Etat Libre d’Orange – Vierges et Toreros (2007) 6/10

Vierges et Toreros, Szüzek és Torreádorok. Ennek az alkotásnak már a neve is sejteti, hogy az Etat Libre d’Orange fenegyerekei itt valami nagyon ellentétes dolgokat próbáltak összetársítani és parfümmé kovácsolni, s némi szimatolás, szaglászódás után meg is értjük, hogy miről van szó. A két Antoine-nak az a gondolat pattant ki a fejéből, hogy párosítaniuk kellene az egyik legnőiesebb virág - a tubarózsa - illatát a legdurvább, legférfiasabb illatjeggyel; a cserzett bőrrel, s lévén igazán tökös gyerekek, munkához is láttak. Ennek a két kontrasztos jegynek az elegyéből született meg a Vierges et Toreros, amelyről egy dolgot biztosan kijelenthetünk: nem a tömegigény szülte.

Mint mániákus különlegesség-vadász, nem hagyhattam ki ezt az illatot, és bár engem nem győzött meg arról, hogy érdemes lenne viselnem, egyáltalán nem bántam meg, hogy megrendeltem, hiszen megkaptam tőle azt, amire számítottam: a különlegességet és az izgalmat. A parfüm egy bergamottos, kissé mentolos hatású kardamom akkorddal nyit, majd rögtön utána szemben találjuk magunkat egy durva megjelenésű, bozontos szemöldökű, sötét bőrű torreádorral, azaz egy száraz, poros, állatias bőr jeggyel, amelyet egy marék feketebors tesz még vadabbá és agresszívabbá. Érdekes, de nem nevezném kellemesnek. A bőr - amellett, hogy állatias - határozottan száraz és rendelkezik némi hideg, minerális jelleggel is, ami egyáltalán nem hat természetesnek és engem kifejezetten taszít.

A szűz megérkeztére körülbelül fél órát kell várni (egy igazi nő mindig késik), legalábbis én ekkor kezdem érezni a tubarózsa és ylang-ylang fehér szirmainak puha, krémes illatát, amely egy kissé megédesíti és ellágyítja a a torreádor rideg szívét, csodára azonban ne számítsunk, továbbra is a száraz, keserű bőr dominál, némi fás alappal kiegészítve. Bár a tubarózsa csak diszkréten van jelen, mégis jót tesz a parfümnek, ezt a stádiumot már jobban élvezem, és akár azt is el tudnám képzelni, hogy valaki viselje a környezetemben. A virágoknak köszönhetően kissé hangsúlyosabbá válik az állatias, szerecsendiós oldala is a parfümnek, így a kezdeti rideg illat fokozatosan átalakul egy meglehetősen érzéki, erotikus alkotássá. Egy fekete bőrbe öltözött dominát juttat eszembe, ami jelzi, hogy a tubarózsának sikerült egy kis nőiességet csempésznie a torreádorba, de a szűzies oldala már egyáltalán nem jutott érvényre. Tartóssága átlagos, hatósugara kiváló.

Mint már említettem, a Vierges et Toreros egy érdekes illat, de számomra erősen a viselhetetlen kategóriába tartozik. Ennek ellenére jól beleillik az Etat Libre d’Orange koncepciójába, s szerintem egyáltalán nem kell szégyenkezniük, hogy világra hozták ezt az illatkülönlegességet. Biztos vagyok benne, hogy megtalálják azt a szűk csoportot, akiknek bejön ez a dolog. Én azoknak ajánlom, akiknek tetszett a Lonestar Memories és az Aoud Cuir d’Arabie füstös, száraz bőre, de egy kevésbé brutális, levegősebb illatra vágynak.

Illatjegyek: bergamott, feketebors, kardamom, szerecsendió, tubarózsa, ylang-ylang, bőr, állatias jegyek (animalis), pacsuli, vetiver, costus

Kreátor(r): Antoine Lie és Antoine Maisondieu

Byredo – La Tulipe (2010) 8/10

A Byredo egyike azoknak az új keletű niche parfümházaknak, amelyek túltáplált gomba módjára bújnak elő a földből, és szent kötelességüknek érzik, hogy évente legalább három-négy parfümöt dobjanak piacra. Nem is tudom eldönteni, hogy örvendjek-e nekik; egyrészt jó, mert minden új illat potenciális izgalmat és élvezetet rejt magában, másrészt viszont ez a sok könnyűvérű cég tönkreteszi a niche lényegét azzal, hogy a divatot követve ide-oda ugrál, és felelőtlenül ontja magából az újabbnál-újabb illatokat, amelyek közül – valljuk be őszintén – nem sok alkot maradandót. A Byredo 2006-ban jött létre Stockholmban, de 2008-ig csak szobaillatosítókat forgalmazott, akkor azonban kiadtak egy pár parfümöt, s most már tizenháromnál tartanak. A márka szellemi atyja egy Ben Gorham nevezetű figura, aki kosárlabdázóból vált parfüm designer-ré (egyfajta modern Serge Lutens-é), és Olivia Giacobetti-t, valamint Jérome Epinette parfümőrt kérte fel illatos álmai megvalósítására. A Byredo szó egyébként a by redolence (illat által) kifejezés lerövidítéséből jött létre.

A La Tulipe-pal szinte véletlenül kereszteződött az útam, egy ismerősöm rajtam keresztül rendelte meg ezt az illatmintát, és ha már a kezem között volt, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy teszteljem. A várttal ellentétben, tulajdonképpen egészen jó kis illat. A tavaszi Top 10-be ugyan nem fért be, de el kell ismernem, hogy kellemes, tavaszias hangulatot tud teremteni, és a felhasznált alapanyagok is meglepően természetesnek, szépnek tűnnek. A legtöbb tulipánfélének nincs igazi illata, így ez a parfüm sem egy konkrét tulipánra épül, sokkal inkább annak ideáját, a tavasz törékeny, harmatos frissességét próbálja létrehozni és szerintem nem vall kudarcot. Fejillata egy kissé gyümölcsösen citrusos – talán a rebarbarának köszönhetően – de nagyon hamar felülkerekedik a szívillat virágözöne, amely csupa örömteli, könnyed és főként természetes akkordból áll. A frézián kívül számomra egyetlen virág sem emelkedik ki a többi közül, az összhatás leginkább egy harmatos, zöld kertre emlékeztet, melyben mindenféle virágok tarka sokasága nyílik. Egy csinos, napsütötte illat, amely szerencsésen elkerüli a túlzott édesség és a fojtogató sűrűség csapdáját. Rajtam sajnos nem tart sokat, két-három óra alatt leszárad egy kissé mósuszos, puha alappá, amely annyira diszkrét, hogy szinte már nem is létezik, de egészen addig jó a hatósugara.

Ha az orromra bízom magam, akkor azt kell mondanom, hogy ez bizony Olivia Giacobetti műve kell, hogy legyen, de mivel semmiféle adatot nem találtam erről, nem merem biztosra állítani. Az viszont tény, hogy a La Tulipe egy könnyed, friss, zöldes virágillat, amely két-három órára igazi tavaszi hangulatot tud csempészni a viselője életébe. Hibaként a tartósságát, valamint a komplexitás és az ellenpontozás (kontrasztos, vadabb jegyek) hiányát említeném, ezek nélkül kissé egysíkúnak és könnyen megunhatónak tűnik az illata. Emellett azt is el kell ismerni, hogy a La Tulipe nem tesz le sok újat az asztalra, Ben Gorham-nak még edzenie kell egy kicsit, ahhoz, hogy Lutens-i magaslatokba emelkedhessen.

Illatjegyek: rebarbara, ciklámen, frézia, tulipán akkord, vetiver, mósusz, „szőke” fák

Kreátor(r): Olivia Giacobetti/Jérome Epinette

Top 10 Tavaszi Illat – 2011

Nálunk most épp havazóra áll az idő, így elég nehéz tavaszi hangulatban, tavaszi illatokról írni, de azért megpróbálom. Azt hiszem, a legtöbbünknek, ha a tavaszra gondolunk, akkor a tavaszi fáradtság és influenzajárvány mellett elsősorban az éledező napsütés és a mindent elborító virágok jutnak eszünkbe és ez meglátszik a parfüm-választásunkon is. Ilyenkor félredobjuk a nehézkes, sűrű téli parfümöket, és könnyed, vidám illatok után kiáltunk, amelyektől megpezsdül az ember vére, és kivirul az arca. Íme, az én tavaszi kollekcióm:

The Different Company - Bois d’Iris: Ez a parfüm régóta nagy kedvencem, és azt hiszem, hogy tavasszal hozza a legjobb formáját. Kezdetben földes, kesernyés, majd lágyan fűszeressé, fássá váló írisz; mintha a fagyból kiolvadó, ébredező föld lehelete lenne. Főként a hűvösebb napokon szeretem.

Caron - Caron pour un Homme: A levendula ugyan csak nyáron virágzik, de egy jól eltalált levendulás parfüm kitűnően működhet tavasszal is, főként, ha olyan puha, finom vaníliás-ámbrás alapon nyugszik, mint a Caron pour un Homme. Méltó a hírnevéhez.

Frederic Malle - En Passant: Az orgona – még ha csak a tavasz vége fele is nyílik - számomra az egyik legjellegzetesebb tavaszi virág, az En Passant pedig a tökéletes orgona-parfüm, így nem volt kérdéses, hogy bekerül a toplistámra. Abszolút nőies, és abszolút gyönyörű.

Lorenzo Villoresi – Dilmun: A narancsvirág az egyik kedvenc virágos jegyem, de a hűvösebb napokon a klasszikus kölniket még nem lehet használni, így marad a Dilmun, amely egy tartósabb, testesebb narancsvirágot rejt magában. A boldogság-sziget ihlette parfüm tényleg igazi vidám alkotás; én főként hűvös, de napos időben szeretem.

Chanel – Pour Monsieur: Ha begorombulok és nagyon férfias akarok lenni, akkor ez az igazi klasszikus jut elsőként eszembe. Élethű, ropogós citrusos nyitány után egy sötét, szúrós, karakteres chypre alappá szárad le. Úgy tűnik, hogy ezt a parfümöt még nem tudta tönkretenni az IFRA…

Tauer Perfumes - Orange Star: Egy ilyen zseniális parfümöt bármikor szívesen hordanék, de az igazi közege mégis csak a tavasz. Lédús, eleven narancsillat, meleg, szinte gyantás leszáradással és csodálatos hatósugárral. Tudom, kissé nőies, ezért ha nem akarok feltűnést kelteni, akkor inkább testvérpárját a L'Eau d’Épices-t viselem, amely egy hasonló stílusú, de férfiasabb alkotás.

Heeley - Esprit du Tigre: A sok virágillat között néha megkívánok valami férfiasabbat, fűszeresebbet is, és ilyenkor kerül a képbe az Esprit du Tigre, amely egy lélegzetelállító fűszer-kakofóniával kezd, majd egy kellemes, hűvös és friss kardamom illattá szelídül. A melegebb napok sztárja.

Etat Libre d’Orange - Fat Electrician: Egy jó vetiverre mindig szüksége van az embernek, már csak az volt a kérdés, hogy a Guerlain Vétiver-e, vagy a Fat Electrician legyen a befutó. Végül azért döntöttem az utóbbi mellett, mert sokkal fiatalosabb és könnyebb viselni. Kellemes, természetes illat.

Amouage - Dia Man: A kedvenc Amouage parfümöm maga a megtestesült elegancia. Kissé púderes, lágyan tömjénes vetiver, szinte nem is evilági kifinomultságot sugároz magából. Igazán jó lenne, ha egy egész üveg állna a polcomon.

Penhaligon’s – Amaranthine: Egy újabb női parfüm, de nincs mit tenni, a tavasz a nőkről, a szaporodásról és a virágokról szól. Bertrand Duchaufour remekműve zöld, friss és mégis krémesen lágy virágokat rejt magában, egy kis izgalmas kardamommal megspékelve. Szerintem férfiakon is jól működik.

Végezetül szeretném, ha megírnátok, hogy nektek melyek a kedvenc tavaszi illataitok, és ha ezzel megvagytok, akkor ellátogathattok az Illatoskertbe és a Parfümblogra, ahol még az enyémnél is nőiesebb toplistákat találtok.

Bvlgari – Black (1998) 7.5/10

A Black-nek - Bvlgari-ék legnagyobb kultuszt keltő parfümének - látszólag mindene megvolt ahhoz, hogy abszolút kedvencemmé váljon: Annick Menardo készítette, akitől a zseniális Jaipur is származik, a vanília mellett az egyik legmeghatározóbb illatjegye a lapsang souchong, amely a kedvenc teám, és amely a Tea for Two-ban is csodálatos volt, ráadásul Luca Turin is dicshimnuszokat zengett róla, s beválasztotta minden idők tíz legjobb női parfüme közé is (egyébként tökéletesen uniszex illat). Ennek ellenére engem nem vett le a lábamról, inkább csak megcirógatott egy kicsit, s a következőkben megpróbálom kifejteni, hogy mi is a gondom vele.

A Black egy roppantul mesterséges füstös-bőrös jeggyel indít, amely távol áll a Tea for Two, vagy a Burning Leaves természetesnek ható füstjétől, sokkal inkább egy autógumi nyers, kesernyés, égett szagára emlékeztet, de az édes alappal kiegészítve nem hat kellemetlenül; tulajdonképpen ez a parfüm legérdekesebb, legvonzóbb része. Ez egy kifejezetten lineáris alkotás, úgyhogy az első tíz perc után el lehet dönteni róla, hogy tetszik-e vagy sem, a továbbiakban már csak annyi történik, hogy kissé elhalványodik a füstös gumiillat, s ezzel nagyobb teret kap az édesség. Ez a meleg, púderes alap főként vaníliából áll, de némi tonkabab és egy modern – szerintem nem igazán jó – fás ámbra is felfedezhető benne. Kellemes, puha és meleg, de semmi több. Bár a parfüm kezdete sem túl hangos, amire eljutunk idáig, teljesen halkszavúvá válik és már csak közvetlenül a viselőjéhez bújva lehet érezni az illatát. Ennek megfelelően a tartóssága sem a legjobb, rólam négy-öt óra alatt teljesen elillan.

Ezt a parfümöt mindenhol úgy emlegetik, mint egy nagyon szélsőséges, szokatlan és tökéletesen eredeti alkotás, ehhez képest engem elfelejtett meglepni, sokkal inkább a déja vu-ért felelős agyközpontomat bosszantotta. Belekerült egy kis fejtörésbe, amíg kitaláltam, hogy mire emlékeztet, de aztán apránként beugrottak a dolgok: tulajdonképpen a szikrányi gumis füstösségtől eltekintve több Annick Menardo alkotásnak is hasonlóan édes, púderes, vaníliás alapja van (lásd: YSL Body Kouros, Lolita Lempicka au Masculin, Diesel Fuel for Life pour Homme stb.), ráadásul a közelünkben lévő mall egyik üzletének is határozottan hasonlít a légköre. Lehet, hogy ha csak a Black-ben találkoztam volna ezzel az alappal, akkor jobban tudnám értékelni, így azonban kissé elcsépeltnek és közönségesnek érzem, ha mégoly kellemes is.

És hogy miért kapta a Black nevet? Talán azért, mert fekete az üvege… Viccet félretéve, a fejillat gumis, műanyagos füstjében tényleg van egy sötét árnyalat, de számomra összességében inkább bársonyos és krémszínű, mint fekete. Ennél sokkal vadabb, mélyebb és sötétebb parfümök is léteznek, amelyek ráadásul karakteresebbek is, mint a Black. Hogy csak a kedvenceimet említsem: Messe de Minuit, No. 88, L’Ombre Fauve, Cozé, Lonestar Memories, Cuir Ottoman, Mazzolari Lui, Fumerie Turque, Ambre Sultan, meg Montale aoudjai, mind-mind jobban kiérdemlik a fekete jelzőt, így ha sötét akarok lenni, inkább közülük válogatok.

Nektek melyik a kedvenc “fekete” parfümötök?

Illatjegyek: lapsang souchong tea, bergamott, jázmin, cédrus, szantálfa, bőr, ámbra, mósusz, vanília

Kreátor(r): Annick Menardo

Guerlain – Vétiver (1961) 9.5/10

A Guerlain Vétiver-e minden bizonnyal a legismertebb vetiver-központú parfüm és egyben a francia parfümház legnépszerűbb férfiaknak szánt illata is. A Carven 1957-ben megjelent Vetiver-ének hatalmas sikerét látva Jean-Pierre megbízta az akkor még csak huszonkét éves unokaöccsét, Jean-Paul-t, hogy készítsen egy vetiveres parfümöt, amellyel a Guerlain is meglovagolhatja az újonnan támadt divathullámot. Jean-Paul eleget is tett a felszólításnak, mégpedig úgy, hogy a parfüm alkotása során mindvégig arra törekedett, hogy egy kertész földes-fás illatát teremtse meg. Ebből a rövid kis történelmi visszatekintésből több dolgot is megtanulhatunk: egyrészt kiderült, hogy plagizálás útján is születhetnek mesterművek, másrészt megállapíthatjuk, hogy jó az unokaöcs a háznál, még ha az épp parfümház is, végül pedig el kell ismernünk, hogy néha a kertészek is lehetnek kitűnő múzsák.

A Vétiver megjelenése óta több tucat új, hasonló témára épülő parfüm látott napvilágot (főként a niche szektorban), amelyekből korántsem sikerült mindent kipróbálnom, de azok közül, amelyekhez mégis hozzáfértem valami módon, még mindig a Guerlain alkotását tartom a legjobbnak. Ezzel az illattal parfümmániám kezdetén találkoztam, amikor még semmit sem tudtam a vetiverről, és első szippantásra igen erősen hatott rám. Nagytatámat juttatta eszembe. Ő ugyan sosem viselte ezt a parfümöt, és valószínűleg hasonlót sem, mégis a fejemben a Vétiver illata teljesen összekapcsolódik vele. Talán azért, mert mindkettejükből ugyanaz a régimódi, diszkrét és mégis férfias elegancia árad, amely napjainkban már nem is nagyon létezik.

A Vétiver klasszikus citrusos, kissé szappanos nyitánnyal kezd, de aztán nagyon hamar elillannak a friss jegyek és átadják a helyüket a főhősnek, a száraz, fás vetivernek, amitől teljesen lineárissá válnak a dolgok. Némely parfümben (Route du Vétiver, Encre Noir, Terre d’Hermés) ez a jegy hajlamos kissé fanyarrá válni, itt azonban mindvégig testes, kerek és rendkívül száraz marad, sokkal inkább dominál a vetiver földes, kesernyés oldala, mint a zöld, lédús jellege. Ennek ellenére a parfüm egyértelműen zöld, de ez inkább egy nagyon érdekes mentolos/kámforos jegynek köszönhető, amely főként hő hatására bontakozik ki (papírcsíkon nem fog érződni), s amely alaposan lehűti az illatot. Úgyszintén érdekes és izgalmas összetevője a parfümnek a szerecsendió, amely szépen fűszerezi a földes-fás jegyeket, és egy szikrányi tonkababbal kiegészítve egy kis melegséget is csempész az amúgy pincehűvös, csontszáraz alapba. A dohányt nem tudom különválasztani a többi jegytől, de gyanítom, hogy igen fontos szerepe van abban, hogy ennyire földes és száraz a Vétiver. Tartósság és hatósugár egyaránt rendben van.

Hogy miért nincs nekem egy egész üveggel ebből a csodálatos parfümből? Talán azért, mert még mindig nagytatámra emlékeztet, és egyébként is elég régimódi illat; azt hiszem, kissé öregnek érezném magamat tőle. Ha vár még húsz-harminc évet, biztos be fogom venni a csapatomba.

Megjegyzés: Valamikor a nyolcvanas-kilencvenes évek környékén a Vétiver eltűnt a piacról és csak 2000-ben jelent meg újra, s a régi motorosok állítják, hogy ez alatt az idő alatt átesett némi ráncfelvarráson. A Guerlain persze tagadja a dolgot, de én hajlamos vagyok elhinni, hogy a harminc évvel ezelőtti változat nem volt ennyire citrusos, viszont füstösség és édesség dolgában felülmúlta a jelenlegi változatot. Ez persze nem jelenti azt, hogy jobban tetszene a régi, de azért kíváncsivá tett. Esetleg van ezzel kapcsolatosan tapasztalatotok?

Illatjegyek: bergamott, citrom, narancs, neroli, koriander, cédrus, dohány, szerecsendió, feketebors, tonkabab, paprika, vetiver

Kreátor(r): Jean-Paul Guerlain

Keiko Mecheri – Peau de Pêche (2002) 7/10

A Keiko Mecheri egy Los Angeles-i székhelyű niche parfümház, amelyet Kamel Mecheri, és felesége Keiko alapítottak meg 1990-ben. A kezdetben Bazaar des Senteurs nevet viselő cég eleinte csak a Mecheri házaspár által készített illatos testápolókat és gyertyákat forgalmazta, 2000-ben azonban piacra dobtak három parfümöt is - a Hanae-t, Te En-t, és a nagy sikerű Loukhoum-ot - amelyeknek kedvező fogadtatása további parfümök kotyvasztására sarkallta őket. Nem sokkal később a Bazaar de Senteurs nevet lecserélték a Keiko Mecheri-re, és azóta is vígan ontják magukból a különböző parfümöket. (Számításaim szerint harminckilencnél tartanak.)

A Peau de Pêche (Őszibarack Bőr) két okból keltette fel a kíváncsiságomat: egyrészt több helyen is azt olvastam róla, hogy tökéletesen visszaadja a friss őszibarack illatát, másrészt meg Luca Turin négy csillagot adott neki és azt írta, annyira tartós, hogy rajta két egész napot és három zuhanyzást is kibírt. Ez a sok izgalmas információ után már sehogy sem bírtam a bennem lakozó kisördöggel, és kénytelen voltam rendelni egy illatmintát, de sajnos engem nem nyűgözött le sem a tartóssága, sem pedig barackmegidéző képessége. A fejillata ugyan tényleg hordoz magában egy kis fanyar, barackszerű, gyümölcsös frissességet, amelyet a pezsgő aldehidek tesznek élénkebbé, de nem az igazi, ráadásul egy fél óra alatt erőt vesz rajta a laktonos, krémes alap, amely már elég távol esik a természetes gyümölcsillattól. Bár még ebben a részben is felismerhető az őszibarack, itt már sokkal inkább egy langyos őszibarack joghurtnak tűnik, mintsem friss, lédús, harsogó húsú gyümölcsnek. Az alap hamvasabbá válásáért és fokozatos felmelegedéséért szerintem a mósusz a felelős, amely a lágy írisztől is kap egy kis támogatást (itt emlékeztet egy kicsit az Infusion d'Iris-re is), a szantálfát azonban hiába keresem benne. Tulajdonképpen ez a rész is kellemes; tiszta, üde és elegáns, az egyensúly is szépen el lett találva, éppen csak az bosszant, hogy odalett a kezdeti sziporkázás. Tartóssága – ahogy azt már említettem – rajtam nem döntögeti a rekordokat, talán hat-nyolc órára számíthatok tőle, bőkezű adagolás mellett a hatósugara viszont kitűnő.

Felemás érzéseim vannak ezzel a parfümmel kapcsolatosan: kellemes, szép és többé-kevésbé természetes hatású is, de kissé hiányzik belőle a karakter és abba sem tudok beletörődni, hogy nem kaptam meg tőle a tökéletes őszibarack illatot. Ha meg az igen magas árát is figyelembe veszem, akkor még egy okom van arra, hogy ferde szemmel tekintsek a Peau de Pêche-re. Ugyanakkor, ha valaki megengedheti magának az ilyesfajta luxust, akkor biztos vagyok benne, hogy jól működő, kellemes és üde mindennapi illatot talál a személyében. Egy próbát megér…

Illatjegyek: fehér húsú japán őszibarack, szantálfa, írisz púder, mósusz

Kreátor(r): Keiko Mecheri (?)

L’Artisan Parfumeur – Bois Farine (2003) 7.5/10

A Bois Farine (Lisztillatú fa) a L’Artisan népszerű világjáró sorozatának az első darabja. A legenda szerint Jean-Calude Ellena a Madagaszkártól keletre elterülő Réunion szigetet járva felfedezett egy igen ritka, veszélyeztetett, piros virágú fafajtát, melynek szirmai különleges, lisztes illatot árasztottak, s később ezek a virágocskák szolgáltatták az alapanyagot a Bois Farine-hez. A történet első fele akár még igaz is lehet, de azt kötve hiszem, hogy egy aprócska sziget veszélyeztetett fafajtájának szirmaiból ipari mennyiségben állítanának elő parfümöt. Szerintem valahogy úgy kell elképzelni ezt a dolgot, hogy Ellena-t lenyűgözte a virágok különleges illata, múzsául fogadta őket, és Franciaországba visszatérve megpróbálta egyéb jegyek segítségével újraalkotni a lisztillatú fa aromáját, mint ahogy azt Edmond Roudnitska is tette a gyöngyvirággal (lásd: Diorissimo).

Nekem ezidáig nem volt – és valószínűleg még jó ideig nem is lesz – szerencsém a lisztillatú fához, így aztán nem tudom megítélni, hogy a Bois Farine mennyire hasonlít a vadon élő párjához, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ez egy különleges és ötletes alkotás, amelyet mindenkinek ki kellene próbálnia legalább egyszer. Az egész parfümben a legmeghökkentőbb a fejillat, amely – bármilyen furcsa is – édes földimogyoró illatú, mintha csak egy szelet Snickers-et szagolgatnék. A különbség mindössze annyi, hogy a parfüm egy kicsit púderesebb, és ebből kifolyólag egy kicsit légiesebb is, így nem annyira egyértelmű a desszert jellege. Ha megpróbálom szétbontani ezt az érdekes akkordot, akkor elsőként a vaníliavirág jut eszembe, amelyet az illatpiramis ugyan nem említ, de engem valami annyira emlékeztet az Etro keserédes, púderes, vaníliás Heliotrope-jára, hogy nem kételkedem az ittlétében. Emellett még érezni lehet a cédrus száraz, fás, ceruzahegyezékre emlékeztető illatát, amely főként az első fél óra után, a földimogyorós jelleg elhalványulásával válik hangsúlyosabbá, meg talán egy csipetnyi íriszt is. Hogy az erős földimogyoró illatot végül is mi adja, azt nem tudnám megmondani, talán a cédrus és a vaníliavirág összjátéka, de az is lehet, hogy az édeskömény magvak a tettesek. A fejillat elillanásával a parfüm egy meglehetősen lineáris cédrusos, vaníliavirágos, benzoinos alappá szárad le, amely még mindig magán hordozza a Snickers kézjegyet, de már lényegesen kevésbé nyilvánvaló. Száraz, fás, púderes és kellemesen édes. Tartóssága rajtam öt-hat óra, hatósugara pedig L’Artisan mivoltához képest meglepően jó.

Sajnos a földimogyoró sosem tartozott a kedvenc rágcsálnivalóim közé, és a Snickers – Mars párharcban is rendszerint az utóbbinak adtam át a babérkoszorút, így a Bois Farine sem tudott beférkőzni soha a kedvenceim közé, de azért kivívta az elismerésemet, és meg tudom érteni, ha valaki benne találta meg álmai netovábbját. Én főként otthoni, kényelmi illatként tudom elképzelni, esetleg laza hangulatú estéken. Hogy mégis kötekedjem vele egy kicsit, talán lehetne valamivel összetettebb és változatosabb, meg néhol talán egy friss fuvallat sem ártana, ami feldobná az alap lomha illatjegyeit, de ezen kívül tényleg nincs kifogásolnivalóm. Méltó darabja a világjáró sorozatnak.

Illatjegyek: édeskömény magvak, írisz, benzoin, cédrusfa, guajakfa, szantálfa, lisztillatú fa (Ruizia cordata)

Kreátor(r): Jean-Claude Ellena

Serge Lutens – Ambre Sultan (1993) 10/10

Az Ambre Sultan fogalom. Serge Lutens és Christopher Sheldrake eme fergeteges mesterműve az utóbbi néhány évtized talán legfontosabb orientális parfüme, az ámbrás illatok rettegett uralkodója, és egyben egyik személyes kedvencem is. Ez a parfüm úgy értelmezte újra az ámbrás illatok tradíciókban bővelkedő műfaját, hogy nem a modern irányba mozdult el, hanem valami, még az eddiginél is sokkal ősibbet, animálisabbat és vadabbat ragadott meg az ámbrás cetek gyomrának mélyén, és azt hozta nekünk felszínre. Mintha csak Moby Dick őrült üldözőjének, Ahab kapitánynak az istent nem félő, háborgó lelkét elegyítették volna a fehér bálna hatalmas erejével és fenséges nyugalmával, majd zárták volna palackba; az Ambre Sultan is brutális, vad, és ugyanakkor mégis előkelő és higgadt, mint aki páholyból követi a csőcselék tolongását.

A legtöbb ámbrás parfüm puha, gyantás, púderes és meleg, akár egy kasmír sál, az Ambre Sultan azonban egy egészen más irányból közelíti meg a témát. Itt a fejillatban egy csipetnyi koriander mellett kifejezetten erőszakos és aromás növények uralkodnak – főként szurokfű (divatos nevén oregánó) és mirtusz – amelyek férfiassá és kesernyéssé teszik a kezdetet, és hatalmas harcot vívnak a gyantás és édes ámbrával, amely az alapból próbál előtörni. Ez az agresszív kezdet bizony nem gyerekjáték, annyira sűrű, szurkos és tömény, hogy az már szinte kellemetlen, de kétségtelenül lenyűgöző és szédületesen hatásos, ráadásul ott motoszkál benne a jövő ígérete is, egy gazdag, nem túl édes, de annál karakteresebb ámbra formájában. Egy óra multán kissé alábbhagy a szurokfű, és előtérbe kerül a jövő ígérete, a labdanum, benzoin és mirha alkotta, füstös-gyantás, ámbrás szívillatt, amely az én orrom számára tökéletesen természetesnek tűnik, sötét és sűrű, akár a láva. Az elkövetkező hat-nyolc órában ez a csodálatos aroma uralkodik a bőrömön és a karnyújtásnyi környezetemben, majd apránként elhalványul, vaníliásabbá és kerekebbé válik. Ez a stádium már kissé közelebb áll a klasszikus stílusú ámbrákhoz (Ambre Precieux, L’Eau d’Ambre Extreme), de még mindig sokkal keményebb, füstösebb és aromásabb, mint ahogy azt megszokhattuk. Ahab kapitány lelke nehezen lel nyugalomra…

Számomra az Ambre Sultan a legtöbbet nyújtja, ami egy illattól elvárható: előhozza belőlem a tábortűz körül ugráló, félvad ösztönlényemet, és kedvem kerekedik tőle, hogy visszavonuljak a vadonba és őseim életét éljem. Igazi spirituális aromaterápiaként működik. Ugyanakkor, ha nem az otthon magányában viselem, hanem emberek közé megyek vele, akkor is tökéletesen megállja a helyét; vonzónak, erősnek és uralkodói jelenségnek érzem magam tőle. A Jaipur és a Déclaration mellett ez az a parfüm, amelyet mindig szeretnék a polcomon tudni.

Próbájátok ki: Ambre Sultan a bőrön, Moby Dick a kézben és a Mastodon Leviathan című albuma a lejátszóban. Nagyon ütős kombináció.

Illatjegyek: koriander, szurokfű (Origanum vulgare), babérlevél, mirtusz (Myrtus communis), angyalgyökér (Angelica archangelica), pacsuli, szantálfa, labdanum, benzoin (Styrax tonkiniensis), tolu balzsam, vanília, mirha

Kreátor(r): Christopher Sheldrake

Robert Piguet – Fracas (1948) 7/10

Nők Napja lévén, úgy döntöttem, hogy ma egy igazán nőies parfümről fogok írni, méghozzá a tubarózsás illatok királynőjéről, a Fracas-ról. És mivel Roja Dove szagértő, parfümkritikus szerint a tubarózsa a legérzékibb virág valamennyi közül, így egy kis logika segítségével nagyon egyszerűen beláthatjuk, hogy a Fracas-nak minden idők legérzékibb parfümének kell lennie. Na persze, az életben általában nem ilyen szögletesek a dolgok, kétszer kettő nem mindig négy, ezért talán nem ártana egy kicsit közelebbről is szemügyre venni ezt az illatkirálynőt.

A Fracas-t (Perpatvar) ugyanaz a Germaine Cellier komponálta meg, akinek a Bandit-ot is köszönhetjük, azonban a két alkotás szöges ellentétben áll egymással, mintegy létrehozva a női illatvilág két pólusát, amelyek közrezárják az összes többi parfümöt. Míg a Bandit vad, kemény és rideg, valósággal földbe döngöli az érzelmeket, addig a Fracas maximálisan romantikus, felmagasztalja a nőt, magasba röpíti és rózsaszín, pihe-puha felhőcskékbe burkolja a testét. Bár a kissé fennhéjazó illatpiramis alapján egy nagyon komplex illatra is számíthatnánk, az igazság az, hogy a Fracas egy abszolút egyszerű és kifejezetten lineáris parfüm, amelyben a tubarózsán kívül nagyon kevés más dolog történik. Fejillatában még érezni lehet némi zöldes kiegészítő elemet, meg egy kis élénk, vidám jácintot, de aztán néhány perc után leszárad egy nagy, vajas, eperkrémes tubarózsává, amely a nap további részében jóllakott elégedettséggel terpeszkedik a bőrömön, anélkül, hogy a többi jegynek túl sok teret engedne. Ha nagyon iparkodom, fel tudok fedezni még némi jázmint is, meg az alapban egy kevés púderes, hűvös íriszt, de egyebet képtelen vagyok kihámozni belőle. A Fracas egyik legfontosabb jellemvonásaként sokan megemlítik a félelmetes intenzitását és a mérföldes hatósugarát, de én ezt csak részben tudom megerősíteni; a hatósugara tényleg nagy, de számomra selymesnek és légiesnek tűnik, egyetlen pillanatra sem érzem fojtogatónak, s a fejfájás miatt sem kell aggódnom. Az egyértelműség kedvéért: ez nálam jó pont.

Azt hiszem, értem, hogy miért tartják sokan (főként nők) az egyik legérzékibb parfümnek a Fracas-t; tényleg krémes, vajpuha, rózsaszín és maximálisan nőies, valószínűleg tökéletesen illik a romantikus filmek baldachinos ágyaihoz, de a legtöbb férfi erotikus álmaiban szerintem nem jótündérek, naiv hercegnők és baldachinos ágyak szerepelnek. Én a magam nevében azt mondanám, hogy egy igazán érzéki parfümnek a puha nőiessége mellett kell lennie egy piszkosabb, sötétebb oldalának is, ami egy leheletnyi izgalmat csempész a dologba, másként fogalmazva, ellenpontozza a sok természetellenes szépséget. Persze nem kell ezzel mindenkinek egyetértenie, úgyhogy várom az ellenvetéseket!

Megjegyzés: A Fracas-t – miután néhány évre eltűnt a színről – 1996-ban Pierre Negrin újrakomponálta, és bár valószínűleg nem módosított sokat a képleten, azért szívesen kipróbálnám az eredeti változatot is. Találkoztatok már régebbi évjárattal?

Illatjegyek: bergamott, mandarin, jácint, zöld jegyek, tubarózsa, jázmin, narancsvirág, gyöngyvirág, rózsa, fehér írisz, ibolya, nárcisz, szegfű, koriander, barack, illatvirág, rózsaszín geránium, mósusz, cédrus, moha, szantálfa, írisz gyökér, vetiver, tolu balzsam

Kreátor(r): Germaine Cellier

Lubin – Idole (2005) 9/10

A legtöbb embernek a Lubin parfümház hallatára valószínűleg nem sok minden jut eszébe, pedig nem is olyan régen még a a Guerlain-nel és a Coty-val közösen emlegették, mint a parfümvilág legnagyobbjait. A Pierre-Francois Lubin által 1798-ban megalapított cég hatalmas sikereket ért el a tizenkilencedik század során, Lubin többek között Bonaparte Napóleon leghíresebb húgának, Pauline-nak is a személyes parfümőre volt, ugyanakkor ez volt az első parfümház, amely betette a lábát az Új Világba, és meghódította Amerikát a parfümöknek (1830). Az üzlet egészen az 1940-es évekig jól ment, akkor azonban fokozatos hanyatlásnak indult és az 1980-as évekre a Lubin teljesen eltűnt a színről, maga mögött hagyva 465 általuk kreált parfüm fakó emlékét. A felmentő sereg 2005-ben érkezett meg Gilles Thévenin formájában, aki új életet (és főként pénzt) lehelt a parfümház aszott csontvázába, felbérelte Olivia Giacobetti sztárparfümőrt és kiadta a márka 466-odik illatát, az Idole-t, amely rövid idő alatt újra jól csengő névvé tette a Lubin-t.

Ehhez a parfümhöz Olivia Giacobetti alkotásai után nyomozva jutottam el, és ha az egyik kedvenc parfümőröm személye nem lett volna önmagában is elég ahhoz, hogy kipróbáljam az Idole-t, a gyönyörű üvege, izgalmasan hangzó illatjegyei, és a honlapjának hangulatos zenéje akkor is felébresztette volna a bennem lakozó kíváncsiság-kisördögöt. Amint tudtam, megrendeltem egy illatmintát, amely két hét elteltével darabokra törve és illatos ígéretekkel kecsegtető foszlányaival érkezett meg hozzám. Megrendeltem a második mintát is, s azzal már nagyobb szerencsém volt: sértetlenül befutott, így megismerhettem ezt az izgalmas parfümöt.

Az Idole egy sötét, fűszeres, keleties parfüm, de mindez nem Serge Lutens vagy Montale sűrű, szirupos stílusában előadva, hanem egy fajta áttetsző, levegős struktúrával könnyedebbé téve. Olivia Giacobetti-re mindig is jellemző volt a laza, szellős szerkezet és a robosztus kompozíciók kerülése, és ez még egy olyan egzotikus, orientális alkotásában is kiütközik, mint amilyen az Idole. A parfüm fejillata meglepően komplex és fűszeres, de egyetlen pillanatra sem nyomasztó; számomra a sáfrány és a rum tűnik a legdominánsabbnak, de ki lehet érezni a kesernyés narancshéjat és valami sötét, keleties, fűszeres jegyet is (feketekömény?). Egzotikus és izgalmas, szerintem nagyon jól megidézi a keleti fűszerszállító utakat, amelyek állítólag a múzsa szerepét töltötték be az Idole történetében. A leszáradás során kissé alábbhagy az intenzitás és a fűszeresség, fokozatosan melegedni kezd a parfüm és ezzel párhuzamosan megjelennek a különleges, enyhén füstös fás jegyek (talán szantál), meg némi krémes, forró rizs illatát idéző valami is, de a sáfrány mindvégig jelen marad, és a száraz bőrrel karöltve gondoskodik a kissé kesernyés aroma megőrzéséről. A parfüm tartóssága nem kifejezetten az erőssége (rajtam öt-hat óra), viszont a hatósugara – főként az első néhány órában – teljesen jó.

Azt hiszem, hogy ezért az illatért érdemes volt újraéleszteni a Lubin-t. Izgalmas, modern, férfias és kifejezetten könnyen viselhető; bevethető elegáns illatként, de szerintem macsókon és természetbúvárokon is megállja a helyét. A Serge Mansau által tervezett üveget pedig öröm kézbe venni.

Megjegyzés: Azért reménykedem, hogy Lubin-ék nem akarnak újabb 465 illattal meglepni, mert a sok megillatolásra váró parfüm nagyon frusztrálttá tud tenni…

Illatjegyek: rum abszolút, sáfrány, keserűnarancs héja, feketekömény (Nigella sativa), dumpálma (Hyphaene thebaica), füstös ébenfa, cukornád, bőr, vörös szantálfa

Kreátor(r): Olivia Giacobetti

Escada – Magnetism for Men (2004) 8/10

Az Escada divatházat - melynek jelentése nemes egyszerűséggel csak Lépcső - Margaretha és férje, Wolfgang Ley alapította meg 1978-ban, Münchenben. A kezdeti aprócska vállalkozás, köszönhetően a szokatlan és izgalmas színkombinációinak, a merész mintázatoknak és a különleges hímzéseinek, rövid idő alatt híressé vált és a cég napjainkban már több mint hatvan országban megtalálható. Mint parfümház, Escada-ék 1990-ben tették meg első bizonytalan lépéseiket az illatok világában, és azóta is folyamatosan próbálkoznak, de mindez idáig nem sikerült kifejezetten maradandót alkotniuk. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy személyes Escada kedvencem, a Magnetism for Men megérdemel egy rövid kis bejegyzést.

Ezzel az alkotással még parfümmániám kezdetén ismerkedtem meg, és bár akkoriban még úgy tudtam, hogy én nem szeretem az „édes” illatokat, a Magnetism for Men mégis azonnal megfogott a meleg, érzéki, balzsamosan édes aromájával. Azóta eltelt néhány év, kicsit kiokosodtam a parfümök terén, rájöttem, hogy a kedvenc illatcsaládom pontosan az orientális, így most már nem csodálkozom annyira, hogy tetszik a Magnetism. Fejillata kissé fanyar és pikáns, amiért szerintem a piros bors a felelős, de az egész nem éli túl az első öt percet, elborítja a szívjegyek sűrű, püspöklila, érzéki áradata. Ez a stádium engem egy kissé a vaníliás kóla illatára emlékeztet, amelyben a pezsgő, fűszeres részt a sáfrány adja, a sötét, karamellizált részért pedig a tolu balzsam és a gyantás ámbra a felelős. Szuper jó. Nem egy komoly parfüm, sőt kissé bohókásnak is mondható, de kétségtelenül hű a nevéhez, és férfire, nőre egyaránt nagy vonzerővel bír. Tudom: azt írtam, hogy a Magnetism for Men vonzza a férfiakat, de ezzel nem a homoszexualitásnak akartam reklámot csinálni, csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy ez a férfiaknak szánt parfüm annyira hajlik az uniszex felé, hogy az már szinte teljesen nőies. Ez a nagyon kellemes feminin, kólás-balzsamos állapot rajtam több mint négy órát tart és csak utána alakul át egy meleg, homályos, mósuszos-fás alappá, amely már csak közvetlenül a bőrre hajolva érezhető. Egyébként, ezt megelőzően a hatósugara kifejezetten terjedelmes, igazi figyelemfelkeltő illat.

Érdekes, hogy a Magnetism nem lett sikeres. Számomra annyira eredetinek, karakteresnek, és főként könnyen szerethetőnek tűnik, hogy arra számítottam, megtölti majd a Top 10-eket és a bestseller listákat. Ehhez képest alig lehet róla kritikákat találni (Luca Turin sem méltatta figyelemre), amennyire meg tudom állapítani, egyetlen parfümház sem próbálta plagizálni, ráadásul egyre ritkábban találkozom vele a parfümériák polcain is. Szerintem próbáljátok ki mielőtt végleg elborítja a feltartóztathatatlanul áramló parfüm-dagály, igazán jópofa illat, egy született buli-parfüm.

Illatjegyek: piros borsfa (Schinus terebinthifolius), sáfrány, cédrus, szantálfa, bőr, ámbra, tolu balzsam, mósusz

Kreátor(r): Michel Almairac