Kreátor(r): Isabelle Doyen és Camille Goutal

Montale – Black Aoud (2006) 10/10

A Black Aoud 2006-ban jelent meg, de máris bevéste magát a parfüm-történelembe, méghozzá szép nagy betűkkel. Mindössze néhány évre volt szüksége ahhoz, hogy Pierre Montale-t és parfümházát a csúcsra repítse, és ugyanakkor kirobbantson egy igazi aoud-őrületet, amely napjainkban fekete halálként viharzik végig a világ niche parfümházain, mindenhol újabb aoudos illatok felbukkanását eredményezve (lásd: By Kilian, Byredo, Le Labo, L’Artisan, Czech & Speake, Comptoir Sud Pacifique, Bond No.9, Juliette Has a Gun stb.) Természetesen ez az aoud-járvány annak is köszönhető, hogy a Firmenich és a Givaudan illatszergyártó mamutcégek jóvoltából világszerte - az eredeti aoud árának töredékéért - beszerezhető a szintetikus aoud, de a legfontosabb tényező szerintem mégiscsak a Black Aoud hatalmas sikere volt. Lássuk hát, mitől olyan jó ez a parfüm…

Pierre Montale hosszú évekig a szaúdi királyi család hivatalos parfümőre volt, ahol megismerhette és magába szívhatta az ottani hagyományokat, illatkultúrát, a Black Aoud pedig ezen tapasztalatok tökéletes szintézise – legalábbis az én orrom számára. Ez a parfüm nem egy bonyolult alkotás, nincsenek benne ravasz trükkök és rejtett finomságok, viszont annyira hatalmas, rusztikus és gazdag illat, amilyennel a Montale előtti Európában csak nagyon ritkán találkozhattunk, annál inkább Kelet-Ázsiában, az Aquilaria malaccensis fa és az illatos rózsamezők hazájában. A Black Aoud fejillata szinte kizárólag az aoudról szól, amely egyszerre sötét és csillogó, keserű és mézédes, száraz és simogató, kámforos és füstös, fűszeres és fás, s ami a legfeltűnőbb benne, az a furcsa gyógyszeressége. Hosszasan nyomoztam, hogy kiderítsem a Montale által használt aoud származását, és arra az eredményre jutottam, hogy termesztett és Phaeoacremonium parasitica-val mesterségesen megfertőzött, majd megcsapolt fáktól származik, ami messze nem a legjobb minőséget eredményezi, de legalább nem szintetikus. Ugyanakkor, ha jobban belegondolunk a dologba, akkor ennek az egésznek semmiféle jelentősége nincs, mindaddig, amíg tetszik, amit érzünk. Márpedig az én orromnak kifejezetten tetszik ez az aoud és a háttérből fokozatosan előszivárgó sűrű, édes, szirupszerű rózsától csak még szebbé válik a parfüm. Ez a rózsa hatalmas erővel rendelkezik, úgy a hatósugara, mint a tartóssága lenyűgöző és az első óra után szinte teljesen átveszi az irányítást az aoudtól, amely innentől kezdve csak a statiszta szerepét tölti be. Ami a leszáradás során még előkerül a sötétből az egy kevés puha mósusz, valamint egy csipet földes pacsuli, mely jól kiegészíti a rózsa olykor már kegyetlennek tűnő édességét, de igazán nagy változásra nem kell számítani. Rajtam a parfüm tartóssága huszonnégy óra körüli és a hatósugara is bődületesen jó, egy-két fújás messzemenően elég belőle.

Bár az alapötlet sem volt különösebben eredeti – hiszen egyértelműen Szaud-Arábiából származott – és azóta világszerte rengeteg hasonló parfüm készült (melyeknek nagy részéért maga Montale a felelős), mégis úgy gondolom, hogy a Black Aoud valamit letett az asztalra. Egyrészt felnyitotta a szemünket erre az izgalmas, csodálatosan komplex anyagra, másrészt meg annyira egyszerűen és földbedöngölő erővel ábrázolta a témát, hogy azt nehéz lesz felülmúlni. Nekem Szaladint juttatja eszembe, Damaszkusz meghódítóját, ugyanaz a nagyság, bátorság és történelmi légkör lengi körül, mint az említett szultánt. Persze lehet kísérletezni, újabb parfümöket kipróbálni, hatalmas az aoudos parfümválaszték és talán vannak/lesznek olyanok, amelyek szebbek, kifinomultabbak, jobban megfelelnek egyéni ízlésünknek, de a mindenkori alapmű mégiscsak a Black Aoud marad.

Illatjegyek: kambodzsai aoud, mandarin, pacsuli, rózsa, mósusz

Kreátor(r): Pierre Montale

The Different Company – Osmanthus (2001) 7.5/10

Az osmanthus, avagy illatvirág (Osmanthus heterophyllus) egy Kelet-Ázsiában és Dél-Japánban őshonos örökzöld cserje, melynek aprócska, de erős bukéjú fehér virágai késő ősszel, főként októberben nyílnak. Lévén egy nehezen termeszthető növény, nem túl gyakran találkozunk vele a parfümökben, pedig kellemes, gyümölcsösen fanyar aromája igazi éke lehet egy illatkompozíciónak, s komplexitása miatt szinte egymagában is megállhatná a helyét. A The Different Company - mely méltán híres arról, hogy parfümeihez a legjobb minőségű alapanyagokat használja fel - ugyan nem hagyta magára az osmanthust (ellátta néhány diszkrét kiegészítő elemmel), de a virágnak a parfümben lévő igen magas koncentrációját jelzi az a tény, hogy az alkotók 50ml parfüm előállítása során 4kg tiszta virágszirmot használtak fel.

Jean-Claude Ellena az Osmanthus megkomponálásával azokat az emlékeit próbálta megörökíteni és üvegbe zárni, melyeket a Pekingben lévő Tiltott Városban tett látogatása során szívott magába, így ne lepődjünk meg azon, hogy a parfüm finomsága és törékenysége egy Ming korabeli vázáéval vetekedik. Az osmanthus eleve nem egy indolos, fülledt és erotikus illatú virág, s olyan friss, könnyed jegyekkel kiegészítve, mint a citrusok, csipkebogyó és zöld levelek, csak még kecsesebbé és éteribbé válik. A parfüm fejillatában a bergamotté a főszerep, amely egy kevés hamvas rózsával van kiegészítve, de az egész nagyon hamar elillan és átadja a porondot a szívillatnak, amelyen már az illatvirág uralkodik. Ez az akkord nagyon érdekes, egyetlen más virágéhoz sem hasonlítható, sokkal inkább a friss sárgabarack és a kissé túlérett alma savakban gazdag illatára emlékeztet egy leheletnyi szappanossággal kiegészítve. Gyerekkoromat juttatja eszembe, amikor télvíz idején néha lementünk a pincébe, hogy felhozzunk egy kosár ráncos bőrű, fonnyadt, néha már romlásnak induló almát, melyek ugyanazt az intenzív, édes-fanyar és pezsgő illatot árasztották magukból, mint az Osmanthus. Nagyon szép és elegáns ez a szívillat, boldogan elszagolgatnám naphosszat, de sajnos néhány röpke óra után lelapul és “erjedni kezd” a bőrömön, savanykássá válik és ebben a stádiumban leginkább egy gyümölcsös, élénk savú fehér borra emlékeztet, amelyet meginni jó, viselni azonban már kevésbé. Talán, ha több lenne benne a mósusz és a szénás, édeskés kumarin, akkor elkerülhető lenne ez a vég, de akkor valószínűleg a szívillat élénksége is odalenne és az egész parfüm közelebb kerülne a Parfum d’Empire Osmanthus Interdite-jének puhaságához, elveszítve ezzel a lényegét.

Összességében úgy gondolom, hogy az Osmanthus egy kellemes és különleges parfüm, melyből nagyon jól megismerhető az illatvirág érdekes, fanyar aromája és jó alternatívát nyújt a mostanában divatos, olcsó szagú és túlságosan édes gyümölcsös parfümök helyett. Én elsősorban egy elegáns és érett nőn tudom elképzelni, de gyanítom, hogy egy szeplős-copfos leánykán is jól mutatna. Ugyanakkor ez a parfüm kíváncsivá tett a szintén Jean-Claude Ellena orra alól kikerült Osmanthe Yunnan-ra (Hermés – Hermessence Series), amely állítólag az illatvirág egy krémesebb, laktonosabb változatát tárja elénk, s amelyet Luca Turin öt csillaggal honorált. Ismeritek?

Illatjegyek: bergamott, illatvirág (Osmanthus heterophyllus), kasztóreum, mandarin, narancs, rózsa, zöld levelek, mósusz, csipkebogyó, széna

Kreátor(r): Jean-Claude Ellena

Yves Saint Laurent – Opium (1977) 8.5/10

Yves Saint Laurent 1936-ban született Algériában és már tizennyolc évesen, 1954-ben Christian Dior-nak dolgozott, majd 1957-ben, a mester halála után átvette a cég irányítását is. Sokáig azonban nem élvezhette ezt a kényelmes pozíciót, 1960-ban kirúgták a Dior-tól, így 1962-ben – jobb ötlete nem lévén – saját divatházat alapított, mellyel villámgyorsan a csúcsra ért. Első parfüme, az Y 1964-ben jelent meg, de igazi sikereket csak az 1971-ben kiadott Rive Gauche hozott a háznak, majd ezt követte 1977-ben az Opium, amely valóságos mámoros függőséget okozott a nők körében és rövid idő alatt korának legfontosabb, legnépszerűbb parfümévé vált. Izgalmas, sokat sejtető nevének, a meztelen nős reklámhadjáratának és nem utolsósorban a jellegzetes, egyedi illatának köszönhetően még azok a nők is Opium-tól akartak illatozni, akik egyébként nem is vonzódtak az orientális parfümökhöz.

Márpedig az Opium egy orientális parfüm, méghozzá a műfaj egyik legnagyobb, leggazdagabb illata, legalábbis az volt, amíg az IFRA bele nem szólt a dolgokba az eugenolra és az izo-eugenolra vonatkozó korlátozásaival. Ezen anyagok, melyek a szegfűszeg és a szegfű illatának nagy részéért felelősek, az Opium-ban is fontos szerepet játszanak, így amikor nemrég az Yves Saint Laurent új üvegcsébe zárva az illatot, egyúttal az eugenol szintjét is az IFRA szabályokhoz igazította, jelentősen megcsonkította a parfüm szépségét. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a csonka Opium is mérföldekkel jobb, mint a 2010-ben piacra dobott Belle d’Opium, amelynek a létezésére egyszerűen nem kapok magyarázatot. Sic transit gloria mundi.

Amikor néhány éve először teszteltem a parfümöt (még az eugenolban gazdag változat volt), valósággal fejbevágott a kissé ódivatúnak tűnő, de hatalmas, gazdag szegfűszeges bukéja, ezzel szemben a minap kipróbált változata – bár még mindig egészen jó – némileg vékonyabb, szegényesebb és a szegfűszeg is halkabban muzsikál benne. A hosszan tartó fejillatában azonban még ott vannak a pezsgő aldehidek, a narancs, a fahéj és az érett szilva, s az engedélyezett kevéske eugenollal kiegészítve egy olyan opulens, hivalkodó akkordot alkotnak, amilyet csak az Opium tudhat magáénak. Belépve a szívillatba már kevésbé tűnik rózsásnak a helyzet, a pikáns szegfű, az öreges gyöngyvirág, a zöld babérlevél és a száraz mirha inkább szúr, mint simogat, és kissé testetlenebb is mint hajdanán, de szerencsére az alapillat már megint rendben van. Az opoponax, krémes szantálfa, édes balzsamok, meleg ámbra és aszalt gyümölcsök keveréke érzéki, puha és hívogató, igazi orientális kéjelgés. Az Opium tartóssága kiváló, illatfelhőcskéi pedig még mindig félelmetesen messzire elmerészkednek.

Az eredeti Opium egy hatalmas parfüm volt és bár elvesztett egy-két csatát, megkopott kissé a fénye, meg a parfüm-kultúra is jelentősen átalakult 1977 óta, szerintem még mindig érdemes kipróbálni és esetleg elraktározni belőle a nehezebb időkre, mert igazán egyedi darab. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha a barátnőmön szegfűszeges orientálist szeretnék érezni, akkor valószínűleg a Diptyque Eau Lente-jét adnám a kezébe, amely az Opium-hoz hasonlóan szegfűszeggel, naranccsal és édes mirhával játszik, de valahogy letisztultabban és természetesebben teszi mindezt.

Szeretitek az Opium-ot?

Illatjegyek: aldehidek, szilva, gyöngyvirág, narancs, feketebors, koriander, bergamott, babérlevél, citrom, mandarin, szegfűszeg, jázmin, fahéj, rózsa, barack, írisz, szegfű, mirha, ylang-ylang, benzoin, pacsuli, opoponax (édes mirha), cédrus, szantálfa, labdanum, kasztóreum, mósusz, vanília, tolu balzsam, ámbra

Kreátor(r): Jean Louis Sieuzac