Comme des Garcons - Comme des Garcons 2 Man (2004) 8/10

Comme des Garcons-ékat lehet nem szeretni szokatlan, néha erőltetetten posztmodern, szintetikusnak ható parfümeik miatt, de azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy nagyon értenek a tömjénhez. A 2002-ben megjelent Series 3: Incense öt csodálatosan izgalmas tömjénes illata után, 2004-ben a Comme des Garcons 2 Man nevű parfümüket is e köré a szent alapanyag köré építették, s megint csak nagyszerű dolog született belőle.

A parfüm kissé citrusosan (kumquatosan?) indít, de aztán pillanatok alatt átveszi a tömjén a karmesteri pálcát, s ettől kezdve ő diktálja a tempót. Ez egy erősen száraz, kissé füstös és minerális tömjén, amely némiképp emlékeztet az Avignon-beli párjára, de annál fásabb és kevésbé spirituális. A karmestert halkan fuvolázó fűszerek veszik körül, melyek közül a szerecsendió, és – bár nem jelenik meg az illatpiramisban – némi római kömény a legjellemzőbb, de a parfüm nem válik tőle ágyékszagúan érzékivé, inkább a karakteres, férfias jelleget erősíti. Az idő múlásával rázendítenek a csellósok is, amitől az illat még fásabbá válik: az orrom azt mondja, hogy a cédrus és a szantálfa összjátéka eredményezi ezt a robosztus, ceruzahegyzék illatára emlékeztető akkordot, de az illatpiramis más véleményen van; szerinte a mahagóni a felelős a fásságért. Legyen neki igaza…

Elérkezve az alapillathoz, a parfüm kissé melegebbé és lágyabbá válik, egy puha bőrös akkord egészíti ki az öregedő fákat, de az illat alaphangulata továbbra is száraz, fás és határozottan férfias marad. Rajtam ez a leszáradás öt-hat óra alatt megy végbe, amivel talán be is érném, de sajnos ez alatt is kissé szégyenlősen viselkedik a parfüm a bőrömön, hatósugara erősen bőrközeli, és sokszor nyomoznom kell, hogy érezzem az illatát, így kénytelen vagyok pontlevonással büntetni.

A Comme des Garcons 2 Man egyértelműen modern illat, és a füstös, tömjénes jellege ellenére is inkább nagyvárosi parfümnek érzem, mint természet közeli vagy spirituális alkotásnak. Ugyanakkor érdekes módon kissé komolynak és öregesnek hat, inkább tudom elképzelni édesapámon, mint magamon, de ez a legkevésbé sem negatívum. Én valószínűleg csak akkor fogom használni, ha valamiért egy kifejezetten fás illatra vágyom (ritkán van ilyen), ebben a műfajban ugyanis még nem találtam a 2 Man-nél jobbat. Nektek melyik a kedvenc fás parfümötök?

Érdekesség: Mark Buxton-t napjaink egyik legkreatívabb parfümőreként tartják számon, de a Comme des Garcons 2 Man több szempontból is erősen emlékeztet az előtte egy évvel megjelenő Gucci pour Homme-ra, amely tudomásom szerint nem az ő orra alól került ki. Most akkor mi van?

Illatjegyek: tömjén, fehér füst, sáfrány, szerecsendió, menta, vetiver, mahagóni, bőr, kumquat (Citrus japonica)

Kreátor(r): Mark Buxton

Diptyque – L’Eau de Tarocco (2009) 8.5/10

2008-ban a Diptyque piacra dobott három Eau de Cologne koncentrációjú illatot (L’Eau de L’Eau, L’Eau de Hesperides, L’Eau de Neroli), amelyeknek egyike sem keltett különösebb érdeklődést a nagyvilágban, de ez a legkevésbé sem szegte kedvét a cégnek, s rá egy évre kiadtak egy újabb kölnivizet, a L’Eau de Tarocco-t. Ugyanaz a parfümőr (Olivier Pescheux), ugyanaz a sorozat, azonban míg az első három illat arc nélkül jött a világra, addig a negyedikhez mellékeltek egy kis háttértörténetet, s ennek-e, vagy egyszerűen a jobb kivitelezésnek köszönhetően, a L’Eau de Tarocco igencsak hangosat szólt, s például Chandler Burr parfümkritikus is az egekbe magasztalta. A háttértörténet mindössze annyi, hogy Olivier Pescheux Marokkóban járva-kelve kipróbált egy carpaccio d’orange nevű desszertet, amely friss, vékonyra szeletelt narancsból, fahéjból, rózsavízből és sáfrányból készült, s ez annyira megtetszett neki, hogy örömében parfümmé nemesítette az élményt. Egyszerű story, de ahhoz bőven elég, hogy felkeltse az érdeklődésünket és ki akarjuk próbálni az illatot. Én is ezt tettem.

A parfüm névadója a Tarocco narancs, avagy vérnarancs, amely arról nevezetes, hogy a héjából kisajtolt illóolaj illata sokkal jobban hasonlít a gyümölcshús illatára, mint azt egy átlagos narancstól megszokhattuk. Beleszippantva a parfüm fejillatába, szembe is találkozunk ezzel a csodálatos naranccsal, amely tényleg a lédús, kissé savanykás narancslé illatát idézi, némi grapefruit-os fanyarsággal kiegészítve. Briliáns ez a kezdet: friss, vidám és annyira természetes, hogy összefut a nyál a számban. Sajnos az egész nem tart tovább egy percnél, a lédús vérnarancs leszárad, és a továbbiakban inkább a gyömbér meg a grapefruit szolgáltatja a citrusos alaphangot, egy kevés üde, természetes rózsával kiegészítve. Ehhez csatlakozik a kurkuma és a sáfrány némi fűszeres, icipicit gyógyszeres jelleget kölcsönözve az illatnak. Kellemes, vidám, fanyar akkord jön létre, amely szerintem az első tavaszi napsugártól a perzselő nyári hőségig, bármilyen időben megállja a helyét.

Az Eau de Cologne-ok híresek a csapnivaló tartósságukról, amely ritkán haladja meg az egy-két órát, azonban a L’Eau de Tarocco esetében nem kell emiatt aggódni. Itt az alapot a cédrus mellett két tiszta, barackbőr-puha és levegős mósusz (Serenolide, Cosmone) teszi tartósabbá és kerekebbé, így rajtam öt-hat órát is elüldögél az illat, mielőtt beleveszne a világűrbe. Jó dolog ez, örvendünk neki, viszont ára van: a mósuszok szintetikusak, s ez bizony érződik is, a lenyűgözően természetes kezdet után nem hiányoltam ezt a tisztaságszagú, kissé közönséges szintetikumot. De hát valamit valamiért. Ha nem lennének a mósuszok, akkor valószínűleg a fűszeres, fanyar, rózsás akkordnak is sokkal hamarabb búcsút kellene mondanunk.

Összességében egészen jó kölni a L’Eau de Tarocco, kifejezetten kellemes, friss, karakteres, a tartóssága meg messze a legjobb, amit ebben a műfajban tapasztaltam. Szívesen viselném nyáron, ha lenne egy egész üvegem belőle, de a szintetikus alap miatt valószínűleg nem fogom megvenni, inkább egy tradicionális, természetesebb kölnit választok majd.

Illatjegyek: Tarocco narancs, fahéj, kurkuma, gyömbér, rózsa, cédrus, tömjén, sáfrány, Serenolide, Cosmone (szintetikus mósuszok)

Kreátor(r): Olivier Pescheux

Maitre Parfumeur et Gantier – Iris Bleu Gris (1988) 7/10

Nem is olyan régen, a Dior Homme-al kapcsolatosan leszögeztem, hogy az írisz nem egy kifejezetten férfias jegy, azonban Jean Laporte Iris Bleu Gris-e (Kék-szürke írisz) rám cáfolt és megmutatta, hogy miként lehet férfias egy íriszen alapuló parfüm. A recept igen egyszerű: az íriszt a parfüm nevében kell elhelyezni, az alkoholban meg más, férfias aromájú anyagokat kell feloldani. Stop. A viccet félretéve, az Iris Bleu Gris az egyik legfontosabb és legkülönlegesebb íriszes parfüm, amelynek sikerült ezt a púderes, földes, nőies illatot egy aromás, zöld, karakteres férfiillat szívébe zárni, úgy hogy az teljesen belesimuljon a kompozícióba és elveszítse nőiességének legnagyobb részét.

A parfüm egy intenzív, lédús és meglepő módon kifejezetten édes citrommal indít, amellyel párhuzamosan egy keserű, szappanos zöld jegy bontakozik ki, galbánumos, ibolyás erényeket csillogtatva meg. Érdekes fejillat, kicsit a 20’-as, 30’-as évek klasszikus parfümjeit juttatja eszembe, és bár sosem voltam igazi borbélyműhelyben, az Iris Bleu Gris-t megillatolva mégis egy zsírosan csillogó, frissen borotvált toka, fölötte meg egy kipödört bajusz jelenik meg előttem. A folytatásban alábbhagy a hangerő, elpárolog a citrom és egy ibolyalevél-zöld, minimálisan púderes, almásan édes, ugyanakkor mégis kissé fanyar akkord alakul ki, amelynek a hátterében klasszikus, bőrös jegyek sertepertélnek. Ebben a konglomerátumban van elrejtve az írisz is, de annyira elveszik a zöld levelek és vaníliás almák kavalkádjában, hogy egy kis poros-púderes jellegtől eltekintve képtelen vagyok rátalálni. Lehet, hogy az írisznek egy olyan arca mutatkozik itt meg, amelyet eddig nem ismertem, de az biztos, hogy egyáltalán nem hasonlít az írisz etalonnak számító Iris Silver Mist-re (Serge Lutens), sem a The Different Company Bois d’Iris-ére, de még csak a Prada Infusion d’Iris-ére sem. Az édeskés, zöld, bőrös akkord körülbelül öt-hat órát marad a bőrömön, elegáns illatfelhőt teremtve körülöttem, majd amikor halványodni kezd, megjelenik egy kevés tölgymoha, hogy szúrósabbá, férfiasabbá tegye a leszáradást.

Az Iris Bleu Gris a Maitre Parfumeur et Gantier parfümházon belül a Les Caprices du Dandy (A piperkőc szeszélyei) sorozat tagja, és azt hiszem, hogy nagyon is jó helyen van ott. Ez tényleg egy piperkőc illata: elegáns, régimódi, leheletnyit feminin, s bár egyáltalán nem harsogóan hangos, nekem egy picit mégis hivalkodónak tűnik. Az alapanyagai vitán felül nagyon jó minőségűek, a kreativitásnak sincs híján, de valahogy mégsem sikerült megszeretnem. Azt hiszem, hogy a túlzott édesség az, ami zavar, számomra nem illik össze a zöld, aromás jegyekkel, akárcsak Villoresi Yerbamate-jában. Ennek ellenére nem szeretném, ha bárki is miattam hagyná ki ezt a parfümöt, a személyes ízlésemtől eltekintve ez egy jól megkomponált, különleges alkotás, amelyre érdemes pénzt és időt szánni.

Megjegyzés: Mint az utóbbi időben oly sok parfümöt, az Iris Bleu Gris-t is reformulálták, de állítólag nem okoztak nagyon súlyos károkat benne. Én az új változatot teszteltem.

Illatjegyek: citrom, bergamott, zöld jegyek, írisz, vanília, jázmin, vetiver, mósusz, tölgymoha, bőr, fás jegyek

Kreátor(r): Jean Laporte

Tauer Perfumes – L’Eau d’Épices (2010) 8.5/10

Andy Tauer napjaink egyik legtehetségesebb és főként legbátrabb parfümőre, akinek még nem hagyta el a kezét unalmasnak vagy átlagosnak mondható parfüm. Persze nem kell minden alkotását szeretni – én sem rajongok mindegyikért – de egy igazi niche parfüméria esetében nem is lehet ez a cél. Tauer – miután korai alkotásaival alaposan feltérképezte a nehézkes, orientális parfümök vidékét – 2010-ben egy új, friss és üde arculatát mutatta, s ez is nagyon jól áll neki. Az Orange Star-t már többször is dicsértem ezen az oldalon, most itt az ideje, hogy testvéréről, a L’Eau d’Épices-ről (Fűszeres víz) is ejtsek néhány jó szót.

Információim szerint a svájci parfümőr egy indiai fűszerekkel teli kosár képében talált rá a múzsájára, s utána négy évig bíbelődött azzal, hogy megkomponálja az általa sugallt Fűszeres vizet. Ennek a fényében, meg az illatpiramist látva tudtam, hogy ezt a parfümöt muszáj kipróbálnom, de a nagy várakozás kis híján csalódásba torkollt. Az a helyzet ugyanis, hogy a L’Eau d’Épices egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt az illatpiramis alapján elképzeltem. A fejillat hatalmas, orientális fűszerkavalkádja helyett egy rendkívül hűvös, fás, mentolos kardamom akkorddal találjuk szemben magunkat, amelyet némi nyers, pinceszagú vetiver és egy kevés fanyar mandarin tesz még furcsábbá. A fahéj és a tömjén csak apránként jelentkezik és sokkal inkább fás, mint fűszeres-orientális hatást keltenek, a szegfűszeget pedig egyáltalán nem érzem. Nagyon érdekes, hideg és nedves ez a fejillat, eleinte egyáltalán nem értettem, nem szerettem, csóváltam is a fejemet eleget, de azért csak kipróbáltam másodszor, meg harmadszor is, s most már bátran kijelenthetem: tetszik a dolog. Persze ehhez az is kellet, hogy a szív- meg alapillat már az első tesztelés során éreztesse velem, hogy érdemes próbálkozni ezzel a parfümmel.

A kardamomos kezdet elillanása után (kb. egy óra), az illat egy váratlan virágos, lédús karaktert ölt magára, amely határozottan emlékeztet az Orange Star sziporkázó, energikus narancsvirág illatára. Itt is a narancsvirágé a főszerep, de a hűvös, fás környezetnek köszönhetően egyáltalán nem válik nőiessé, így az Orange Star-t kedvelő, de a nőiességétől félő férfiaknak nagyon jó alternatívát nyújthat. A parfümben egyáltalán nincsenek úgynevezett vizes, szintetikus jegyek, mint például a Calone, de a szellőjárta narancsvirág, a fanyar mandarin és citromfű, a csipetnyi fahéj meg a fás jegyek nagyon jól megteremtik a Fűszeres víz érzetét, szinte a jégkockák csilingelését is hallani lehet. Keresem a szívószálamat.

Mint minden Tauer parfümnek, a L’Eau d’Épices-nek is nagyon jó a tartóssága, rajtam legalább tizenkét órát elidőz, a hatósugara meg még annál is jobb: mindig érezhetően körbelengi a viselőjét, de könnyed, természetes jellegének köszönhetően a legkevésbé sem nyomasztó. A parfüm az utolsó néhány órára ugyan fokozatosan leszárad egy édesebb, gyantás jellegű, ámbrás, tonkababos alappá, ami most már kétségtelenűl Tauer védjegyének számít, de aki ismeri ezt az akkordot, az nem nyugtalankodik miatta; tudja, hogy ez a legjobb rész.

A L’Eau d’Épices szerintem nagyon jó példa arra, hogy milyen egy igazi niche parfüm: kissé szélsőséges, meghökkentő kezdet, kitűnő alapanyagok, egyedi hangulat és gyönyörű átváltozások. Nem ez a kedvenc Tauer parfümöm, de abban biztos vagyok, hogy méltó helye van a sorozatban, és Andy továbbra is a jó irányba halad. Csak így tovább!

Illatjegyek: fahéj, kardamom, szegfűszeg, koriander, mandarin, narancsvirág, jázmin, írisz, tömjén, labdanum, ámbra, tonkabab, vetiver

Kreátor(r): Andy Tauer

La Maison de la Vanille – Vanille sauvage de Madagascar (?) 8/10

A La Maison de la Vanille egy kevéssé ismert francia niche parfümház, melynek fő célja a vanília különböző arculatainak bemutatása. Vanilles du Monde (Világ vaníliái) nevű sorozatuk öt vanília típust mutat be (Vanille divine des Tropiques, Vanille givrée de Antilles, Vanille sauvage de Madagascar, Vanille Noire du Mexique, Vanille fleurie de Tahiti), melyeknek központi eleme természetesen a helyi vanília, de azért ne gondoljuk, hogy ezek teljesen egysíkú parfümök; a mellérendelt illatjegyekkel igyekeztek egy kis izgalmat is csempészni az illatokba, úgy, hogy egyben kidomborítsák a szóban forgó vanília jellegzetességeit.

Nemrég elhatároztam, hogy ismerkedés céljából rendelek tőlük egy mintát, s a barátnőmre hallgatva a Vanille sauvage de Madagascar (Madagaszkári vad vanília) mellett döntöttem. Nem bántam meg… A vaníliát sosem soroltam a kedvenc jegyeim közé, főként, ha az egy monoton, dísztelen desszertkompozícióban volt megjelenítve, így eredetileg a Vanille sauvage de Madagascar-tól sem vártam túl sokat, de kellemesen meglepett. Montale Vanille Absolu-jának és a Comptoir Sud Pacifique Vanille Extreme-jének unalmas, kissé szintetikusnak ható és rendkívül egyszerű illatán átverekedve magamat, csak remélni tudtam, hogy ez a parfüm valami mást fog felmutatni, s láss csodát: így is történt. Már a fejillat kellemesen friss levendula-citrus párája mögül kikukucskáló vanílián is érezni lehetett, hogy ez egy gazdagabb és főként természetesebb vanília, mint az előbb említett két parfümé, aztán amikor a szívillatból váratlanul kicsordult egy csodálatosan finom, csokis-sütis aroma, akkor már tudtam, hogy ez az illat jó helyen van a bőrömön. Érdekes, hogy az illatpiramis nem jegyzi a csokoládét, számomra teljesen egyértelmű a jelenléte, s a neten mászkálva úgy tűnt, hogy mások is észrevették ezt a turpisságot. Engem egy kicsit a Comptoir Sud Pacifique Amour de Cacao-jára emlékeztet, de annál diszkrétebb a csoki és sokkal dominánsabb a puha, meleg, simogató vanília.

Ami azonban az egyik kedvenc vaníliámmá teszi ezt a parfümöt, az nem a csoki, de még csak nem is a süti, hanem a hűvös levendula és egy miatyánknyi tömjén, amely friss, száraz, kissé fás jellegével kellemesen légiessé varázsolja a parfümöt, elkerüli a cukros-szirupos édességet, meg az émelyítő sűrűséget. A végeredmény pedig egy rendkívül kényelmes, könnyen viselhető, megnyugtató és a nevével ellentétben, egyáltalán nem vad parfüm. Hogy madagaszkári vanília-e? Majd ha Madagaszkáron járok, megmondom. Tartóssága öt-hat óra, hatósugara meg szuper, érezhetően jelen van, de egyáltalán nem tolakodó. Kipróbálandó!

Körkérdés: Melyik a kedvenc vaníliátok? Próbáltatok már valamit a La Maison de la Vanille-tól?

Illatjegyek: levendula, mandarin, bergamott, koriander, tömjén, geránium, labdanum, vanília, szantálfa, vetiver, tölgymoha

Kreátor(r): ismeretlen

Montale – Roses Musk (200?) 6.5/10

Nemrég láttam a Neroli honlapján, hogy Montale Roses Musk-ja az egyik legkeresettebb női parfümük (egészen pontosan a negyedik helyen van a Teinte de Neige, Love in White és Kiss Me Tender mögött). Hát… Ha rajtam múlna, biztos nem lenne ilyen előkelő helyen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nagyon rossz parfüm a Roses Musk, de annyi izgalmasabb, komplexebb személyiségű illat lapul a Neroli polcain, hogy nem igazán értem, miért választják ilyen sokan ezt az egyszerű, niche parfümnek alig-alig beillő rózsát. Talán ez áll legelöl a polcon…

Montale-ról tudjuk, hogy jó érzéke van a rózsához, ezt sokszor és sokféleképpen igazolta már nekünk (lehet, hogy túl sokszor is), s tulajdonképpen a Roses Musk-ot - ezt a pézsmarózsa (Rosa moschata) ihlette parfümöt - is tisztességesen összerakta, épp csak egy-két apróságról feledkezett meg. Furcsa módon elmulasztotta a parfümön hagyni a saját kézjegyét, úgymond kifelejtette önmagát, a rá jellemző nyers erőt és darabosságot, vagy bármi egyebet, amiből érezhetnénk, hogy ezt ő hozta a világra, az ő érzéseit, gondolatait tükrözi. Ami azonban engem még ennél is jobban zavar, az a parfüm komplexitásáról való teljes megfeledkezés. A Roses Musk annyira egyszerűnek tűnik, hogy egy kis győzködés árán, akár azt is hajlamos lennék elhinni róla, hogy csak az illatpiramisban említett négy illatjegyet tartalmazza (egy átlagos parfüm több tíz, vagy akár száz különböző illatanyagból van megkomponálva).

A fejillat egy könnyed, kissé citrusos, erdei gyümölcsös rózsából áll, amely üdének és harmatosnak hat, mint egy frissen leszakított, áttetsző szirmú virág. Határozottan kellemes, de nem hat az újdonság erejével, ilyent már sokszor éreztünk (pl: Francis Kurkdjian Miss Charming-ja). Néhány perc után alábbhagy a frissesség, kissé besűrűsödik az illat, a gyümölcsök likőrössé válnak, a rózsa meg picit édesebbé, s megjelenik egy halvány, diszkrét, teljesen ártatlan és tiszta mósusz is, amitől az egész parfüm szintetikusabbá válik. Ezek után már semmi nem történik, talán csak az édesség és puhaság fokozódik egy kicsit, de ahhoz nem elég, hogy megmozgassa a fantáziámat.

Persze nagyon kellemes, friss és lánykásan üde amit érzünk, így valamelyest érthető a nagy népszerűsége, de ahogy Coco Chanel is mondta, egy nőnek nem olyan kell legyen az illata, mint egy virágé, hanem mint egy nőé *. Márpedig a Roses Musk nagyrészt csak rózsa. Modern, tetszetős, kellemesen puhára csiszolt rózsa, de semmivel sem több. Számomra ez inkább szobaillatosító, esetleg öblítő, de nem parfüm.

* - Ez nem idézet, inkább csak parafrázis. Ha valaki tudna segíteni abban, hogy miként szól a pontos idézet, annak nagyon örvendenék.

Illatjegyek: jázmin, rózsa, mósusz, ámbra

Kreátor(r): Pierre Montale

Yves Saint Laurent – Kouros (1981) 9/10

Az Yves Saint Laurent egykoron nagyon bátor divatház volt és csupa hajmeresztően bevállalós parfümöt dobott piacra (lásd: Y, Opium, Rive Gauche), amelyeket lehetett imádni, lehetett gyűlölni, de egy kézlegyintéssel elintézni – mint ahogy a legtöbb modern illattal eljárunk – képtelenség volt. A Kouros (Fiatalság) még ezen nagyágyúk közül is kitűnik vadságával, szélsőséges magatartásával, és szilárd meggyőződésem, hogy ez a legdurvább, legnehezebben viselhető mainstream alkotás, amelyet ember megvásárolhat magának egy átlagos parfümériában (a niche szektorban talán még létezik egy-két hasonló fenevad). Ennek ellenére, vagy inkább ezzel együtt a Kouros egyáltalán nem rossz parfüm, s a kezdeti orrhúzó magatartásomat fokozatosan egy ördögi vigyorrá formálta át, most meg már azon gondolkodom, hogy nem lenne-e jó egy egész üveggel beszerezni belőle.

Amiért annyian rettegik a Kouros-t, az a hatalmas adag húgyszagú civet, amely rögtön az első néhány perc bergamottos frissessége után nyilvánvalóvá válik, hogy aztán az egész leszáradást végigkísérje. Ez az akkord tényleg nagyon brutális: piszkos, ragacsos, maró vizeletszagú, amilyent csak egy elhagyatott aluljáróban lehet érezni, de szerencsére ellenpontozás gyanánt megjelenik a szegfűszeg-fahéj páros, amely a bergamott és narancs lédús, fanyar citrusosságával kiegészülve egy nagyon kellemes, friss, szappanosan fűszeres akkordnak ad életet. Emellett érezni lehet még némi száraz, zöldes aromát is (talán üröm), meghatározhatatlan virágokat, kevés köményt, meg egy szintén száraz, férfias tömjént, de nem a spirituális fajtából; a Kouros elkerül mindenféle miszticizmust, tisztán testi, érzéki lapokkal játszik. Érdekes módon ennek a sok illatjegynek (főként a szappanos-fűszeres résznek) sikerül elérnie, hogy a civet ne hasson nagyon kellemetlenül, távolról érezve a Kouros szikrázóan férfiasnak, szexinek és piszkosan tisztának hat.

Ahogy átverekedjük magunkat ezen a jó néhány órán át tartó, bivalyerős illatkavalkádon, fokozatosan rájövünk, hogy az alapban a főszerep az édességé lesz, mégpedig nem is akármilyené, hanem a felforralt méz szúrós, csípősen tömény édességéé, amelyet sűrű, piszkos mósusz, a tölgymoha reszelős, szúrós aromája és némi pacsuli fokoz tovább. Kiváló! Persze a civetről nem kell megfeledkezni, ide is elkísér egy fuvallatnyi húgyszag, de már a legkevésbé sem zavar; nagy barátok lettünk. A Kouros tartóssága tizenegynéhány órában mérhető, a hatósugara meg pont olyan, amilyent egy 80’-as évekbeli kőkemény férfi parfümtől elvárnánk: fergeteges.

A Kouros úgy emelkedik ki a mainstream parfümök tömegéből, mint egy égbe törő napsütötte, hófehér márványszobor a mélykék Égei-tengerből. Egy igazi unikum, amely mindig is meg fogja osztani az embereket, de ez egyáltalán nem baj, nem is akarunk egyformák lenni. Én ezt a parfümöt az Apocalypse Now csodálatosan őrült Kilgore őrmesterén tudom a leginkább elképzelni, akitől a jópofa idézet is származik: „Imádom a reggeli napalm szagát!”, de persze minden vállalkozó kedvű, tökös legénynek ajánlom figyelmébe. Lehet, hogy hamarosan én is beállok Kouros közlegénynek…

Megjegyzés: A Kouros szélsőséges illata ellenére, megjelenése után jó néhány évig bestseller volt, és állítólag még napjainkban is egészen jól fogy. A fene sem érti…

Illatjegyek: aldehidek, üröm, bergamott, zsálya, koriander, babér, szegfű, fahéj, geránium, jázmin, írisz, pacsuli, vetiver, ámbra, civet, méz, bőr, mósusz, tonkabab, vanília, szegfűszeg, tölgymoha, tömjén

Kreátor(r): Pierre Bourdon

Christian Dior – Dior Homme (2005) 8.5/10

A Dior Homme az elmúlt évtized egyik legeredetibb és legszebben kivitelezett mainstream parfüme, ami – a felhozatalt elnézve – nem is olyan nagy szó, de annak kell örvendenünk, amink van. Ez a parfüm még - az azóta lapátra tett - Hedi Slimane művészeti vezető regnálása alatt született meg, akinek a munkáit elnézegetve, úgy tűnik, hogy erős hajlamot érzett a férfiak elnőiesítésére, s ez a Dior Homme-on is meglátszik. Az írisz – amely a parfüm központi figurája - eleve nem a férfiasságáról híres illatjegy, s a segítségére siető édes kakaó meg a púderes ámbra sem sokat változtat a dolgok állásán, de ettől az aprócska nemi tévelygéstől eltekintve, egészen izgalmas és szórakoztató alkotás a Dior Homme.

Engem ez a parfüm vezetett be az íriszes illatok világába, és bár közel sem a legjobb példa erre az illatjegyre (írisz ismertetésre szerintem a legalkalmasabb Serge Lutens Iris Silver Mist-je), de különleges, egyedi hangulatának köszönhetően eléggé megfogott ahhoz, hogy további íriszes kutatásokra ösztönözzön, s ezzel egy igen fontos mérföldköve lett a parfüm-mániássá válásomnak. A Dior Homme fejillata, mely oly sokakat meghökkentett az elmúlt néhány évben, egy púderes, édeskés írisz akkordból áll, amely csak nagyon távoli hasonlatosságot mutat az Iris Silver Mist, vagy a Bois d’Iris hűvös, földes, sárgarépás gyökérszagával; sokkal inkább hasonlít egy régi, mályvaszínű rúzs illatára, mint bármi egyébre. Ehhez az íriszhez csatlakozik némi levendula is, hogy megpróbálja kicsit férfiasabbá tenni a dolgokat, de mivel ezt egy poros, vajas kakaóillat, meg egy terebélyes púderes-fás ámbra követi, megint csak visszasüllyedünk egy mindenféle női kencéket és púdereket rejtő bőrtáska belsejébe. Az első óra kifejezetten sziporkázó és kellemes, nagyon érdekes az írisz-levendula-kakaó szövetség, de sajnos az idő múlásával elillan az írisz, és ami marad, az egy tejkaramellás, langymeleg és túlságosan édes ámbra, amely már sokkal kevésbé eredeti, mint a fej- meg a szívillat, s rövid idő alatt unalmassá is válik. Azt hiszem, nem bánnám, ha ebben a stádiumban kapnék egy löketet az illatpiramis által beígért bőrből, vetiverből, esetleg pacsuliból, ami egy kicsit felpörgethetné, és szőrösebb mellűvé tehetné az alapot.

A Dior Homme egy ötletes, izgalmas parfüm. Tényleg. Lehet, hogy nem feltétlenül férfiaknak kellene viselniük (szerintem nagyon szexi lenne egy nőn), a tartósságába és talán az alapanyagok minőségébe is bele lehetne kötni, de összességében egy jó kis illat, amely magasan kiemelkedik a jelen parfümmezőnyéből. Ezer közül is fel lehet ismerni, s ezt a napjaink utánozó dömpingjében nem sok parfüm mondhatja el magáról. Szerintem mindenkinek ki kellene próbálnia, akit érdekelnek a szokatlan íriszes alkotások, vagy csak egyszerűen egy rendetlenkedő, új utakat kereső férfiaknak szánt illatot keres.

Illatjegyek: zsálya, bergamott, levendula, kardamom, itáliai írisz, kakaó, ámbra, vetiver, pacsuli, bőr

Kreátor(r): Olivier Polge

Caron – Parfum Sacré (1990) 9.5/10

A Caron-t Ernest Daltroff hozta létre 1904-ben, aki autodidakta módon vált parfümőrré, és már 1911-ben sikerült berobbannia a köztudatba a Narcisse Noir megalkotásával, amelyet a Tabac Blond (1919) és a Nuit de Nöel (1922) hatalmas sikere követett. 1939-ben bekövetkezett halála után múzsája, Félicie Wanpouille, és tanítványa, Michel Morsetti vette át a parfümház irányítását, akiknek többek között a Farnesiana-t (1947), a Parfum Sacré-t is ihlető Or et Noir-t (1949) és a Muguet de Bonheur-t (1952) is köszönhetjük. Napjainkra ugyan kissé megkopott a Caron fénye a konkurens parfümházakkal folytatott csatározásokban, és az utóbbi idők tömeges reformulálásai sem tettek jót a hírnevüknek, de azért még mindig akad jó néhány olyan parfüm a polcaikon, amelyekről érdemes beszélni. Ilyen az 1990-ből származó Parfum Sacré (Szent Parfüm) is, amely számomra az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetését okozta.

Ennek a parfümnek már a neve is sejteti, hogy nem hétköznapi dolgokra született, nem a punnyadós, szürke szerda délelőttök unalmas kísérője, sem pedig a péntek esték sárga fényű, cigifüstös sörözéseit hívatott szebbé tenni, s az üvegből kifújva csak tovább erősödik bennem ez a meggyőződés. A Parfum Sacré egy opulens, gazdag, klasszikus stílusú illatkavalkáddal nyit, amelyben lágyan keveredik a citrusos-fás koriander a száraz feketeborssal és a fahéj-szegfűszeg-szerecsendió különleges, felkavaróan érzéki elegyével. Ezt az egészet egy krémszappanos, kissé szúrós rózsa köti össze, amely végigvonúl az egész alkotáson, megteremtve a parfüm előkelő, nőiesen ringatózó gerincét. A fejillat citrusosságának leszáradása után a fűszerek és a rózsa mellé megérkezik egy fuvallatnyi misztikus, fás tömjén, a meleg, szinte gyantás mirha és egy édes, puha, mindent körülölelő vaníliafelhő, amely gyönyörűen harmonizál a rózsa elegáns, szappanos pikantériájával. A hosszan elnyúló leszáradásban feltűnik még némi csábítóan lágy mósusz (szerencsére nem a tisztaságszagú fajtából) és egy csipet macskásan kéjelgő civet is, amely tovább erősíti a parfüm klasszikus, orientális hangulatát és végképp elriasztja magától a prűdeket. Ez egy komoly, komplex alkotás, jelentős hatósugárral és kiváló tartóssággal, én mégis nagyon kényelmesnek találom, nem hiszem, hogy bárkin is egykönnyen nyomasztóvá válna.

A Parfum Sacré nem a divatőrült kislányok játékszere, sem pedig a mainstream vattacukor-gyümölcs parfümökre kondicionált seregek illata, de egy érett, a klasszikus szépségre fogékony, bátor nőnek igazi ékszere lehet. Ha a Lady Vengeance-ról - egy hasonló stílusú parfümről - azt írtam, hogy a The Graduate Mrs. Robinson-jához illene, akkor a Parfum Sacré-t a Maléna című film Monica Belluci-jához kell társítanom. Erotikus, csábos, mégis rendkívűl elegáns és előkelő parfüm, amely csak azért nem kap tőlem tízest, mert állítólag a reformulálás előtt még ennél is sokkal gazdagabb és szebb volt.

Illatjegyek: citrom, koriander, feketebors, kardamom, fahéj, szegfűszeg, narancsvirág, szerecsendió virág, jázmin, rózsa, tömjén, mirha, rózsafa, civet, vanília, cédrus, mósusz

Kreátor(r): Jean-Pierre Béthouart

Lalique – Encre Noire (2006) 7/10

A Lalique egy kristály- és üvegcsiszolással, ékszerek meg egyéb kiegészítők készítésével foglalkozó cég, amelyet René Lalique hozott létre 1885-ben. A szépérzékének és kiváló minőségű munkáinak köszönhetően rövid idő alatt világhírűvé váló Lalique 1907-ben került kapcsolatba a parfümökkel, amikor is Francois Coty felkérte parfümös üvegcséinek elkészítésére, ezzel forradalmasítva ezt az iparágat. A korai kezdet ellenére azonban, az első igazi Lalique parfümre, a Lalique pour Femme-ra 1992-ig kellett várni, igazán nagy sikert pedig csak az Encre Noire-ral (Fekete Tinta) értek el, amely az egyik legjobb vetiver parfümként híresült el a parfüm-mániások között.

Az utóbbi időben egyre jobban érdekelnek a vetiveres illatok, így nem hagyhattam ki az Encre Noire-t sem, de bennem sajnos nem hagyott mély nyomokat a Fekete Tinta. A parfüm egyik érdekessége, hogy nincs fejillata, azaz rövid idő alatt elillanó élénk, kedvcsináló illatjegyei, így rögtön szembe találjuk magunkat a szívillat Haiti-Bourbon vetiver párosával, amely elég természetesnek, kissé pinceszagúan földesnek, fásnak tűnik, viszont meglepően halkszavú. Ennek az akkordnak van egy fűszeres, őrölt kurkumára emlékeztető, kesernyés, fanyarsárga oldala is, amely egy érdekes dimenziót ad a vetivernek, és kifejezetten hűvössé, ridegen elutasítóvá teszi a parfümöt. A leszáradás során kissé alábbhagy ez a kezdeti nyersség, és feltűnik a színtéren egy friss, tisztaságszagú mósusz, meg egy kevés száraz, szúrós, fás alap is (ciprus), így a némileg sötétebb, földesebb kezdet teljesen kivilágosodik és megtisztul. Nem mondom, hogy baj, mert tulajdonképpen egészen kellemes, amivel maradunk, zöldes, csak nagyon kicsit földes, minerális hatású, tiszta, hideg és élénk, de sajnos semmi köze nincs a nevéhez, az intenzitása meg a hatósugara pedig elenyésző. Tulajdonképpen az Encre Noire egy kifinomult, nagyvárosias parfüm, amelybe épp csak annyi piszkot csempésztek bele, hogy az jelezze az alapanyagainak – főként a vetivernek - természetes mivoltát, a hangsúly azonban a viselhetőségen és a diszkrét elegancián van.

A parfüm neve, meg hírneve alapján egy sötét, erőteljes, földesen természetes illatra számítottam, de ennél sajnos lényegesen kevesebb az Encre Noire. Számomra sokkal inkább egy pohár vízbe kevert csurrantásnyi kékség, mint egy egész üveg tinta. Ezzel együtt még mindig úgy gondolom, hogy sokkal jobb, letisztultabb és természetesebb a legtöbb mainstream parfümnél, és kellemes mindennapi kiegészítővé válhat, azonban ennyi jó vetiver között (Guerlain-Vétiver, Villorezi-Vetiver, Etat Libre d’Orange-Fat Electrician, L’Occitane-Vetyver, Mazzolari-Vetyver stb.), nem hiszem, hogy valaha is rá fog esni a választásom.

Megjegyzés: A gyenge hatósugara ellenére az Encre Noire tartóssága egész jó, így ha valaki egy diszkrét, de hosszú életű illat után áhítozik, akkor ebben talán megtalálhatja a gyógyírt sebeire.

Illatjegyek: Haiti vetiver, Bourbon vetiver, ciprus, ánizs, mósusz, kasmír fa

Kreátor(r): Nathalie Lorson

Parfumerie Generale – Papyrus de Ciane 24 (2010) 9/10

Pierre Guillaume, napjaink egyik legtehetségesebb fiatal parfümőre, amellett, hogy folyton újításokon és eredeti kompozíciókon töri a fejét, a hagyományos megoldásoknak is nagy tisztelője; így történhetett meg, hogy a Papyrus de Ciane elkészítése során egy 1911-ből származó parfüm-alapból, a Mousse de Saxe-ból ihletődött. Ezt a bizonyos Mousse de Saxe-ot az első parfümőr hölgyként számon tartott Marie Thérése de Laire alkotta meg nagy mennyiségű isobutyl quinoleine (IBQ) felhasználásával, amelyet további illatjegyekkel díszített, a végeredmény pedig egy lehengerlően friss, geránium-zöld, kissé ánizsos akkord lett, amely érdekes módon mély, állatias, púderesen édes illattá száradt le. Ezt az alapot önálló parfümként sosem árusították, viszont olyan remekművekben játszott fontos szerepet, mint a Caron Nuit de Noel-je, Molinard Habanita-ja, vagy épp a Chanel Bois des Iles-je. Néhány évtized siker után kissé teret veszített a Mousse de Saxe (napjainkban már nem is gyártják), így talán időszerű volt, hogy Pierre Guillaume felelevenítse, korszerűvé tegye egy kicsit.

Az eredeti Mousse de Saxe-ot sajnos nem volt lehetőségem kipróbálni, de Octavian Coifan parfümkritikus csodálatosan részletes leírását olvasgatva, úgy érzem, hogy nem állhatott nagyon messze a Papyrus de Ciane illatától. A parfüm fejillata egy csipetnyi bergamott mellett egy intenzíven zöld, kesernyés galbánum jegyet tartalmaz, amelyhez hasonlót a Robert Piguet Bandit-jában is érezhetünk. Ez a kezdetben kizárólag növényes, zöld jegy fokozatosan kivirágzik, megjelenik egy kissé fémes, jázminos akkord, amely szerintem a Hedione névre hallgató szintetikus molekulának köszönhető (Dior Eau Sauvage-ából ismerhetjük), és amely egy nagyon kellemes, régimódi, szappanos jelleget kölcsönöz az illatnak. Ez a stádium a kedvencem; annyira frissnek, tisztának és üdének érzem magamat tőle, mintha valami nagyon régi, drága szappannal és jéghideg kútvízzel mosakodtam volna meg. Körülbelül egy óra elteltével ez a kesernyésen zöld, virágos illat fokozatosan édesedni kezd, és ezzel egy időben fássá, mósuszossá is válik a parfüm. Azt hiszem, itt lép be a képbe a Silvanone Supra, amely egy Givaudan által gyártott makrociklikus mósusz molekula (Guillaume ezzel helyettesíti a Mousse de Saxe-ban használt nitro-mósuszt), és erős, púderes, édes, állatias jelleggel bír. Ettől kezdve a parfüm inkább édes, mint sem, de érdekes módon megőrzi a légies jellegét, és a galbánumnak, meg talán egy fuvallatnyi vetivernek köszönhetően egy zöld, csalánra emlékeztető aromát is, így mindvégig megmarad a frissnek, szappanosnak lenni. Tartóssága rajtam négy-öt óra, hatósugara pedig kellemesen terjedelmes.

Ez a parfüm két, egymástól erősen különböző akkordot – a friss zöld galbánumos részt, meg a mély, púderes, állatias alapot - kapcsol össze úgy, hogy közben egyáltalán nincs törés benne, egységes, jól működő egészet alkot. Emellett egy régimódi témát dolgoz fel úgy, hogy egy abszolút modern, könnyen viselhető illat lett a végeredmény, de sikerült megőriznie valamit a parfüm klasszikus, régies hangulatából is. Le a kalappal!

Megjegyzés: Egy érdekesség a parfüm készítésével kapcsolatosan: Guillaume három részre bontotta az illatot (Les racines – A gyökér, La tige – A szár, L’ombelle – Az ernyős virágzat) és ezeket külön készítette el, majd összekeverve őket, megkapta a kész parfümöt. A L’ombelle a galbánumos, zöld akkord, a Les racines a testes, mély, mósuszos alap, a La tige pedig a kettőt összekötő jázminos, növényes híd.

Illatjegyek: galbánum, cirok (Sorghum bicolor), növényes jegyek, Mousse de Saxe, Silvanone Supra (Givaudan), bergamott, neroli, levendula, üröm, balzsamos szuhar avagy labdanum (Cistus ladanifer), szegfűszeg, vetiver, tömjén, Hedione (Firmenich)

Kreátor(r): Pierre Guillaume