Caron - Nuit de Noel (1922) 8/10

A Karácsony a legszebb és legillatosabb ünnepünk, s biztos vagyok benne, hogy mindnyájunknak van néhány erőteljes illatemléke róla. Számomra a Karácsony a konyhát belebegő töltött káposztáról, a sülő mákos és diós kalácsról, a fenyőfa tűleveleiről, gyertyákról, narancsról, és az új könyvek illatáról szól. Félicie Vanpouille - Ernest Daltroff parfümőr kedvese - is imádta a Karácsony illatát, és addig unszolta a jeles művész urat, míg az meg nem alkotta neki a Nuit de Noel (Karácsony éjjel) nevű parfümöt. Azt nem tudjuk, hogy a megszületett mű elnyerte-e a hölgy tetszését, a nagyvilágot azonban bizonyosan lenyűgözte: az illat sikerességét jelzi, hogy 1922 óta fennmaradt, és mind a mai napig az egyik legnépszerűbb Caron parfümnek számít. Sokak számára ez a tökéletes karácsonyi illat.

Műfaját tekintve a Nuit de Noel egy chypre, sok-sok virággal, fűszerrel és fás jegyekkel orientalizálva (létezik ilyen szó?). A parfümöt a csuklómra fújva, az első dolog ami szembetűnik, az az erőteljes Mousse de Saxe alap. Tudva, hogy szakértők szerint a Nuit de Noel az egyik legalkalmasabb parfüm a Mousse de Saxe-szal való megismerkedésre, ez nem is okozhat meglepetést, legfennebb azon lehet eltűnődni, hogy ha alapnak hívják, akkor miért a fejillatban fejti ki a hatását. A Papyrus de Ciane kapcsán már szóba került ez a hajdan oly népszerű kompozíció, de most újra összefoglalnám röviden, hogy miről is van szó: a Mousse de Saxe-ot Marie Thérése de Laire hozta létre egy szintetikus bőrös jegy, isobutyl quinoleine felhasználásával, amit gerániummal, ánizzsal, vanillinnal, iodinnal egészített ki, míg végül egy friss, zöld, de ugyanakkor sötét, fás-mohás, és kissé púderes jelleggel bíró illatot kapott. Ernest Daltroff nagyon szerette ezt az alapot és rengeteg Caron parfümbe beleszőtte, megadva ezzel alkotásai sötét, enyhén férfias tónusát. A Nuit de Noel esetében a Mousse de Saxe először a kesernyés, bőrös, tölgymohás oldalát mutatja meg, némi méregzöld, a Bandit galbánumos fejillatát idéző aromával kiegészítve. Ez a meglepően goromba, sötét akkord egy csokor klasszikus, szappanos illatú fehér virággal, meg sziporkázó aldehiddel van nőiesebbé, kedvesebbé téve, de jó fél órát kell várni ahhoz, hogy igazán megnyíljon az illat, és végre meleggé, vonzóvá, és ünnepivé váljon. Ekkorra elillan a bőr, és a keserűség, s előkerül a Mousse de Saxe fűszeres, édes, púderes oldala. A virágos jegyeket itt ánizs, szegfűszeg és vanillin teszi gazdagabbá, és a puha szantálfa is előbukkan a sötétből. Ha nem lenne a tipikus, kissé szúrós, zöldes tölgymoha, akkor most egy orientális parfümről beszélhetnék, de itt van, és én nem is bánom. Egyre jobban megszeretem ezt a markáns, régimódi jegyet, úgy érzem hogy a modern orientálisokból teljességgel hiányzó kifinomult eleganciát kölcsönöz az illatoknak.

Ezt követően már nem áll be nagy változás a parfüm életében; a Nuit de Noel egy szúrós, fűszeres, de mégis meleg, fás és barátságos illatban ér véget, öt-hat órával azután, hogy a bőrömön landolt. Számomra ez az aroma - talán a kissé szegfűszeges szívillatot leszámítva - egyáltalán nem a Karácsonyról szól, de hát nem is várhatom el egy parfümőrtől, hogy töltött káposzta illatát csempéssze a szíve hölgyének szánt alkotásába. Ennek ellenére szeretem a parfüm hangulatát, és el tudom képzelni, hogy a Chanel No.5 őrülettől dühöngő Párizsban a húszas évek elején épp ilyen aldehides, bőrös, meleg, fűszeres illata volt a burzsoázia Karácsonyának, és ez után áhítozott Félicie Vanpouille.

Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Illatjegyek: jázmin, rózsa, ylang-ylang, szantálfa, tölgymoha, ámbra, mósusz, Mousse de Saxe, vetiver

Kreátor(r): Ernest Daltroff

Serge Lutens - Fumerie Turque (2003) 8/10

Amikor néhány évvel ezelőtt rendeltem tíz darab Lutens illatmintát, arra számítottam, hogy a Fumerie Turque (Török dohányzószalon) fölényes győzelmet arat majd, és titokban már készülődtem is egy egész üveg beszerzésére. Aztán úgy alakult, hogy az Ambre Sultan lett az, amelyik simán lekörözte a vetélytársait, és most egy gyönyörű üvegben tündököl a polcomon, a Fumerie Turque-ről pedig szép lassan megfeledkeztem. Nemrég, téli illatok után kutatva újra a kezembe került a mintácska, és úgy döntöttem, hogy végre "kiírom magamból".

Az illatpiramis alapján ezt a parfümöt nekem találták ki: gazdag, orientális, füstös orgiát ígérnek az illatjegyek, és tulajdonképpen ebben nincs is hiány. Hogy mégsem került be a legnagyobb kedvenceim közé (bár egy Top 10 téli helyezést azért megfogott), az annak köszönhető, hogy a mérleg inkább a szirupos édesség, semmint a füstös-dohányos-pacsulis irányba billen ki, és ez számomra egy kicsit soknak bizonyult. A parfüm fejillata főként a tonkababról, sztóraxról, és egyéb balzsamos jegyekről szól - a füst, és a dohány szárazabb illata diszkréten megbújik mögöttük. Talán egy csipetnyi mandula is van itt, de szépen elvegyül az édességben. Tíz-húsz perc elteltével megjelennek az első változások: kicsit felerősödik a füst, és ezzel egy időben megjelenik egy testes gyümölcsös akkord is, ami engem leginkább az aszalt meggy illatára emlékeztet, az illatpiramis alapján viszont a ribizlire és a kandírozott rózsára kell gyanakodnom. Itt lép a képbe egy nagy kanál méz is, amely erőteljesen szirupos, már-már az aluljárók vizeletszagát megidézően sűrű és szúrós, de Sheldrake ügyesen egyensúlyozott a pengeélen; igazából sosem lehet pisiszagúnak nevezni a Fumerie Turque-t. A parfüm komlexitását jelzi, hogy mindezen nehéz, karakteres jegyek mellett néha még egy kéjesen lebegő jázminfelhőt, és egy kevés kesernyés bőrt is fel lehet fedezni, ami kifejezetten jól mutat a gourmand aromák között. Kétségtelenül ez a legérdekesebb része a parfümnek, és távolról beszippantva kifejezetten kellemes, meggyes pipadohányra emlékeztető illatú, közelről azonban minduntalan orrba vág és elborít az édessége. Ha valahogy megoldhatnám, hogy ne én kelljen viseljem, hanem valaki a közelemben, aki gyakran elsuhan előttem, akkor nagyon tudnám imádni, így azonban egy kicsit tartok tőle. Egy másik megoldás az lehetne, ha csak szabad levegőn, lehetőleg mínusz húsz fokban viselném, de hát erre még Csíkban is csak ritkán van lehetőség. Az alap nagyon hosszan, több mint tíz órán át várat magára, és egy szép vaníliás, balzsamos, ámbrás illattal hálálja meg a türelmünket, amely, ha tusolás nélkül fekszünk le, akkor még másnap reggel is meglegyinti az orrunkat.

A Fumerie Turque a legsötétebb, legtitokzatosabb gourmand parfüm, ami valaha kipróbáltam, s ennek következtében talán túl is lépi a gourmand kereteket. Egy csábos, hódító illat, amely férfin és nőn egyaránt vágyakról és szenvedélyről beszél, még ha nem is annyira direkt módon, mint rettegett testvére, a Musks Koublai Khan. Hacsak egy kicsit is kevésbé lenne édes, és több lenne benne a száraz dohánylevél, akkor most talán küldeném a levelet az angyalnak, így azonban valaki mást kell behálóznom vele. Kipróbálásra javasolt.

Megjegyzés: A Fumerie Turque megjelenése után néhány évig kizárólag a párizsi Les Salons du Palais Royal-ban volt megtalálható, a gyönyörű, harang alakú üvegcsében, de 2006 óta már világszerte megvásárolható.

Illatjegyek: ribizli, fehér méz, kamilla, kandírozott török rózsa, egyiptomi jázmin, füstölt bőr, méhviasz, balkán pipadohány, peru balzsam, tonkabab, pacsuli, vanília, borókabogyó, sztórax

Kreátor(r): Christopher Sheldrake

Mona di Orio - Nuit Noire (2006) 10/10

2011 december 9-én, műtét közben fellépő váratlan komplikációk következtében elhunyt Mona di Orio, napjaink egyik legtöbbre tartott, legkülönlegesebb (női) parfümőre. Mivel ez egy parfümök elemzésével foglalkozó blog, azt gondoltam, hogy úgy tudnám kifejezni a legjobban a tiszteletemet, és megbecsülésemet Mona di Orio emléke előtt, hogy az egyik legszebb, legelismertebb parfüméről, a Nuit Noire-ról (Fekete Éjszaka) írok kritikát.

Mona 1969-ben született Franciaországban, és már egész fiatal kora óta tudta, hogy parfümőr akar lenni. Még gyerekcipőben járt, amikor apránként megspórolt pénzével elindult, hogy megvásárolja magának a L'Heure Bleue-t, és nem törődve az elárusítónő kijelentésével, hogy ez a parfüm idős hölgyeknek, és nem zsenge kislányoknak való, véghez is vitte a tervét. Azóta is ez az egyik kedvenc parfüme, és szerintem a Nuit Noire megalkotásában is ez volt az egyik kiindulópontja. Néhány évvel később, 1987-ben - miután visszautasításra talált a legtöbb parfümőr-képző szervezetnél - felkereste a korosodó, visszavonultan élő Edmond Roudnitska-t, és apránként sikerült annyira meggyőznie tehetségéről és ambíciójáról a mestert, hogy az segédjévé, tanítványává fogadta, és egészen 1996-ig, Roudnitska haláláig együtt dolgoztak.

Saját parfümházának kapuit 2006-ben nyitotta meg, Frank de Ruig befektető, és Jeroen Oude Sogtoen segítségével, aki az üvegek elegáns, pezsgős üveget mímelő formáját tervezte. Mona - lévén Serge Lutens nagy rajongója - a Nuit Noire-t az orientális parfümök királyának ajánlotta fel, s ez a tény önmagában is elég volt ahhoz, hogy több ezer parfümmániás kipróbálja az illatot. Én is főként ennek a kijelentésnek köszönhetően vállaltam be egy mintát, s nem bántam meg; ez a parfüm abszolút méltó Serge Lutens-hez, és szerintem még maga Edmond Roudnitska - aki nem volt nagy rajongója az orientálisoknak - is büszke lenne egy ilyen kompozícióra. A Nuit Noire ott veszi fel az események fonalát, ahol a L'Heure Bleue letette, vagyis az esténél, és aztán lágyan beleringatózik a sötét, fülledt éjszakába. A parfüm fejillatában édes, indolos fehér virágok - főként narancsvirág, tubarózsa és jázmin - kavarognak, amit aldehidek, civet és a L'Heure Bleue-ből, meg a Mitsouko-ból is ismert avas, régies bőr tesz klasszikus jellegűvé, és ha lehet, még erotikusabbá. Hogy ne legyen nagyon sűrű, és fullasztó a dolog, van itt egy kis citrusos gyömbér, meg némi zöldes, piszkos illatú kardamom is, ami egyben keleties hangulatot is ad az illatnak. Csodálatos és komplex fejjegy ez, ami szinte kiismerhetetlen, mivel annak függvényében, hogy mennyit viszek fel a bőrömre, mindig más illatok jelennek meg hangsúlyosabban. Vékonyan fújva a narancsvirág-kardamom páros dominál, ha viszont bátran rálépek a gázpedálra, akkor a tubarózsa-civet duó a nyerő. Lenyűgöző...

A szívillatba érve kissé lecsendesedik, elhelyezkedik a parfüm, és kibomlik a bőrömön egy fás-fűszeres-virágos illatköltemény, amelyben kibogozhatatlanul összekeveredik a lélegzetállítóan érzéki jázmin illata a szantálfával, bőrrel, naranccsal, fahéjjal és szegfűszeggel, meg az alapból felsejlő édes ámbrával és mósusszal. Ez a stádium egy kicsit fásabb és édesebb, mint a fejillat, kevesebb fehér virággal, aminek következtében egyre sötétebb tónusúvá, mélyebbé válik. Ha ez az illat a megfelelő nőn van, akkor nincs az a férfi, akinek nem indulna be a fantáziája tőle. Rajtam öt-hat órát tart ez a csodás illat, majd átadja a helyét az ámbrás, tonkababos, ízig-vérig orientális alapnak, ami további két-három órát dorombol a bőrömön. Érdekesség, hogy néha feltűnik egy szárazabb, cédrusos jegy is, ami szerintem az illat levegősebbé, modernebbé tételét segíti elő.

A Nuit Noire egy igazi átalakulóművész, amelynek millió arca van, és mind a csábításról szól. Még nem találkoztam olyan parfümmel, amely ennyire nyilvánvalóan váltogatja az arculatait, és ennyire jól követhetően siklik át egyik állapotból a másikba. Igazi élvezet a tesztelése, és csak ajánlani tudom mindenkinek, akit komolyan érdekelnek a parfümök.

Epilógus: Őszintén sajnálom, hogy Mona di Orio nincs már többé köztünk. Egy nemrég készült interjújában arról beszélt, hogy még rengeteg terv van a fejében, illatok, amiket szeretne világra hozni, de nincs rá elég ideje... A halálával egy izgalmas, színes egyéniséget veszített el a világ és a parfümipar, s talán jó néhány megszületendő remekmű is a föld alá került. Remélem, hogy a már meglévő alkotásai nem fogják eltörölni a föld színérő, és általuk még hosszú ideig megőrizhetjük az emlékezetünkben Mona di Orio-t.

Illatjegyek: narancsvirág, kardamom, gyömbér, narancs, fahéj, tubarózsa, szantálfa, szegfűszeg, cédrus, ámbra, bőr, mósusz, tonkabab, tömjén

Kreátor(r): Mona di Orio

Top 10 Téli Parfüm - 2011

Se hó, se hideg, de mégiscsak tél van, és ha használni szeretnénk a nehéztűzéreinket, akkor azt most kell megtennünk, mert megeshet, hogy ebben a válságos időszakban már a havazásra sem futja, és hiába várunk rá. Íme az én téli regimentem:

Boucheron - Jaipur: A vezérezredes, amely nélkül nem létezhet a parfümgardróbom. Egy tökéletes, megismételhetetlen orientális, amelyből elég néhány csepp, és már a mennyországban vagyok.

Parfum d'Empire - Ambre Russe: Az altábornagy szerepét az Orosz Ámbra tölti be, amely egy keménykezű, komoly férfias ámbra, csodálatos tartóssággal. Méltó helyettesítője lehet az Ambre Sultan-nak, amely a tavalyi Top 10-ben vitézkedett.

Micallef - Gaiac: A legújabb felfedezettem egy különleges, fás-vaníliás parfüm, diszkrét fűszerekkel kiegészítve. Az a típusú illat, amit egész télen, megállás nélkül lehetne viselni, mert nem válik sem nyomasztóvá, sem pedig unalmassá. A hadseregemben ő játssza a vezérőrnagyot.

Mazzolari - Lui: Ez a legpiszkosabb, legérzékibb dandártábornok, amelyet a föld valaha is a hátán hordott. Ámbra, pacsuli, és bőr sűrű, állatias keveréke, amitől a legszégyenlősebb fiú is azonnal egy olasz csődörré változna.

Maitre Parfumeur et Gantier - Eau des Iles: Az ezredes a leggorombább az egész társaságban. Megállás nélkül issza a füstös, keserű, kávéját, közben meg zöld növényeken tipor a bakkancsával. A végén persze ő is megenyhül, és mézédessé válik.

Annick Goutal - Sables: A Sables a kedvenc immortellás parfümöm, amely újra, meg újra meghódít magának, és most végre a Top 10-be is beküzdötte magát. Tökéletesen megérdemli az alezredesi pozíciót.

Maison Francis Kurkdjian - Absolue pour le Soir: A csapat iszákosa sűrű, édes vörösbor illatát árasztja magából, mézzel és római köménnyel megfűszerezve. Tipikus őrnagy.

Serge Lutens - Muscs Koublai Khan: A nagy kán ezúttal csak százados lett, de egy ilyen erős mezőnyben szerintem ez is szép teljesítmény. A legszemérmetlenebb, legvonzóbb mósusz, amit valaha éreztem.

Parfumerie Generale - L'Ombre Fauve: Egy sötét hangulatú, szomorkás parfüm, amely telt, édes, tömjénes illatának köszönhetően ugyanakkor megnyugtató is. Főhadnagyként nem sok feszültséget teremt az alárendeltjei életében, viszont mindenki szereti.

Serge Lutens - Arabie: Serge Lutens az orientálisok királya, és ő az egyetlen, aki két helyet is kapott a válogatásban. Az utóbbi időben egyre inkább tetszik az Arabie gyümölcsös, fűszeres édessége, így sikerült megkaparintania az utolsó, alhadnagyi funkciót.

Remélem, tetszik a hadseregem, és ti is csatasorba állítjátok a kedvenceiteket. Utána pedig tekintsétek meg a Parfümblogot, és az Illatoskertet, ahová szintén beköszöntött - ha nem is a hó - de a tél.

Etro - Patchouly (1989) 8.5/10

Az Etro leírása szerint a Patchouly egy egocentrikus, és lázadó illat, amely az Európába szállított indiai sál, és vállkendő rakományokat kísérő légkört idézi meg. Ha arra gondolunk, hogy nem is olyan régen még a pacsulit elsősorban a molylepkék távoltartására alkalmazták, akkor ez nem egy kifejezetten romantikus leírás, ha azonban egy rikító színű sálakkal feldíszített, pacsuliillatot árasztó, kedélyes kis vonatot képzelünk magunk elé, amint épp átszeli India hegyeit a hippi mozdonyvezető irányítása alatt, akkor sokkal szimpatikusabbá válik a dolog, és ugyanakkor a parfüm megértéséhez is közelebb kerülünk.

Az utóbbi időben jó néhány pacsulis parfümöt kipróbáltam, de egynél sem tapasztaltam annyira markáns, erőteljes bemutatkozást, mint az Etro változat esetében. Brutálisan dohos, alkoholos, méregzöld, benzingőzös és gyümölcsös a kezdet, amelyből nehéz külön-külön kihámozni a pacsuli árnyékában gomolygó bergamottot, gerániumot, ciprust, ürmöt és mentát, de a jelenlétükben biztosak lehetünk. Ezen kívül határozottan itt van egy sűrű, likőrös, jellegű szilvadzsemes illat is, amely valószínűleg a rózsának köszönhető, és aminek a következtében a Patchouly egyszerre emlékeztet de Sade márki parfümére, és a L'Artisan Rózsatolvajára (Voleur de Roses). A különbség csak annyi, hogy amíg a Rózsatolvaj mondjuk három évet kapna a kihágásért, addig a Patchouly minimum életfogytiglant.

Ez eddig nem a sálakról, meg a vidám színekről szólt, sokkal inkább egy dühöngve száguldó, sűrű füstöt pöfékelő vonatról, de az első fél óra elteltével lecsendesednek az indulatok, elpárolognak az agresszív zöld, és szilvás jegyek, s egy vidám, kissé púderes, kissé földes pacsuli marad a bőrömön. Igazi hippiket ezidáig még nem sikerült megszaglásznom, de ez az akkord számomra elég közel van ahhoz, amit a hippikről és az ők illatukról elképzeltem. Karakteres, de laza, természetes és eleven. A halkan doromboló ámbrának köszönhetően van egy diszkrét meleg, barátságos árnyalata is az illatnak, de összességében azért a távolságtartás és a szabadság jellemzi. Más pacsulikkal összehasonlítva elsősorban a nagyobb életkedve, és a pezsgőbb hangulata tűnik ki, ami szerintem a fejillatból hátramaradt kevéske rózsás-gyümölcsös jellegének köszönhető. Ehhez a stádiumhoz már illenek a sálak, a színek, a tánc, és a jó kis indiai zene. A parfüm tartósságát sajnos nem tudom megdicsérni, mivel rajtam két-három óra alatt szinte teljesen elolvad, és az első óra után a hatósugara is elég visszafogott. Lévén egy őszinte, bátor illat, amely mindkét végén égeti a gyertyát, elfogadom tőle ezt a tartósságot, de nem örvendek neki.

Összességében az Etro Patchouly-ja azt nyújtja, amit ígér: egy igazi, erőteljes, hangulatos pacsulit, egyenesen a hippikorszakból. Nagyszerű minőség, jó kivitelezés, épp csak a tartósságára kellene valami gyógyír, bár valószínűleg, hogy ha nem bőrre, hanem ruhára fújnám, akkor ez a gond is elhárulna. Az egyik kedvenc pacsulim.

Illatjegyek: bergamott, narancs, üröm, geránium, levendula, zsálya, jázmin, rózsa, szantálfa, menta, vanília, pacsuli, ámbra, ciprus, tömjén

Kreátor(r): ismeretlen

Houbigant - Fougére Royale (1882, 2010) 8/10

A Houbigant egy ősrégi parfümház, amelyet még 1775-ben alapított meg Jean Francois Houbigant. A siker nem váratott sokat magára, 1793-ban a guillotinera váró Marie-Antoinette francia királyné már akkora rajongója volt a Houbigant illatoknak, hogy az utolsó útjára is három üveggel vitt belőlük szíverősítőként. Ezt követően még rengeteg nagy nevű, és kevésbé szerencsétlen sorsú uralkodóháznak lett a kedvence a Houbigant, többek között Napóleon és Josephine, Viktória brit királynő, III. Sándor orosz cár, és utódai is igényelték a szolgáltatásaikat, de alkalomadtán holland és olasz királyi családoknak is készítettek parfümöket. És ha ez nem lenne elég, akkor állítólag Tolstoy, Guy de Maupassant, és a Rotschildok is a Houbigant-tól szerezték be az illatszereiket.

A parfümház leghíresebb alkotása, a Fougére Royale (Királyi páfrány) 1882-ben született meg Paul Parquet parfümőr jóvoltából. Ezt a parfümöt úgy szokás emlegetni, mint a modern parfümök atyját, és egyben a legnépszerűbb illatcsalád, a fougére megalapozóját. Ez volt az első parfüm, amely szintetikus elemet tartalmazott, mégpedig a szalicilsavból előállított koumarint, amely egyébként a tonkabab egyik legfontosabb illatanyaga, és a levendulában is jelentős mennyiségben megtalálható. Emellett, a Fougére Royale volt az első absztrakt parfüm is, amely nem egy, a természetben már létező illatot akart létrehozni, hanem valami teljesen újat. A legtöbb páfránynak, egy kis zöld növényszagtól eltekintve nincs saját, határozott illata, de Paul Parquet szerint, ha az Isten illatot adna ezeknek a növényeknek, akkor az olyan lenne, mint az általa megalkotott Fougére Royale.

A parfüm rövid idő alatt sikeressé vált, és széles körben másolni kezdték a stílusát, ám ahogy az már lenni szokott, lassan megváltozott az emberek ízlése, s vele együtt a parfüm is apránként átalakult. Emellett a válságos évek is beköszöntöttek a Houbigant-hoz, míg végül a 80'-as években, többszöri újraélesztési kísérlet után teljesen megszűnt létezni a Fougére Royale. 2010-ig kellett várnunk ahhoz, hogy a parfümtörténelem egyik legmeghatározóbb darabját végre újra kézbe vehessük és megillatolhassuk. Persze, ez már korántsem ugyanaz a parfüm, amely 1882-ben stílust teremtett - Rodrigo Flores-Roux és Roja Dove bevallásuk szerint csak az eredeti parfüm esszenciáját, a fougére illatcsalád alapkövét akarták újraalkotni, egy modern köntösbe öltöztetve.

Ez a kijelentés ugyan nem hangzik számomra túl kecsegtetően, de választási lehetőség híján (az eredetit valószínűleg soha nem fogom tudni megillatolni), kipróbáltam az új Fougére Royal-t, és tulajdonképpen egész kellemes élménnyel gazdagodtam. Ez nem egy bonyolult parfüm, inkább valami olyasmi, amiről Roja Dove is beszélt; egy alapkő, amiből építkezni lehet, és amelyre sok új, izgalmas fougére illatot lehet felépíteni. A fejillat üde, lédús, és nagyon jó minőségű citrusokból áll, amit zöld jegyek - főként rozmaring és levendula - tesz "páfrányosabbá". Nem mondhatom, hogy valami új, vagy egyedi lenne ebben az akkordban - a Paco Rabanne pour Homme, és a Cerruti 1881 is emlékeztet rá - de ilyen jó minőségben még sehol nem éreztem. A szívillathoz érkezve kissé fűszeresebbé, teltebbé válik a kompozíció, a háttérből előbújik egy hűvös, szinte mentolos illatú geránium, zsálya, némi feketebors, és egy csipetnyi szegfűszeg is felcsillan a levelek között, de az összhatás továbbra is citrusos, napsütötte, és lágyan zöld. A leszáradás során egyre csak fokozódik ez a puhaság, köszönhetően a mind nagyobb teret kapó meleg, vaníliás koumarinnak, amit csak egy csipetnyi moha és pacsuli ellensúlyoz. Ez a stádium sem kellemetlen, de sajnos egy kicsit anyagszegénynek, keskenynek érzem; nincs már meg benne a fejillat átütő ereje. Egyértelműen ez a leggyengébb láncszeme a parfümnek.

Összességében azt mondhatom, hogy egy szép, és kellemes átalakuláson megy át a Fougére Royale, amelyben minden nagyon a helyén van, az alapanyagok minősége meg egészen döbbenetesen jó, és ez feledteti velem az eredetiség, a meglepetés hiányát. Persze józan fejjel nem is remélhettem meglepetést egy olyan parfümtől, amelyet 1882 óta folyamatosan imitálnak. A parfüm élettartama rajtam öt-hat órát ölel fel, a hatósugara pedig diszkrét, de azért jól érezhető. Azt nem tudom, hogy az általam kipróbált illat mennyiben hű az eredetihez - valószínűleg kevésbé vad és állatias, a citrusok élei pedig le vannak kerekítve - de abban biztos vagyok, hogy a 2010-es Fougére Royale egy jó parfüm. Egyszerre érzem kellemesen régimódinak, és ugyanakkor tökéletesen modernnek, egy ízléses, elegáns, friss parfümnek, amit bárki feltűnésmentesen, de büszkén viselhet. Nem olcsó szórakozás, de szerintem megéri a próbát.

Illatjegyek: citrus olajak, marokkói kamilla olaj, levendula, mediterrán fűszernövények, Rondeletia odorata, geránium, százlevelű rózsa (Rosa centifolia), feketebors, fahéj, szegfű, ámbra, fás jegyek, tölgymoha, tonkabab, pacsuli, muskotályzsálya (Salvia sclarea)

Kreátor(r): Paul Parquet (1882), Rodrigo Flores-Roux és Roja Dove (2010)

Comptoir Sud Pacifique - Vanille Extreme (2006) 5.5/10

A Comptoir Sud Pacifique minden elképzelhető, sőt néhány elképzelhetetlen kombinációba (pl: Vanille Cerise - Vaníliás cseresznye) is beleszőtte a vaníliát, s a hírnevüket is nagyrészt ennek a gourmand sorozatnak köszönhetik. Ennek alapján arra számítottam, hogy nagyon megy nekik ez a vaníliás dolog, s mindjárt el is határoztam, hogy kipróbálom az egyik illatukat, mégpedig a tiszta, hamisítatlanul egyszerű Vanille Extreme-et. Úgy terveztem, hogy ha tetszik ez a parfüm, akkor később kipróbálok még néhány összetettebb változatot is - a Vanilla Abricot, és a Vanille Cannelle szerepelt a várólistámon - de aztán nem került rá sor. Egyrészt azért, mert a Neroliból eltűnt a Comptoir Sud Pacifique, másrészt meg azért - és ez a nyomósabb ok - mert nem szeretem ezt a vaníliát.

A parfüm nevéből kiindulva nem számítottam nagy hű-hóra, csak egy egyszerű, finom, testes vaníliára; valami olyasmire, ami a régi Guerlain parfümök alapját olyan csodálatossá teszi. A Vanille Extreme sajnos nem ezt nyújtja. Már a fejillat is kissé meglepő, de ez még szerethető - egy kifejezetten gourmand, csokis-sütis erényeket megcsillogtató vaníliás aroma, amely a Vanille sauvage de Madagascar-t, meg a Comptoir Sud Pacifique saját Amour de Cacao-ját juttatja eszembe. A gond csak az, hogy ez az illat megközelítőleg egy percet méltóztatik a bőrömön maradni, aztán átadja a helyét a lineáris vanília szívjegynek, ami nem igazán jó, és jelen esetben még csak nem is az a baj vele, hogy egysíkú. Mint már említettem, nem számítottam egy bonyolult parfümre, és egyetlen rossz szavam sem lenne az egysíkúság miatt, ha az a sík jó lenne. Sajnos azonban ez a vanília nem nagyon látta Tahitit, nekem legalábbis kifejezetten szintetikusnak tűnik. A megszokott, és elvárt kissé púderes, likőrös édesség mellett itt van egy kellemetlen kesernyés, gyurmás akkord, ami nagyon nem illik bele a képbe. Mintha az illatminta műanyag fala is közrejátszana az illat kialakulásában, de mivel ilyenre még nem volt példa, ezért itt sem hiszem, hogy a mintára kellene fogni a dolgot. Egyszerűen nem jó ez a vanília - az olcsó, bolti esszenciák mesterséges gumiszagát juttatja eszembe. Szerintem nem egyéb, mint sima vanillin.

Hogy mégse bánjak el ilyen kegyetlenül ezzel a parfümmel, meg kell jegyeznem hogy távolról szaglászva a csuklómat, nem érzem már annyira zavarónak a gyurmaszagot - inkább csak egy kellemesen édes, de jellegtelen vanília jön át, négy-öt óra elteltével pedig már a bőrömhöz tapasztott orral is csak ezt érzem. Röviden: ha van kedvetek négy-öt órát tűrni egy egyszerű vaníliás alapért, amely aztán további két-három órát muzsikál a bőrötökön, akkor ez a parfüm nektek lett kitalálva. Ha nem, akkor inkább próbálkozzatok a hasonlóan fogyasztóbarát árfekvésű, de jobb minőségű La Maison de la Vanille-al.

Illatjegyek: vanília Tahitiről, vaníliavirág, tej, fűszerek, cukor

Kreátor(r): ismeretlen

Maison Francis Kurkdjian - Cologne pour le Soir (2009) 8.5/10

Az örmény származású, balett-táncos múlttal rendelkező Francis Kurkdjian már igen fiatalon - mindössze huszonöt évesen - beírta a nevét a parfümtörténelembe a Le Male megalkotásával, de az igazi nagy dobása a saját parfüméria létrehozása volt. A Maison Francis Kukrdjian 2009-ben nyitotta meg a kapuit Párizsban, és mindjárt hét izgalmas, ízig-vérig Kurkdjian alkotással örvendeztette meg a rajongókat. A parfümház egyik érdekessége, hogy az illatok nem csak a megszokott parfüm formában találhatóak meg náluk, hanem gyertya, illatosított bőr karperec, mosószer, füstölő papír, és klasszikus szobaillatosító alakjában is megvásárolhatóak. Különösen a mosószer gondolata szimpatikus számomra - meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen személy a földön, aki szívesen megszabadulna az unalmas, és sokszor zavaró öblítőillatoktól.

A Cologne pour le Soir-t (Kölni estére) egy rendelésem mellé kaptam ajándékba, s mindössze tíz perc kellett neki ahhoz, hogy levegyen a lábamról. Ez egy nagyon egyszerű, minimalista erényeket megcsillogtató parfüm (a kölni szót inkább felejtsük el, mert a koncentrációt leszámítva, itt semmi nem emlékeztet a megszokott kölnikre), majdhogynem lineáris leszáradással, és mély, melengető illattal. A kifújást követő első pillanatban egy sűrű, likőrös, boros rózsa csapja meg az orromat, majd az egész pillanatok alatt átalakul egy testes, édes akkorddá, amelyben cseresznyedzsem, gyurma, fás-bőrös jegyek, méz és tömjén illata kavarog. Bonyolultnak hangzik, de egyáltalán nem az - a parfüm egy egységes egészet alkot, és minden jegy tökéletesen belesimul a képletbe. Akár azt is el tudnám hinni, hogy az egész szív egyetlen, komplex hatású alapanyagból áll, mondjuk egy nagyon jó minőségű benzoé gyantából, amely egymagában képes megidézni ezt a sok finomságot. Csakis azért használtam ennyi illatjegyet az akkord jellemzésére, hogy valamiképpen megpróbáljam körülírni ezt a különleges, forró és érzéki aromát, amelyhez hasonlót nem igen érezhettünk eddig parfümben.

Mint már említettem a Cologne pour le Soir meglehetősen lineáris, így ez a viharos és igencsak élvezetes kezdet után nagy változás már nem megy végbe. A parfüm visszahúzódik egy bőrközeli állapotba, ám ott igen intenzíven, és hosszasan (legalább hat-nyolc órán keresztül) lebegteti a bájait. Az illatjegyek, és az első öt perc alapján nyomasztó, nehéz parfümre számítottam, de Kurkdjian zsenialitásának, és a nagyszerű tömjénhasználatnak köszönhetően, az orromat elborító felhő némiképp száraz, fás, és kissé szellős tud maradni, így tulajdonképpen többszöri viselés során sem éreztem soha kényelmetlennek, vagy fullasztónak.

A Cologne pour le Soir-t elsősorban azoknak a romantikus alkatoknak ajánlom, akik szeretik a meleg, édes, odabújós illatokat, de nem igényelik az ezekkel gyakran együtt járó szirupos ragacsosságot. Ugyanakkor, mivel az illata, stílusa némiképp emlékeztet a füstölő pálcikákból felszálló édes, tömjénes aromákra, ezért akár a spirituális beállítottságú személyeknek is elnyerheti a tetszését. Egy biztos - Francis Kurkdjian nagy tehetség, ez a parfüm pedig méltó hozzá. Ha tehetitek, próbáljátok ki!

Illatjegyek: sziámi benzoé (Styrax tonkinensis), iráni és bulgár rózsa, tömjén, fehér méz

Kreátor(r): Francis Kurkdjian

Montale - Greyland (200?) 7/10

Pierre Montale tehetségéhez, kreativitásához, és bátor megoldásaihoz nem férhet kétség, de olykor (az utóbbi időben egyre gyakrabban) butácska, olcsó tucattermékek is becsúsznak az alkotásai közé. A Greyland (Szürkeföld) - Magyarországon az egyik legnépszerűbb Montale alkotás - valahol félúton van a zseniális és a közönséges szemét között, s elég hosszú időbe telt, míg sikerült egy kiforrott álláspontra jutnom vele kapcsolatosan.

Kezdjük mindjárt a legelején: a fejjegy maga a tökély. Egy csodálatosan kevert fűszeres, fás, markáns férfiillat kezdi bontogatni a szárnyait a bőrömön, amelyben egyszerre fedezhető fel a száraz feketebors, a pikáns gyömbér, és a diszkrét keleties hangulatot árasztó, ínycsiklandó kardamom-római kömény páros. Ehhez csatlakozik még egy leheletnyi füstösség, és kész is van az akkord, amely akár a Déclaration-t is pótolhatná az életemben. Sajnos azonban a metamorfózis során valami teljességgel balul üt ki, s a gyönyörű pillangó helyett egy szürke, kopott molylepke terem a bőrömön. A szívillat - amelyhez körülbelül harminc perc alatt jutunk el - nem más, mint egy unalmas, egysíkú, szintetikus cédrus, itt-ott egy parányi fűszerrel, meg némi bágyadt, édeskés alappal alátámasztva. Elméletileg ez az alap szantálfa, bőr, guajakfa, labdanum, vetiver és rózsa elegyéből kellene álljon, és ha valóban így lenne, akkor most talán egy remekműről beszélnénk. Azt hiszem, azzal is megelégednék, ha mondjuk csak a szantálfa, és némi igazi Montale féle rózsa dolgozna az alapban, esetleg egy erőteljes bőr jegy, egy kevés labdanummal megédesítve - de tulajdonképpen bármi a fentiekből jobb lenne ennél a sápadt, üres, kidolgozatlan cédrusfánál. Persze nem vagyok parfümőr, lehet, hogy ezek a csodálatos fejjegyek egyszerűen nem jöhetnének létre egy karakteresebb alap mellett, így nem fogom nagyon megszidni Montale-t, de sajnos dicséretet sem érdemel. Pedig mennyire szerettem volna... A parfüm tartóssága rajtam három-négy óra, közepes hatósugárral, amit nem is igen bánok, mivel az első harminc percet követően nem sok örömemet lelem a szürke, fás illatában.

Miután eléggé kitomboltam magam az alap okozta csalódás miatt, egy másik problémát is megemlítenék. A Greyland feltűnően sok hasonlóságot mutat a mostanra letűnt Gucci pour Homme-al, és a Commes des Garcons 2 Man-nel is igencsak sok a közös pontja. A fejillata ugyan mindkettőénél szebb, jobban kidolgozott és természetesebbnek hat, de a leszáradásról már nem mondhatjuk el ugyanezt, s az sem vet különösebben jó fényt a parfümőrre, hogy mindkét alkotás a Greyland előtt jött létre. Összességében azt gondolom, hogy a Greyland nem egy újító, eredeti alkotás, de egy jobban sikerült alappal igazi ékköve lehetett volna ennek a marcona, férfias, fás műfajnak. Kár érte...

Illatjegyek: bőr, bors, cédrus, gyömbér, mósusz, rózsa, szantálfa, vetiver, guajakfa, labdanum

Kreátor(r): Pierre Montale

Guerlain - L'Heure Bleue (1912) 10/10

A Guerlain az utóbbi idők kisebb-nagyobb ballépései ellenére is még mindig a világ legjobb parfümházaként van számon tartva - Chanel rajongók, nem grimaszkodni! - korai alkotásaik pedig a parfümkészítés csúcsát jelképezik. A L'Heure Bleue (A kék óra), a mindenki által ismert Mitsouko-t és Shalimar-t követően, talán a legnépszerűbb illata ennek a dícső korszaknak - annak ellenére, hogy egyre nehezebb hozzájutni - így én sem hagyhattam ki az ismerkedést.

A fáma szerint, Jacques Guerlain-t az a bűvös pillanat ihlette meg a parfüm megalkotására, amikor a nap már lement, de a csillagok még nem jelentek meg, és az égbolt bársonyos kékben tündököl. Ennek megfelelően a L'Heure Bleue is valahol félúton van a nappali és az esti viselet között, de tekintettel az igen erős romantikus kisugárzására, talán mégis inkább a kései órákhoz illik jobban. A parfüm némi bergamottal és egy kis klasszikus hangulatú, sziporkázó aldehiddel nyit, de aztán nagyon hamar előkerülnek az édeskés, orientálisba hajló jegyek is. Ezek közül a legnyilvánvalóbb a puha, meleg, púderes vaníliavirág, de a krémes, vaníliás benzoé, és az írisz is felfedezhető a képletben. Ne képzeljük azonban, hogy a L'Heure Bleue csak egy pihe-puha vattacukor illat, Jacques Guerlain az édesség ellenpontozására ánizst, szegfűt, és egy állatias, érzéki bőr akkordot használt. Ez ugyanaz a kissé avas illatú bőr, ami számomra tönkreteszi a Mitsouko-t, itt azonban sokkal jobban kordában van tartva, épp csak egy kicsit bolondítja meg a hangulatot. A L'Heure Bleue szívjegye annyira összetett, hogy csak úgy kapkodom a fejem, de mivel minden nagyon jó minőségűnek tűnik, és az illatjegyek is gyönyörűen össze vannak hangolva, nem érzem fölöslegesen túlcicomázottnak. Az orromat hosszasan a bőrömhöz szorítva, csak szívom magamba ezt a szépséges illatot, anélkül, hogy egyszer is soknak, vagy nyomasztónak találnám.

Öt-hat óra elteltével érdekes fordulat áll be az illat életében: a szinte kizárólag fej- vagy szívillatokból ismert neroli itt most az alapban vár rám, és igazán jó formában van. Csodálatosan illeszkedik a vaníliás, púderes jegyekhez, és egy friss, virágos fuvallatot ad a kissé nehézkes, meleg szívjegyeknek. Ezek után még további négy öt órát marad a bőrömön az illata, a hatósugár pedig mindvégig kiváló.

A L'Heure Bleue lenyűgöző. Tényleg érződik benne az alapanyagok kitűnő minősége, a parfümőr hozzáértése és szenvedélye, meg hogy nem két-három hónap alatt dobták össze, hanem hosszú évek állhatatos munkájának és tesztelésének gyümölcse. Az egyetlen probléma vele az, hogy igen régen készült, és ez bizony érződik rajta: napjainkra jelentősen megváltoztak a parfümök, és az emberek nagy többségének erről az illatról a nagymamája, vagy rosszabb esetben egyszerűen a templomban kuporgó vénasszonyok jutnak eszébe. Kár, mert ez az illat sokkal több annál. Mint ahogy régen elporladt, híres festők, zeneszerzők műveit is oktatják, előadják, kiállításokon mutogatják, úgy a L'Heure Bleue-vel is meg kellene ismertetni a világot, be kellene kerüljön a köztudatba. Ez kulturális örökségünk, nem szabadna elfelejtsük.

Megjegyzés: Mint az utóbbi időben oly sokszor, itt is le kell írnom, hogy a parfüm nemrég egy IFRA féle ráncfelvarráson esett át, és a műtét sikerességét illetően erősen megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azt állítják, hogy a L'Heure Bleue még mindig egy nagyszerű parfüm, de például Tania Sanchez szerint az IFRA szabályok szó szerint megölték a parfüm szépségét. Én egy öt évvel ezelőtti EdP-t teszteltem, az új változatot nem ismerem.

Illatjegyek: bergamott, aldehid (C12), koriander, neroli, szegfűszeg, jázmin, vaníliavirág, bulgár rózsa, tubarózsa, ánizsmag, szegfű, írisz, vanília, mósusz, benzoé, szantálfa, vetiver

Kreátor(r): Jacques Guerlain

CB I Hate Perfume - Burning Leaves (2005) 8/10

Christopher Brosius nem egy akármilyen figurája a parfümvilágnak. Miután elsajátította az alapokat a Kiehl-nél, megalapította saját parfümházát, a Demeter-t, ahol nagyon egyszerű struktúrájú, a természetből ihletődő, evokatív illatocskákat hozott létre, mint például a Dirt (Piszok), Rain (Eső), Snow (Hó), vagy épp a Salt Air (Sós levegő). Miután számára is meglepő módon sikerre vitte ezt a vállalkozást, gondolt egy nagyot, és újabb fába vágta a fejszéjét. Az elképzelés hasonló volt, mint a Demeter esetében, de ezúttal kissé összetettebb, víz-, vagy olaj alapú, több akkordból álló illatokat hozott létre, amelyek a gyermekkori emlékeiből ihletődtek, a parfümházát pedig némiképp provokatív módon a CB I Hate Perfume (CB Gyűlölöm a parfümöket) névre keresztelte. Az újdonsült parfümházát olyan illatokkal látta el mint például az In The Library (A könyvtárban), In the Summer Kitchen (A nyárikonyhában), Gathering Apples (Almaszedés), vagy épp az általam is kipróbált Burning Leaves (Égő falevelek).

A parfümház furcsa neve egyébként nem teljesen a polgárpukkasztásról szól, Brosius tényleg utálja a legtöbb parfümöt, amelyeket kellemetlenül erős, szintetikus katyvaszként érzékel - fiatal korában csak a Guerlain Vétiver-ét, és a Chanel pour Monsieur-t viselte el magán - s ez meglátszik az általa készített illatokon is. A Burning Leaves visszafogott, lágy, halkszavu és szinte egyáltalán nem tűnik parfümnek - csak egy nagyon kellemes, természetes illat, amely akár az udvaron is rám ragadhatott volna. Ha egy napsütötte őszi délután a kertben összeseperném és elégetném az faleveleket, utána pedig kezet mosnék egy diszkréten virágos illatú szappannal - na, akkor megközelítőleg olyan illatom lenne, mint a Burning Leaves-nek. A gond csak az, hogy ezt a szertartást a legtöbb ember egy évben egyszer végzi el, rosszabb esetben pedig csak gyerekkorában látott ilyent, ezért Brosius a nosztalgiázni vágyókra gondolva üvegbe zárta ezt a békés, kissé mélabús, de mégis nagyon megnyugtató illatot.

Olvastam néhány kritikát arról, hogy a Burning Leaves nem azt nyújtja, amit a neve ígér. Abból a szempontból igazuk van a kekeckedőknek, hogy a "parfüm" tényleg nem adja vissza tökéletesen élethűen az égő avar sűrű, kesernyés, fanyar illatát, de szerintem nem is ez volt a cél. Brosius ennek az őszi eseménynek a szépségét, a kellemes oldalát akarta megidézni, az pedig a szorgoskodással eltöltött nap után jól megérdemelt pihenő, amikor már a meleg szobában majszoljuk a sütit, s csak a ruhánk, meg a bőrünk áraszt magából kellemes, enyhe füstszagot. Nekem teljesen átjön ez a hangulat, épp csak a sütit hiányolom egy kicsit...

Összességében a Burning Leaves-t nem tartom egy rendszeres viselésre alkalmas illatnak, viszont nosztalgiázásra, hangulatteremtésre, s szerintem szobaillatosításra is tökéletes. Ti melyik gyerekkori emléketek illatát elevenítenétek fel, ha lehetséges lenne?

Megjegyzés: Én a víz alapú változatot teszteltem, amelynek a tartóssága rajtam három-négy óra, hatósugara pedig visszafogott. Az olaj alapú abszolút minden bizonnyal tartósabb, és talán erőteljesebb is.

Illatjegyek: égő juharfa levelek

Kreátor(r): Christopher Brosius

Byredo - M/Mink (2010) 5/10

A párizsi M/M egy művészi terveket készítő kreatív csapat, amely többek között már olyan nagy neveknek is dolgozott, mint Björk, Madonna, vagy épp a Vogue magazin. Egy napon a cég alapítói - név szerint Mathias Augustyniak és Michael Amzalag - három fényképpel, meg egy kéréssel fordultak a Byredo parfümházhoz. Azt szerették volna, ha a fotókból ihletődve Ben Gorham és állandó parfümőre, Jerome Epinette egy illatot alkotna számukra. Az első fotó egy darab Ázsiából származó szilárd tintatömböt ábrázolt, a második egy japán mestert, aki épp a napi kaligráfiájának megírásával foglalatoskodott, a harmadikon pedig egy Augustyniak által tradicionális koreai papírra vetett utópisztikus minta virított. Ben Gorham fogta a fényképeket, visszavonult Svédországba, és hét hónap múlva az M/Mink névre hallgató parfümförmedvénnyel jelentkezett.

Még soha nem fordult velem elő, hogy egy parfümöt le kelljen mossak, de az M/Mink többször is nagyon közel került ehhez a kétes dicsőséghez. A fejillat egy brutálisan nagy dózis adoxalból áll, ami kémiai szempontból egy viaszos állagú aldehid, a szaga pedig - legalábbis abban a koncentrációban, amelyben a parfümben szerepel - valóságos vegyi katasztrófának tűnik. Hideg, fémes, vizes, virágos, ózonos és iszonyatosan tolakodó - sokkal inkább jut róla eszembe az alvadt vér, nyers nyúlhús, és a furcsa illatú kaktuszgyümölcs, mint a megidézni kívánt tinta. Olvastam valahol, hogy az ókorban a tinta készítéséhez szezámolaj és enyv mellett fenyőgyantát is felhasználtak, a kapott folyadékot pedig kámforral illatosították. A kámfor és a fenyőfa illata itt is határozottan jelen van, de nem tudom eldönteni, hogy ez az adoxal egyik mellékhatása-e, vagy pedig egy, az illatpiramis által elhallgatott jegyről van szó. Ez azért is érdekes, mert a kámfor nagyon erősen érződik, meghatározó szerepe van a parfüm hűvös, jeges arculatának kialakításában.

Van azonban egy másik oldala is a parfümnek; a fémes csillogású, futurisztikus adoxal akkord mögött egy forró, sötét, ósdi illat szaggatja az istrángot, amely sűrű mézből, tömjénből és ámbrából áll össze. Ez az orientális ihletésű alap tökéletes ellentéte az uralkodó jéghideg, és absztrakt fej- és szívillatnak, s ha lehet még nehezebben befogadhatóvá teszi a parfümöt. Egy sötét, hóborította erdő fölött, acélseprűn röpködő, kaktuszgyümölcsöt rágcsáló vasorrú bábasereg képe jelenik meg előttem, akik egy neonzöld csészealjat üldöznek. Zagyvaságnak tűnik? Az is. De hát ez a parfüm is az; két egymással teljességgel összeférhetetlen akkord társítása, amiből az egyik már önmagában is kifejezetten kellemetlen - nem csoda, hogy a végeredmény egy teljességgel viselhetetlen varázsfőzet. Egyébként a parfüm tartóssága (majd huszonnégy óra) és hatósugara is kiváló, de ebben az esetben nem biztos, hogy ez pozitívum.

Bár a M/Mink némiképp emlékeztet a Sécrétions Magnifiques-re (talán abban is adoxal van?), az eredetiségre, az alkotói kreativitásra, és az utópisztikus hangulat megteremtésére mégis simán megkapná a tízest. Azonban - még ha kicsit furcsán hangzik is az én számból - egy parfümnek elsősorban kellemesnek, szépnek kell lennie, az M/Mink pedig teljes mértékben fittyet hány erre a szabályra. Émelyítően büdös, természetellenes, öklendezésre késztető rémálom. Parfümkedvelőknek kötelező kipróbálni!

Illatjegyek: adoxal, pacsuli, tömjén, méz, ámbra

Kreátor(r): Jerome Epinette és Ben Gorham

Annick Goutal - Ambre Fétiche (2007) 9/10

Ámbrából igazán rosszat még senki nem tudott nekem mutatni, így nem lepődtem meg azon sem, hogy az Annick Goutal féle interpretáció is fekszik az orromnak, az viszont annál jobban meglepett, hogy Isabelle Doyen-ék mennyire egyedi, izgalmas módon tálalták fel ezt a klasszikus illatjegyet. A Les Orientalistes sorozat prominens tagjának ugyan sokat sejtető a neve, és az illatjegyei is jól hangzanak, de ettől a parfümháztól - talán a Sables-t leszámítva - egyetlen merész, kísérletező illattal sem találkoztam, így az Ambre Fétiche esetében is egy jó minőségű, de óvatos, kissé nőies ámbrára számítottam.

Ehhez képest, rögtön a fejillattól hasra estem. Annyira egyedi, semmihez sem fogható ez az aroma, amilyent már rég nem éreztem parfümben. Hirtelenjében egyetlen asszociációm támadt, mégpedig a kolozsvári Massimo Dutti boutique légköre, amely finoman szólva is bizarr. Nem tudom, hogy a világ minden pontján ilyen-e a Massimo Dutti üzletek illata, de ha igen, akkor érdemes szemügyre vennetek: kutyatáp, főtt kukorica, fa, füst és bőr furcsa, de egyáltalán nem kellemetlen keveréke. Én kis híján függővé váltam tőle. Az Ambre Fétiche számomra ennek az aromának a kifinomultabb, könnyebben befogadható változata; a kutyatáp eltűnt, viszont maradt a főtt kukorica, a puha bőr, a fűrészmosztos, fás illat és csatlakozott hozzuk egy nagyon kellemes, füstös, száraz tömjén. E mögé a díszes társaság mögé van beépítve az ámbra, amely nagy örömemre nem a túlontúl édes fajtából való, hanem száraz, csiszolatlan, és kissé púderes - engem leginkább az Ambre Russe ámbrájára emlékeztet.

Az első óra ennek a csodálatos, füstös-fás-kukoricás akkordnak a jegyében telik el, aztán a parfüm fokozatosan változni kezd. Alábbhagy a tömjén és a kukorica, s apránként teret nyer az ámbra hatást megteremtő/kiegészítő labdanum-benzoé-vanília tömb, amelytől kissé édesebbé válik az illat, de tényleg csak kissé; egyáltalán nem kerülünk szirupos, gourmand magaslatokba. Ugyanakkor megerősödik a parfüm fás jellege is, s egy csipetnyi írisznek köszönhetően a púderességre is nagyobb hangsúly kerül. Csodára azonban ne számítsunk, a fejjegyekhez hűen az Ambre Fétiche mindvégig kitart a száraz, fás, szikár jellege mellet, aminek okán én inkább férfias illatnak nevezném, de ezzel egyetlen hölgyet sem szeretnék elijeszteni a kipróbálásától. A parfüm tartóssága és hatósugara is egyaránt kielégítő (rajtam megbízhatóan hozza a nyolc órát), az intenzitása meg az Encens Flamboyant-ot juttatja eszembe. Mindvégig érezhetően jelen van, de egyetlen pillanatra sem válik nyomasztóvá, a fás jegyek szépen fellazítják az ámbrát.

A névválasztással ugyan nem vagyok teljes mértékben kibékülve - az én fejemben a fétis szócskához az erotika és perverzió kifejezések kapcsolódnak, ebből pedig nem sokat találtam az illatban - de ettől még egy igencsak jó parfümnek találom az Ambre Fétiche-t. A kezdeti bizarr illatjegyek elülte után a viselhetőség szempontjából is jól vizsgázik a parfüm, hűvösebb időben szerintem gond nélkül használható akár hétköznapokon, hétköznapi emberek között is. Ne hagyjátok magatokat megfélemlíteni a mezőgazdászos asszociációimtól, próbáljátok ki, ha tehetitek, mert tényleg jó anyag!

Illatjegyek: ámbra, tömjén, labdanum, sztórax (Liquidambra styraciflua, Liquidambra orientalis), benzoé viasz (Styrax tonkinensis, Styrax benzoin), írisz abszolút, vanília, orosz bőr

Kreátor(r): Isabelle Doyen és Camille Goutal

Parfums de Nicolai - Odalisque (1989) 7.5/10

Soha nem tartottam magamat a chypre műfaj nagy rajongójának (ellentétben Luca Turinnal, akinek ez a kedvence), de az utóbbi időben valami változás állt be az ízlésemben - egyre gyakrabban megkívánom a chypre-ek bergamott, labdanum és tölgymoha fémjelezte szúrós, szálkás, éles illatát. Azt hiszem, hogy viselhetőség szempontjából ez az egyik legelőnyösebb illatcsalád; egy jó chypre sosem válik nyomasztóan édessé, fullasztóvá, vagy orrfacsaróan szintetikussá, ugyanakkor tartós, elegáns és még egy kis érzéki vonzerővel is bír. Jól viselhető reggel, délben, este, hidegben és melegben. Ha valaki egyetlen parfümöt szeretne magának, akkor annak egy chypre-t javasolnék.

Ma, miután újból elkapott a szúrós élvezetek iránti vágyakozás, a Luca Turin által felmagasztalt Odalisque-re esett a választásom, amely egyike a legrégebbi Nicolai alkotásoknak. Az odalisque egy török eredetű francia szó, amely háremhölgyet jelent, de napjainkban leginkább a keleties környezetben megjelenített, erotikus kisugárzású, festett nőalakok megnevezésére használják ezt a kifejezést. Ezen információk birtokában érthető, hogy a gyanútlan tesztelő (értsd: jómagam, három évvel ezelőtt) valami mély, keleties, élveteg illatra számít, azonban mostanra kiokosodtam: tudom már, hogy a kutyából nem lesz szalonna, és a chypre parfümök sem fognak soha orientális erényekkel büszkélkedni. Ugyanis akkor már nem lennének többé chypre-ek...

Ennek a nagyon mélyenszántó gondolatmenetnek megfelelően az Odalisque sem egy keleties, buja illat, hanem egy tipikus előkelő, francia parfüm, azonban a kifinomultsága és a visszafogottsága még így is meglepő. Az első akkordok ugyan még nem szégyenlősködnek - kesernyés bergamott, aldehidek, és némi epés galbánum kavarog nagy bőszen - de nem túl meggyőzőek. Mintha nem találnák a helyüket. Csetepatéznak. Öt perc elteltével némiképp letisztulnak a dolgok,a bergamott letöröli vértől csöpögő kardját, s a szívillatból feltörekvő szappanos illatú gyöngyvirág segítségére siet, amely nem habozik, egy-kettőre átveszi az uralmat a parfüm fölött. Rövidesen megérkeznek a társalkodóhölgyek is, egy csipetnyi puha jázmin, és némi krémes tubarózsa gömbölyíti le a gyöngyvirág szögleteit. A dajka szerepét a tölgymoha tölti be, amely szokás szerint durva, sós-szúrós, őszi levegő illatú, de nem viszi túlzásba a gorombáskodást, nehogy szétmorzsolja a virágok törékeny szirmait. Összességében az egész szívillat visszafogott, viszonylag közel marad a bőrhöz, és régmúlt idők eleganciájáról mesél. Az alapillathoz három-négy óra alatt jutunk el, addigra csak egy sós, izzadt bőr illatú, természetes és áttetsző virágaroma marad rajtam.

Az Odalisque az az eset, amikor tudom, hogy jó parfümről van szó, minőségi alapanyagokkal, kifinomult megmunkálással és egyedi stílussal, s én mégsem igazán szeretem. Számomra hiányzik belőle a lendület, az erő, valami, ami bevési magát az emlékezetembe, bár tudom, hogy egy ilyen elem valószínűleg épp a parfüm nagyszerű viselhetőségét tenné tönkre. Megértem tehát azokat, akik ebben az illatban egy kiváló, klasszikus módon elegáns, előkelő, bármikor viselhető alkotást tisztelnek, én azonban továbblépek és újabb merész kompozíciók felkutatásába vágom a fejszémet.

Megjegyzés: A hírek szerint nemrég az Odalisque is az IFRA áldozatául esett; az új változat teljességgel nélkülözi a tölgymohát. A kifinomult, arisztokratikus francia hölgy a globalizáció butácska, jellegtelen lányává változott. Próbáltátok?

Illatjegyek: zöld citrusok, bergamott, tangerine, gyöngyvirág, jázmin, írisz, tölgymoha, mósusz

Kreátor(r): Patricia Nicolai

Loewe - 7 (2010) 8.5/10

1846-os megalapítási idejével a madridi Loewe egy igazi őskövület lehetne a parfümházak között, feltéve, ha már akkor belépnek az illatok világába. A valóságban azonban a cég vezetői csak 1972-ben döntöttek úgy, hogy a nagyon jól menő, bőrruhákat készítő részlegüket kiegészítik a parfümökkel. Ekkor jelent meg az L de Loewe, majd hosszas várakozás után, 2000-ben az Agua de Loewe. Ezt követően valami fertőzés törhetett ki a divatháznál - bár, azt hiszem, helyesebb azt feltételezni, hogy az egész világban - mivel 2007 óta baktériumok módjára szaporodni kezdtek a parfümeik, és röpke négy év alatt nem kevesebb, mint tizenegy új parfümmel álltak elő. Gyanítom, hogy magamtól sosem éreztem volna hajlandóságot arra, hogy megismerkedjem ezzel a parfümáradattal, de amikor egy rendelésem mellé két Loewe illatmintát is kaptam, ki kellett próbálnom őket, s láss csodát: az egyik jó!

Nem is olyan régen, a Garofano kapcsán elindult egy beszélgetés arról, hogy vajon lehet-e a szegfűből többet, szebbet, viselhetőbbet kihozni, mint azt Villoresi mesternek sikerült. Azt hiszem, hogy erre a kérdésre egész jó választ ad a Loewe 7. Bár az ismeretlenségbe burkolózó/burkolt parfümőr szerint a Loewe 7 mindössze hét illatjegyből áll (aztán az illatpiramisra mégis kilenc kerül fel...), s ezek közül egyik sem a szegfű, nekem mégis szilárd meggyőződésem, hogy ez a parfüm a spanyolok nemzeti virágáról szól. Ezt igazolja az illatminta hátoldalán található veszélyesanyag-lista is, amelyben az eugenol az elsők között van megemlítve. A parfüm struktúrája egyébként tényleg elég egyszerű, az átalakuló képessége szinte elhanyagolható, így akár el is hihetném ezt a hét illatjegyre épülő mesét, de a szegfűből egy tappodtat sem engedek.

A Loewe 7 fejillatában, az alkohol elillanása után elsőként a feketebors és egy kevés nemfüstös tömjén tűnik fel, de aztán pillanatok alatt előkerül a szegfű kissé sötét, kissé melankólikus, és gyönyörűen fűszeres illata is. És itt jön a meglepetés. Ez a régimódi, divatjamúlt, sokakban negatív érzéseket ébresztő aroma egy kifejezetten modern, friss, fás, szintetikus cédrusos alapot kap kíséretül, amely csodálatosan illik a szegfű-tömjén pároshoz, és egy tiszta, mégis sármos és férfias hatást eredményez. Nem egy bonyolúlt akkord, de szerintem nagyon jól működik: könnyen viselhető, elegáns és szexi. Ezek után nagy változásra már nem kell számítani, a Loewe 7 lineáris lefolyású, de ez esetben nem is nagyon bánom. Tartósság, hatósugár egyaránt erős közepes.

Ezt a parfümöt Cayetano Rivera-val, Spanyolország egyik legnépszerűbb torreádorával népszerüsítik, s bár én nem érzem annyira vadnak, drámainak és arrogánsnak, mint egy bikaviadalt, azért nem gondolom úgy, hogy rossz választás volt ez az arc. Tulajdonképpen, ha nem niche mércével mérem, akkor a Loewe 7 egy kifejezetten bátor, karakteres, egyedi alkotás, amely végre valami újat tudott hozni a poshadt, poros mainstream polcokra. Ezen kívűl megmutatta - legalábbis nekem - hogy a szegfűt lehet modern, fiatalos, férfias kompozíciókban is sikeresen használni. Próbáljátok ki!

Illatjegyek: tömjén, piros alma, feketebors, Atlaszcédrus (Cedrus libani), neroli, gyöngyvirág, rózsa, vetiver, mósusz

Kreátor(r): ismeretlen

Etat Libre d'Orange - Putain des Palaces (2006) 6.5/10

Putain des Palaces, azaz Szállodai kurva. Hmmm. Ez sem egy mindennapi névválasztás, de már megszokhattuk, hogy az Etat Libre d'Orange alkotásai nem a szemérmeskedő vásárlóknak készültek. Nathalie Feisthauer parfümőrt az illat megalkotásában az Un long dimanche de fiancailles című Jean-Pierre Jeunet film ihlette meg, egészen pontosan az a jelenet, amelyben a Marion Cotillard által alakított prostituált bestiálisan kivégez egy tisztet. Érdekes témaválasztás, de jó ízlésre vall, s szerintem a parfümnek is sikerült egész jól megragadnia a jelenet morbid, de mégis erotikus és humoros hangulatát.

A Putain des Palaces (így határozottan jobban hangzik, mint magyarul), alapjában véve egy virágos-bőrös illat, amelyben érdekesen keveredik a régimódi stílus a modern kiegészítő jegyekkel. A fejillatban a gyömbér és a mandarin jelentkezik először, de nem kapnak sok teret a kibontakozásra, elborítja őket az édes, púderes ibolya, és a valamivel visszafogottabb rózsa. Nem sokkal ezután megjelenik egy erőteljes bőr jegy is, meg a Bendelirious-ban is érzett meggyes, szintetikus gyümölcsösség, annyi különbséggel, hogy amíg ott a meggy valósággal megszállta az ember orrát, addig itt sikerül kissé megbújnia a régies bőr és az ibolya mögött. Érdekes akkord ez, és tényleg ott van benne valami az olcsó, vulgáris, kurvás hangulatból, a bőrnek köszönhetően pedig egy kis árnyék is borul az illatra, amit akár egy szado-mazo bőrszerkó jelenlétének is betudhatunk. Femme fatale? Sajnos, nálam ez az egész csak a filmjelent ismeretében működik, egyébként kissé zagyvának és szétesőnek tűnik a dolog.

Újabb negyedóra elteltével jön a következő, és egyben végleges változás: elillan a maradék rózsa is, a helyén pedig egy nagy adag mandulás, púderes ámbra nyílik ki (lehet, hogy egy kis vaníliavirág is van itt valahol), megédesítve a bőrt, és magába olvasztva a szintén púderes ibolyát. Talán egy morzsányi római köményt is érzek, de megeshet, hogy csak az a bizonyos animális jegy lépett működésbe. Összességében, az alapillat higgadtabb és kiegyensúlyozottabb, mint a szív; ezt a részt már szinte romantikusnak, de legalábbis érzékinek lehet nevezni. A parfüm tartóssága kiváló, a hatósugara és az intenzitása meg szerintem túl sok is: egy idő után határozottan nyomaszt, pedig igazán szűkmarkúan bánok vele.

A Putain des Palaces egy érdekes alkotás, sok minden zajlik benne, de valamiért nem áll össze egy egységes egésszé. Engem hosszú távon fáraszt, amiben valószínűleg az intenzitása és a kissé szintetikus jellege is közrejátszik, de sajnos rövid távon sem tudja beindítani a endorfintermelésemet. Ennek ellenére csak azt tudom mondani, hogy próbáljátok ki, ha tehetitek, mert karakteres, egyedi parfüm, és lehet, hogy épp azon a nyelven beszél, ami hozzátok szól. És meggyőződésem, hogy nem kell ahhoz szállodai kurvának lenni, hogy valaki viselhesse a Putain des Palaces-t.

Illatjegyek: rózsa abszolút, ibolya, bőr, gyöngyvirág, mandarin, gyömbér, rizspúder, ámbra, animális jegyek

Kreátor(r): Nathalie Feisthauer

Histoires de Parfums - 1740 Marquis de Sade (2000) 9/10

A Histoires de Parfums névre hallgató niche parfümházat Gérald Ghislain hozta létre 2000-ben, egy igencsak eredeti ötlettől vezérelve: alkotásaiban történelmi figurák, nevezetességek emlékképét próbálta megidézni és üvegbe zárni. 2003-ban ugyan egy nagyon hasonló témával jelentkezett a Parfum d'Empire is, de ez semmit nem von le az ötlet értékéből, és szerencsére a történelem gígászaiból jut is, marad is; még hosszú évekig lesz miből ihletődnie mindkét parfümőrnek. Mellesleg, szerintetek milyen illat/parfüm adná vissza a legjobban Hitler alakját?

Ezidáig mindössze egy illatot próbáltam ki ettől a parfümháztól, mégpedig az 1740-et, amely évszám Donatien Alphonse Francois, avagy ismertebb nevén de Sade márki születésének dátuma, a parfüm pedig a világhírű perverzből, a szadizmus szó névadójából ihletődött. Ezek után mi másra számíthatnánk, mint vizelet, nyál, széklet, sperma és egyéb értékes testnedvek gyomorforgatóan "érzéki" kavalkádjára, azonban úgy tűnik, hogy Gérald Ghislain nagyra tartotta a márkit, meg az anarchista filozófiáját, és tisztelettel nyúlt a témához. A parfüm sokkal előkelőbb, kifinomultabb és művészibb, mint azt szerintem elvárhatnánk, inkább egy igazi párizsi uraságnak lehetett ilyen illata, mintsem egy közel harminc évig börtönben senyvedő erotomán-pszihopatának (és ez most erős eufemizmus volt). Az 1740 fejillatában a gyümölcsös, erjedő szilvára emlékeztető davana a leghangosabb, mellette meg némi citrusos-fás koriander illatozik, kissé felpörgetve a nyitányt. Mindjárt az első percet követően megjelenik a labdanum is, amely sűrű és meleg, igazi ámbrás hatást kelt. Erősen emlékeztet ez a rész az Ambre Sultan fejjegyére, csak amíg ott zöld, aromás növények vonaglanak az ámbra előtt, addig itt a davana áll a tűzvonalban. Izgalmas akkord ez, és bár sötét és érzéki, van benne valami antik elegancia, gazdagság, ami távol tartja a vulgaritástól.

A szívjegyekhez érkezve elcsendesedik a szilvás jelleg, pontosabban kissé füstössé, aszalttá válik, s ugyanakkor némi immortella, pacsuli és száraz bőr kapcsolódik az ámbrához, tovább sötétítve a hangulatot. Ezt a stádiumot kissé szigorúnak érzem, a mérleg itt méginkább a filozófia fele billen, a szexualitás róvására, bár azért még mindig ott bújkál egy kis fülledtség a háttérben. Nehéz eldönteni, hogy az ámbra, a pacsuli, a bőr, vagy esetleg az immortella áll-e a parfüm középpontjában, de ez így is van rendjén. Az 1740 egy összetett, sokoldalú illat, amely mindig más oldalát mutatja: távolról szimatolva kellemesen édes, szinte púderesen ámbrás, közelről viszont benzingőzös, pacsulis, és sűrű. A nagyon hosszú leszáradás végére többnyire csak egy kellemes, meleg, kissé gyantás immortella marad, amely aztán még elüldögél egy ideig a bőrömön, mint az őszi legyek a napon.

Összességében nagyszerűen megkomponált, kreatív parfümnek tartom az 1740-et. Nem egészen azt nyújtotta, amit vártam, de talán nem is baj. Ugyanakkor ha tehetném, biztos kipróbálnám, hogy milyen lenne egy kis izzadt római köménnyel és állatias civettel megbolondítva; azt hiszem, úgy közelebb állna a köztudatban élő de Sade márki képéhez.

Ja, és még valami: az 1740 elsősorban férfiaknak készült, de szerintem simán uniszex, meg amúgy is: a márki sem csinált volna ebből problémát.

Illatjegyek: bergamott, davana, pacsuli, koriander, immortella, kardamom, cédrus, kanárifa gyanta, tömjén, bőr, labdanum

Kreátor(r): Gérald Ghislain

Lorenzo Villoresi - Vetiver (1994) 8.5/10

Villoresi Vetiver-e nagyon rosszul kezdte nálam, de annál jobban végezte (bár könnyen megeshet, hogy még nem végeztünk egymással). Legelső alkalommal, amikor a bőrömre fújtam a chardonnay színű folyadékot, a rengeteg előzetesen elolvasott kritika ellenére is váratlanul és kissé kellemetlenűl érintett a fejillat epés keserűsége és morcos hangulata. Ráadásul ez volt az a nap, amikor eltévedtünk Budapest egyik barátságtalanabb kerületében, a barátnőmön meg kiütközött a migrén, így majd' minden adva volt ahhoz, hogy ne legyen túl rózsás a hangulatom. Érdekes módon ez az emlék annyira rögzült bennem, és a nap hangulata annyira összekapcsolódott a parfüm illatával, hogy utána még hosszú ideig kizárólag ennek az érzésnek az árnyékában tudtam viselni a Vetiver-t. Szerencsére az idő megoldja az ilyen problémákat - ma már jó mókának tűnik az egész városnézés, s apránként a Vetiver = alvilág beli tévelygés gondolat-konglomerátum is feloldódott a fejemben, s így most mindenféle gond nélkül, sőt, boldogan viselhetem ezt a parfümöt.

Na, de beszéljünk magáról az illatról: mint már említettem, a fejillat meglepően keserű és goromba, mindez persze a Villoresi-től megszokott komplex stílusban tálalva. Hideg, nyers és kissé fás pinceszagot érzek, amelyből a műtőasztalon ki lehet hámozni a méregzöld galbánumot, a szokottnál sötétebb tónusú, száraz levendulát, némi zellert, a valaha érzett legkeserűbb bergamottot, meg persze a főszereplőt, a vetivert. Ez a rengeteg alapanyag egy nagyon masszív, zord, férfias akkorddá áll össze, amely egymagában sosem tudott volna megnyerni magának, mivel azonban a folyatás más irányt vesz, azt mondhatom, hogy van értelme a dolognak, és nem bánom, hogy így alakult a kezdet. Az első negyedórát követően felszínre tör az édes, kissé poros koumarin, meg egy kevés szantálfa, jelentősen felmelegítve és meglágyítva az illatot, s amikor a levendula is alacsonyabb fokozatra kapcsol, akkor bekövetkezik a gyönyör. Az elemek összjátékából valami módon egy keserű mandulára emlékeztető illat jön létre, amely még mindig száraz és férfias, de már van benne egy jó adag kiegyensúlyozott, puha érzékiség is. Ha nőből lennék, egy ilyen illatot árasztó férfi biztos, hogy bizalmat ébresztene bennem - erő, komolyság, higgadtság sugárzik belőle.

Villoresi esetében általában fel sem merül a tartósság kérdése, ha azonban valakiben mégis felmerült, akkor elárulom: a Vetiver nagyon tartós, és terebélyes hatósugara van. Az első félóra után rajtam megállapodik, s ezt követően szinte már semmit nem változik: koumarin, vetiver, szantálfa, levendula és egy csipetnyi fűszeres szerecsendió gyönyörű elegye marad, amelyben minden elem jól megtalálja a helyét, s egyik sem törekszik teljhatalomra. Talán az utolsó néhány órára egy kicsit előtérbe kerül a tölgymoha szúróssága is, de nem okoz nagy galibát, senkinek nem kell aggódnia miatta.

Összességében, ha valaki egy erősen vetiver központú, minimalista illatot keres, akkor az nem biztos, hogy jó helyen jár, mert Villoresi alkotása sokkal több, mint egyszerű vetiver. Nekik ajánlom figyelmükbe a Sel de Vétiver-t, vagy a Maitre Parfumeur et Gantier Route du Vétiver-jét, azonban a komplex alkotások kedvelői ne menjenek sehová: Itt a helyük!

Megjegyzés: Az illatmintácskámon a potenciálisan allergén anyagok között még megjelenik az Evernia prunastri (tölgymoha) neve, ami jelenleg csak nagyon kis mennyiségben kerülhet a parfümökbe, így megeshet, hogy a jelenlegi változat már nem pont olyan, mint amit én teszteltem. Tapasztalat ezzel kapcsolatosan?

Illatjegyek: rózsafa, bergamott, levendula, galbánum, menta, petitgrain, neroli, zsálya, római kömény, zeller, szerecsendió, vetiver, mósusz, tonkabab, szantálfa, tölgymoha, cédrus, pacsuli

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi

L'Artisan Parfumeur - Mure et Musc (1978) 7/10

A Mure et Musc (Szeder és Mósusz) egyike a legelső L'Artisan parfümöknek, azoknak a csodálatos és kreatív illatoknak, amelyekkel Jean Laporte elindította világhódító útjára az akkori cégét, és egyben az egész niche szegmenst is. Azóta jó néhány év eltelt, megközelítőleg tízezer új parfüm született szerte a világban, és apránként a legtöbb korai L'Artisan alkotás lemorzsolódott, eltűnt, köddé vált (lásd: Vanilia, Tubereuse, Patchouli, Santal, Vetiver, mind-mind megszűntek létezni), azonban a Mure et Musc még mindig délcegen állja a viharokat, sőt, több utódot is nemzett a Mure et Musc Extreme, Mure et Musc Extrait de Parfum és a Cologne Mure et Musc képében.

Ez a parfüm elsősorban újító erejének köszönhette a sikerét - a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a nehéz, fűszeres, orientális vagy chypre jellegű behemótok voltak a divatosak, és egy olyan törékeny, tiszta, ártatlan illatocska, mint amilyen a Mure et Musc, igazi revelációként hathatott a sűrű illatfelhőktől fuldokló orrok számára. A parfüm fejillata egy csodálatosan eleven, friss, könnyed, kölni jellegű akkordból áll, amelyben lédús citrom és narancs keveredik egy kevés bazsalikommal, meg némi lepkeszárnyú narancsvirággal. Ha egy egyszerű kölniról lenne szó, akkor itt meg is állhatnánk, és én nem is bánnám, azonban a Mure et Musc esetében csak itt kezdődik a lényeg. Tíz perc üdülés után apránként édesedni, gyümölcsösödni kezd az illat, megjelenik egy diszkrét erdei gyümölcs aroma (legyen szeder, ha úgy jobban tetszik), meg egy tiszta, kissé szappanos, áttetsző mósusz, amely Luca Turin szerint nem lehet más, mint az ethylene brassilate - ez az anyag már önmagában is hordoz egy kis málnás felhangot. Ettől a ponttól kezdve nagyon halkszavúvá válik a parfüm, és szerintem bárki elhinné nekem, ha azt állítanám, hogy amit érez, az csak a ruhámból szivárgó öblítőillat. Kellemes, de semmi több, és bár hosszan megmarad a bőrön, szinte teljesen az észrevehetetlenségbe burkolózik.

Azt hiszem, meg tudom érteni, hogy a nyolcvanas években, amikor a parfüm még nem a tisztaságillatokról és az egy-két órás tartósságról szólt, akkor nagy sikere lehetett a Mure et Musc természetes, illanékony könnyedségének, azonban napjainkban, amikor az új alkotások jobban hasonlítanak egy samponra, vagy egy öblítőre, mint bármi másra, nem érzem hiányát egyetlen lenge mósuszocskának sem. Ettől függetlenúl persze el tudom képzelni, hogy napsütötte tavaszi reggeleken jól esne egy szippantás a barátnőm nyakán illatozó Mure et Musc-ból, de ez is inkább a csodálatos fejjegyek és a barátnőm, semmint a kissé banális alap érdeme.

Megjegyzés: Parfümös veteránok szerint hajdan még a kő is lágy volt, a Mure et Musc pedig sokkal gyümölcsösebb és finomabb. Van tapasztalatotok e téren?

Illatjegyek: bazsalikom, citrom, narancs, szeder, mósusz, tölgymoha

Kreátor(r): Jean Laporte

Parfumerie Generale - Cozé 02 (2002) 9.5/10

Ma egy kicsit elegem van a világból, ezért begubóztam a szobámba, belefúrtam a lábfejemet a babzsákba és előkerestem az egyik legkellemesebb, legmegnyugtatóbb parfümmintámat. Hogy melyik ez? Ha a címet olvastátok, akkor már meg is van a válasz: a Parfumerie Generale egyik korai alkotása, a Cozé (Kényelem), amelynek már a neve is jelzi, hogy lazulós pillanatokra lett kitalálva. Emellett a fejillatában egy igencsak érdekes alapanyag lapul, mégpedig a vadkender (marihuana, fű, ganzsa, spangli, gyep, joint, marcsi - kinek ahogy tetszik), amely ugyancsak nem arról híres, hogy fokozná a stresszt. Na, ki kíváncsi rá?

Én többnyire csak távolról figyelem a fű térhódítását, így nem állíthatom, hogy ez az illatjegy volt a mintarendelésem fő motiválója, viszont Pierre Guillaume parfümőrt sokra tartom, a jó pacsulit pedig még többre, s netes kritikák szerint mindkettő alaposan kivette a részét az illatalkotásból. És csakugyan - bár az illatpiramis nem említi a pacsulit - a Cozé alapjában véve erről a büdösmentaként is ismert csodálatos alapanyagról szól. Persze megeshet, hogy az általam nem ismert vadkender magvak keltik ezt a hatást, de ez sem sokat változtat a tényen - a Cozé-nak pacsuliillata van. A parfüm első leheletében még van egy kis sötétzöld (lehet, hogy néhány marihuana levél is bekerült a présbe?), de aztán nagyon hamar elhatalmasodik rajta a meleg, mélybarna szín, azaz a földes, buja, keserédes pacsuli, amelyet némi feketebors tesz szárazabbá, fűszeresebbé. Emellett van itt még egy szuper, lágy, füstös jegy is, amely végigkíséri a parfümöt az egész leszáradás során. Ha valaki igazán szereti a pacsulit, akkor annak ez maga a mennyország.

Az első félóra után az illat fokozatosan változni kezd és előbújnak a Guillaume-ra jellemző gourmand jegyek is - egy kevés kesernyés kávé, meg némi édes, puha vanília. Nincs itt semmiféle bűvészmutatvány, trükközés, minden nagyon egyszerű, és főként kellemes. A háttérben lebegő fás jegyek megóvják az illatot attól, hogy túl édessé, esetleg szúróssá válljon, viszont kellőképpen diszkrétek ahhoz, hogy ne tereljék el a figyelmet a vaníliafüsttel átitatott pacsuliról. A Cozé hatósugara - mint a legtöbb PG parfümnek - csodálatos. Szinte állandó jelleggel érzékelhető, de soha nem tűnik nyomasztónak. Tartóssága, figyelembe véve, hogy mennyire szeretem, kicsit rövidnek tűnik: rajtam hat-hét óra.

Ez egy igazi hippi illat, egy kevés lázadáss, különcséggel, és sok-sok lazasággal. Lehet, hogy Guillaume nem tett fel vele egy új alappontot a parfümvilág térképére, senki nem fog extázisba kerülni az innovativitásától, de csúnya idő, rossz kedv, és mindenféle frusztrációk ellen kitűnő gyógyír. Kár, hogy előbb-utóbb ez is elillan...

Illatjegyek: vadkender magvak (Cannabis sativa), feketebors, szegfűbors (Pimenta spp.), kávé, csokoládé, vanília, ébenfa (Diospyros spp.)

Kreátor(r): Pierre Guillaume

Eau d’Italie – Paestum Rose (2006) 7.5/10

Az Eau d’Italie niche parfümház 2005-ben jött létre, és mivel megalapítói jó lóra tettek – Bertarand Duchaufour-t kérték fel a parfümőri szerep betöltésére - rövid idő alatt nagy népszerűséget sikerült kiharcolniuk maguknak a parfümös berkekben. A parfümház szellemi atyja a Sersale család, egy olasz família, amely a festői Positano-ban található, hasonlóképpen festői Le Sireneuse hotel létrehozásával már bebizonyította, hogy van érzéke a luxushoz, s az Eau d’Italie esetében sem adták alább a mércét (itt most próbáljunk megfeledkezni az igencsak csúnyára sikerült parfümös üvegcsékről).

A Paestum Rose – talán a legnépszerűbb Eau d’Italie illat - a Nápoly közelében található, Paestum nevezetű ősi római-görög városnak, és annak különleges rózsabokrainak állít emléket. Ennek tudatában, és az illatpiramist elnézegetve egy komplex, orientális, régimódi illatra számíthatnánk, de a valóságban ennek épp az ellenkezője üti meg az orrunkat. A Paestum Rose egy ultramodern, viszonylag egyszerű, és alapvetően friss illat, amely stílusát tekintve nem esik nagyon távol az ugyancsak Duchaufour alkotta Timbuktu-tól. A parfüm fejillata egy csokor sziporkázó citrusos-gyümölcsös frissesség, amelyben a feketeribiszke játssza a főszerepet, de gyanítom, hogy az általam “élőben” még nem illatolt davana is fontos szerepet kap a maga gyümölcsös, édeskés zöldes jellegével. Emellett még jelen van a száraz, fás feketebors meg természetesen a rózsa, amely fokozatosan kiterjeszti az uralmát a gyümölcsös jegyekre is, mígnem teljességgel magáévá nem teszi őket. Íly módon, a szívillathoz érkezve egy kissé gyümölcsös jellegű, friss fanyar rózsát találunk, amelyet a Duchaufour által tökélyre fejlesztett tömjén-cédrus páros, meg némi papirusz tesz szárazabbá, szellősebbé. Kellemesen üde, nyers hatású illat, némi szintetikus felhanggal. A teljes leszáradás rajtam öt-hat óra alatt játszódik le, és egy száraz, kissé fanyar, cédrusos alapban ér véget.

Ha valaki szereti ezt a jellegzetes, kissé minerális, kissé áttetsző stílust, annak minden bizonnyal a Paestum Rose is bejövős lesz, azonban a testesebb illatokat kedvelőkben hiányérzetet hagyhat. Én az utóbbiakhoz sorolom magam, de azért el tudnám képzelni, hogy ha egyszer váratlanul a Le Sireneuse hotelben érne a pirkadat, és egyetlen parfümöm sem lenne nálam, akkor mindenféle gond nélkül elfogadnám a szálloda által felkínált Paestum Rose-t is aznapi kísérőmként. Hófehér, laza viselethez illik a legjobban.

Illatjegyek: davana (Artemisia pallens), fahéj, feketebors, rózsabors, korriander, feketeribiszke, török rózsa, babarózsa, tömjén, illatvirág, kanárifa gyantája (Canarium luzonicum), tea, papirusz, benzoin, mirha, opoponax, vetiver, pacsuli, cédrus, wenge fa (Millettia laurentii), ámbra, fehér mósusz

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Geo. F. Trumper – Ajaccio Violets (1995) 7/10

A korzikai ibolya (Viola corsica) messze földön híres törékeny szépségéről, kellemes illatáról, és szirmainak finom ízéről, amelyet nagy előszeretettel használ fel a csúcsgasztronómia is. Érthető hát, hogy az igényes Geo. F. Trumper parfümház is Ajaccio-ból, Korzika fővárosából szerzi be az ibolyás parfüméhez szükséges alapanyagot. Állítólag, igazi úriember nem létezhet ibolyaillat nélkül (ezek alapján felmerült bennem a gyanú, hogy én egyetlen úriembert sem ismerek), így nem kell meglepődni azon, hogy a klasszikus értékekre nagy hangsúlyt fektető Trumperéknek van ilyen illatuk, esetleg azon csodálkozhatunk, hogy1995-ig megvoltak nélküle. Vajon, azt megelőzően mit viseltek a cég kifinomult ügyfelei?

Kekeckedést félretéve, az Ajaccio Violets érdekes kölni, egy eleven színfolt a parfümvilág néha piszkosszürkének tűnő tengerében. Egy rendkívül egyszerű alkotás, mint ahogy azt az illatpiramis egyetlen eleme is jelzi, bár biztos vagyok benne, hogy ennél azért több összetevője van. A parfüm fejillata édes, zöld és friss, igazi, hamisítatlan ibolya, annak minden kecsességével és bájával. Ugyanakkor azt is el kell mondanom itt, hogy ez az alapanyag valamiért nagyon megrekedt a múlt század hajnalán, még abban az időben, amikor a férfiak virágot tűztek a gomblyukukba. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy napjainkban egy modern férfi komoly ábrázattal viselni tudná ezt az illatot. Talán valamiféle szerepjátékhoz, vagy egyéb figyelemfelkeltő magatartáshoz jó kiegészítő lehet, de ezt leszámítva nem tudok elképzelni egyetlen potenciális viselőt, vagy helyzetet sem, ahol jól működne. Azt hiszem, hogy a közel nyolcvan éves nagytatámon is furcsán hatna.

Persze, ha eltekintünk a negyedik dimenziótól, akkor azért nem rossz parfüm az Ajaccio Violets. A tökéletesen természetesnek ható, igazi ibolyaillatú kezdet után megérkezünk egy lágyan púderes, kesernyésen bőrös alaphoz, amely férfiasabbá teszi az egyébként kissé feminin, de legalábbis romantikus hangulatot. Ezek után nagy változásra már nem számíthatunk, maximum egy kis kumarin bukkan még elő az alapból, s mindössze három óra varázslat után búcsút is int a bőrünknek. EdC, nincs mit tenni…

Jó dolog volt kipróbálni ezt a parfümöt: egyrészt szinte tiszta, sértetlen formájában ismerhettem meg az ibolyát, másrészt meg tényleg egy egyedi, hangulatos, karakteres alkotással gazdagodott az illat-memóriám. Társaságban ugyan valószínűleg sosem fogom viselni, de az illatmintám biztosan előkerül még, ha egy kis illat-ínyencséghez támad kedvem.

Illatjegyek: korzikai ibolya

Kreátor(r): ismeretlen

Top 10 Őszi Parfüm – 2011

Számomra az őszt a hideg, szitáló eső, nyálkás köd, bamba tekintetű kisiskolások és a bágyadt falevelekkel beborított, bokáig érő sár testesíti meg. Ezen meteorológiai jelenségek teljes hiányában még egyáltalán nincs őszi hangulatom, de a hagyományok előtt tisztelegve összedobtam egy rossz idő elleni tízes listát: előbb-utóbb jól fog jönni.

Parfum d’Empire – Aziyadé: Aki rendszeresen olvasgat engem, az tudja, hogy a római kömény az egyik gyengém, így egy olyan tökéletes római köményes, aszalt gyümölcsös finomsággal szemben, mint az Aziyadé, teljesen védtelen vagyok.

Parfumerie Generale - Intrigant Patchouli: A legpiszkosabb pacsuli, amely beteges, dohos levegőt és tűdőbajos fehér virágok illatát árasztja magából, valamiért mégis mindig mosolyra fakaszt. Perverz szépség.

Annick Goutal - Ambre Fétiche: Egy különleges ámbra interpretáció, amely száraz és férfias, a homályban pedig egy nagyon izgalmas, főtt kukoricára emlékeztető illat lebeg. Az idei év egyik legkellemes meglepetése volt.

Czech & Speake - No. 88: Egy régi kedvenc, amely újra előkerült és újra lenyűgözött. A legszebb férfiaknak szánt rózsa. Pont.

Maison Francis Kurkdjian - Cologne pour le Soir: Becsapós a név, ez az illat minden, csak nem egy megszokott kölni. Egy meleg, édes, fás parfüm méretes hatósugárral, és kiváló tartóssággal. Odabújós pillanatokra.

Vero Profumo – Onda: Egy nőknek szánt illat, amely azonban annyira nem evilági, hogy akár zöld, fotoszintetizáló marslakóknak is ajánlhatnák. Mézédes vetiver, virágokkal és bőrrel megvadítva. Uff!

Maitre Parfumeur et Gantier – Parfum d’Habit: Újabb szörnyeteg a láthatáron. Egy fekáliás felhangokkal bíró pacsuli-vetiver-bőr kombinácó. Számomra is felfoghatatlan, hogy miért szeretem, de nincs mit tenni ellene…

L’Artisan Parfumeur - Al Oudh: Egy méltánytalanul elhanyagolt Duchaufour mű, amely egy nagyon izgalmas aoud-római kömény kompozíciót mutat be. Simán üti a Montale színvonalat.

Lorenzo Villoresi – Vetyver: A szokásos vetiverem ezúttal Villoresi orra alól. Kissé régimódi, férfias parfüm, elsőre goromba fráternek tűnik, de a keménysége érző szívet takar.

Christian Dior – Fahrenheit: Tavaly is itt volt, és lehet, hogy jövőre is itt lesz. Annyira ütős cucc, hogy nem merem megkockáztatni, hogy bárki is megfeledkezzen róla. Mellesleg, az egyetlen mainstrem illat a listán…

Ha sikerült őszi hangulatba ringatnotok magatokat, ti is írjátok meg, hogy ki lesz a parfüm-polcotok főhőse az elkövetkező hónapokban, végezetül pedig tekintsétek meg Parfümblogger és Timka kedvenceit is!

Parfum d’Empire – Wazamba (2009) 9.5/10

Marc-Antoine Corticchiato napjaink egyik legbátrabb parfümőre, a korzikai Andy Tauer (bár azt is írhatnám, hogy Andy Tauer a svájci Corticchiato), alkotásaival kapcsolatban mégis feltűnően gyakran elhangzik a plágium szócska. Több helyen is lehetett olvasni, hogy parfümeit Serge Lutens korábbi illataihoz hasonlították, de az esetek nagy többségében ezek a vádak nagyon hamar szétfoszlottak, mint a WC-papírra írt haikuk a vízben, és a cikkek átcsaptak a Corticchiato mű felmagasztalásába. Hogy miért? Talán azért, mert Corticchiato, ha ihletődik is, azt mindig a legjobbaktól teszi, és minden alkotásába bele tud szőni valami nagyon izgalmasat, eredetit, amitől az egy újabb remekmű lesz, egy felturbózott illatcsoda, és nem egy lelketlen, bádogarcú utánzat.

Ugyanez történt a Wazamba-val is, amelynek a korzikai mester állítása szerint egy nyugat-afrikai törzs rituáléihoz használt hangszer volt a múzsája, sokak azonban Serge Lutens fenyős-gyantás Fille en Aiguilles-ének és a Comme des Garcons Incens Series-ének jegyeit vélték felfedezni rajta. Persze, ebben az esetben is hamar belátták a kritikusok, hogy a végeredmény több mint a részeinek összege, és érdemes volt vele bíbelődni. Én sem tudom egy tökéletesen eredeti alkotásnak nevezni a Wazamba-t, hiszen a tömjén-divat már jóval 2009 előtt kirobbant, és engem a már fentebb említett művek mellett az Etro Messe de Minuit-jére is emlékeztet egy kicsit, de ettől még egy fantasztikus parfümnek találom, és szomorú lennék, ha a beszüntetéséről olvasnék. Fejillatában egy egész egyházközségnek elegendő, gyönyörűen füstös tömjén van, amelyet a hidegen, gyümölcsösen sziporkázó aldehidek tesznek frissebbé. Ez eddig egy igazi templom illat, az Avignon méltó párja, az első negyedórát követően azonban más útra tér a parfüm. Előbukkannak a szívillat melegebb jegyei melyek közül a gyantás illatú fenyőfa a legkarakteresebb, de az ámbrás jellegű labdanum és a túlérett, likőrös gyümölcsök is jól érződnek. Ezt az édes, már-már szirupos akkordot a száraz, kemény mirha ellenpontozza, és néha a ciprus zöldje is felcsillan a háttérben. Nagyon szeretem ezt a stádiumot: mintha egy sötét, de forró és szikkadt fenyőerdőben sétálnék, ahol sűrű, ragacsos gyanta csordogál a fák kérgén, a távolból pedig egy öreg gyümölcsös illatát hozza a lomha szellő. Ilyen illata lehetett Gaianak mielőtt a rációnk megölte, vagy a cigány mondavilág Buha-jának, aki Az Erdők Anyja volt. A bantu nyelvben a wazamba szó szülésznőt jelöl, és ez sem okoz képzavart: egy törzs öregasszonyához, vagy mágusához pontosan ilyen illat illik. A leszáradás végére kissé alábbhagy az édesség, és érdekes módon újult erővel tér vissza a tömjén, de ezúttal már nem érzem füstösnek, inkább száraz és fás, magasztos és kiegyensúlyozott. A parfüm tartóssága és hatósugara egyaránt nagyon jó.

Az én szememben a Wazamba nem egy igazi parfüm, inkább a régmúlt idők illatának felelevenítése, egy aroma, ami a sötét éjszakák tábortűzének édes, bódító füstjéből szállt fel a különböző gonosz és kevésbé gonosz istenek felé. Egy nyers szépségű illat, amelyet nem hiszem, hogy valaki is a hétköznapokon kellene használjon, viszont hangulatteremtésre, a szürke tömbházrengetegben a halkan mormogó fenyőerdők megidézésére nagyon jó választás. Örvendek, hogy elhozta a Neroli, most már jöhet az Aziyadé is.

Illatjegyek: aldehidek, alma, fenyőfa gyanta, szomáliai tömjén, kenyai mirha, indiai szantálfa, etióp opoponax, marokkói ciprus, labdanum

Kreátor(r): Marc-Antoine Corticchiato