Acqua di Parma – Iris Nobile Eau de Parfum (2006) 8/10

Az Acqua di Parma egy nagy múltra visszatekintő, előkelő olasz parfümház, amely 1916-ban mutatkozott be a Colonia-val, mely mind a mai napig a leghíresebb illatuk és a világ egyik legjobb kölnijeként van számon tartva. 1994-ben a céget három olasz úriember vásárolta meg, akik világszerte terjeszteni kezdték az Acqua di Parma-t és fokozatosan kibővítették a kínálatát is, majd néhány évvel később többségi tulajdonosként belépett az üzletbe a Louis Vuitton Moët Hennessy cégcsoport is. 2004-ben Francis Kurkdjian és Francois Caron közreműködésével megjelent az Iris Nobile nevű parfümük, amely rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert, de mivel az EdT gyengécske tartóssággal rendelkezett, ezért 2006-ban piacra dobták az EdP-t is, és ezzel el is érkeztünk a mai napi témánkhoz.

Az Iris Nobile (Nemes Írisz) esetében fontos különválasztani az EdT-t az EdP-től, mivel itt nem csak koncentráció-beli különbségek vannak, hanem a parfümök struktúrája és összetevőik is jelentősen különböznek. Míg az EdT egy nyárias, könnyed, virágos-fűszeres illat, addig az EdP egy klasszikus vonalvezetésű, nehéz, testes, de rendkívül elegáns „florientális” alkotás, akár egy barokk úrihölgy. A fejillatában jelentkező könnyed és friss citrusosságot néhány perc után egy hatalmas, gazdag virágcsokor követi, amelyben egyszerre fedezhető fel az ibolya zöldessége, a jázmin fullasztó édessége és a narancsvirág pollendús aromája. Ebben a stádiumban hiába keresnénk a névadó íriszt, egy leheletnyi édes púderességtől eltekintve, szinte teljességgel észrevehetetlen, annál inkább jelen van viszont a csillagánizs fűszeressége, amely még nehezebbé, teltebbé teszi az amúgy sem karcsú virágfelhőt. A leszáradás során fokozatosan letisztul a kép, kiderül, hogy a virágok közül a szokatlanul testes, robosztus narancsvirág kerül ki győztesen, amely távol áll a kölnikből ismeretes üde és játékos testvérétől, ráadásul itt még a vaníliás, íriszes alap, meg egy szikrányi tölgymoha is rásegít egy lapáttal az opulencia kibontakozására. Az eredmény egy fényűző, kissé régimódi, érett és ultrafeminin illat, melyet szerintem csak nagyestélyiben, vagy meztelenül lehet méltóképp viselni. Tartóssága és hatósugara egyaránt kiváló.

Ez a parfüm határozottan nem az íriszről szól – ha az Iris Silver Mist-hez, a Hermés Hiris-éhez, vagy a Bois d’Iris-hez hasonló hűvös, földes, sárgarépára emlékeztető illatot keresel, akkor nem jó helyen jársz – de a nemességéhez nem férhet kétség. Az Iris Nobile az ünnepnapok, gyertyafényes vacsorák és színházlátogatások kedvéért jött létre és ilyen alkalmakra nehéz is lenne nála jobb parfümöt választani, kislányok, otthonűlős családanyák és diszkókirálynők azonban tartsák távol magukat tőle, nem neikik készült. Enjoy…

Illatjegyek: bergamott, mandarin, írisz szirmok, csillagánizs, ylang-ylang, narancsvirág, barack, tölgymoha, vanília, ámbra, pacsuli, írisz gyökér

Kreátor(r): Francis Kurkdjian és Francois Caron

Annick Goutal – Duel (2003) 6.5/10

Mindig is nagy érdeklődést tanusítottam a teás illatok iránt, és néha egy-két igazi gyöngyszemet is találtam köztük (lásd: Tea for Two), így amikor egy olvasóm jóvoltából lehetőségem támadt Annick Goutal férfiaknak szánt teás parfümének megillatolására, nagy örömmel vágtam bele a tesztelésbe. Az első próba után felemás érzésekkel maradtam - egyrészt tetszett a Duel természetessége, egyszerűsége, másrészt valahogy megfoghatatlannak, üresnek és sterilnek éreztem, semmiféle emléket vagy érzelem-húrt nem pendített meg bennem - ez a bizonytalanság pedig többszöri tesztelés után is csak nehezen adta meg magát. Végül arra a semmitmondó de megnyugtató következtetésre jutottam, hogy nekem sosem lesz szükségem erre a parfümre, de azért minden bizonnyal megvan a létjogosultsága.

A Duel/Párbaj (elképzelni sem tudom, hogy miért ezt a nevet kapta) egy érett, lédús narancs akkorddal nyit, amely mellett némi zöldes jegyek is kivehetőek, majd nemsokára csatlakozik ehhez egy halvány füstösség, amely annyira áttetsző, hogy ha csak egy leheletnyivel is halványabb volna, akkor talán már nem is létezne. Szerintem ez a finom kis füstösség, a zöld jegyekkel karöltve hivatott megidézni a maté teát, amely a valós életben az erősen energetizáló, frissitő hatásáról vált ismertté, ebben a környezetben azonban inkább bágyadtnak és visszafogottnak tűnik, nem érzem benne a lendületet. A leszáradás során a parfüm egyre fanyarabbá, fásabbá, fénytelenebbé válik és talán az írisznek köszönhetően egy kicsit poros meg fémes jelleget is kap, melynek következtében a férfias oldala fele billen a mérleg. A sokak által emlegetett bőrt én nem mondanám meghatározónak, szerintem durva túlzás lenne a Duel-t bőrös parfümnek nevezni, sokkal inkább egy tea-illat egy fikarcnyi puha bőrt idéző szárazsággal az alapban. Tartósságáról sajnos semmi jót nem tudok mondani, rajtam legjobb esetben sem maradt négy óránál többet, de általában már egy-két óra után is alig lehetett érezni.

Összességében úgy gondolom, hogy egy kellemes és rendkívűl természetesnek ható kezdetet sikerült Isabelle Doyen-éknek lapos szürkeségbe folytaniuk, de ami ennél is jobban zavar, az a parfüm hatósugara. A parfüm szó a per fumum (füstön keresztül) kifejezésből származik, a régi időkben ugyanis az emberek a füstben felszálló aromákkal próbáltak az isteneikkel beszélni, nekik üzenni. Ebből is látható, hogy a parfüm egyik feladata az, hogy érezhető legyen, üzenetet vigyen, azonban a Duel egy fél óra után annyira bőrközelben marad, hogy nemhogy az isteneknek, de még a közvetlen mellettünk állóknak sincs esélyük “fogni az adást”. Szuper diszkrét, és észrevétlenségre vágyó férfiaknak talán épp erre van szükségük, én azonban a továbbiakban, ha egy zöldes tea-parfümre vágyom, akkor inkább a Bvlgari Eau Parfumée au Thé Vert-jét, vagy a L’Artisan Thé pour un Été-jét választom, ha meg egy kis fanyar füstöt kívánok, akkor Annick Goutal Duel-hez hasonló stílusú, de jobban kivitelezett, izgalmasabb Encens Flamboyant-ja után nyúlok.

Illatjegyek: narancs, petitgrain, abszint, bőr, maté tea levelek, írisz gyökér, dohány, mósusz, guajakfa (Lignum Vitae)

Kreátor(r): Isabelle Doyen és Camille Goutal

Geo. F. Trumper – Eucris (1912) 8/10

Sosem tartottam magamat nagy James Bond rajongónak, de azt készségésen elismerem, hogy a mindenkori 007-es ügynök igazán férfias jelenség a vásznon, így amikor megtudtam, hogy Ian Flemming - James Bond figurájának megalkotója - az Eucris-t választotta hőse szignatúra-illataként, már sejtettem, hogy ez bizony nem egy modern, metroszexuális illatocska lesz, és nem is kellett csalódnom benne. Az Eucris egy régimódi, ízig-vérig tökös tesztoszteron-bomba, abból a típusból, amely napjainkban már teljességgel feledésbe merült (helyette vannak cukros-nyálas és „sportos” illatocskáink), és néhány öreg parfümház kínálatától eltekintve - mint amilyen a Caron és az ő Yatagan-ja - szinte fellelhetetlen.

Az Eucris fejillatában egy kevés szúrós citrusosság mellé egy hatalmas adag köménymagot rendeltek, ami a különleges és férfias illata mellett azért is nagyon izgalmas számomra, mert ez az egyetlen parfüm amelyből tisztán kiérzem ezt a jegyet, és szerintem nagyon jól működik. Sokáig nem értettem ezt az akkordot, mert a külföldi blogok leírásai alapján minduntalan a római köményt kerestem, amely az egyik kedvenc illatjegyem, mígnem beugrott, hogy itt bizony a másik köménnyel van dolgunk, és akkor egyszerre világosság gyúlt a fejemben. Ez a fűszeres, rendkívűl energikus aroma szerintem önmagában is megállná a helyét, de a parfümőr egy halvány feketeribizli akkordot is belekomponált a fejillatba, amely egyáltalán nem gyümölcsös, sokkal inkább sötét és alkoholos, mintha csak egy feketeribizli óbor lenne.

Ahogy remegő térddel átvágunk ezen a sötét, veszélyes kezdeten és behatolunk a szívillat felségterületére, megjelenik a szúrós tölgymoha és egy nem kevésbé kemény, markáns gyöngyvirág, amely egy cseppet sem teszi kedvesebbé, világosabbá a parfümöt, viszont megerősíti a klasszikus chypre jellegét. Ebben a stádiumban jól esne, ha érezném a jázmint és a krémes szantálfát is, hogy egy kis enyhülést hozzon a sok száraz szigorúságba, de ez nem az a parfüm. Itt nincs helye kegyelemnek, vagy puhaságnak, minden pillanat feszes eleganciát és vad férfiasságot hordoz magában, ami már nem is annyira a nőknek szól, mint inkább férfi ellenfeleinknek. Mindössze négy-öt óra elteltével, az illat utolsó fél órájában jelenik meg egy leheletnyi mósusz és szantálfa, hogy egy csepp édességet hozzon a leszáradásba, de kedvességről itt sem beszélhetünk.

Az Eucris szerintem egy nagyszerű, izgalmas és minőségi parfüm, s bár kissé elszállt fölötte az idő, különleges alkalmakra még mindig kitűnő választás lehet. Ha meg csak a parfümök iránti kiváncsiságból ismerkedünk meg vele, mint ahogy én is tettem, akkor azért rendkívül érdekes, mert egy egyedülálló, csodálatos köménymag jeggyel rendelkezik, amely a fejillat után a szívillatnak is igazi éke és büszkesége. Engem egy lépéssel közelebb vitt James Bond megszeretéséhez.

Illatjegyek: köménymag (Carum carvi), koriander, feketeribizli, jázmin, gyöngyvirág, szantálfa, mósusz, moha

Kreátor(r): Geo. F. Trumper

Penhaligon’s – Amaranthine (2009) 9/10

A Penhaligon’s egy, az 1860-as években William Henry Penhaligon által megalapított cég, mely a kezdetekben mindenféle piperecikkeket gyártott és forgalmazott, majd 1870-ben betört a parfümpiacra is, és 1872-ben a legendás Hammam Bouquet-tel már az első komoly sikereit is elérte. Ezt a kezdeti fellángolást követte még néhány népszerűbb illatuk, úgymint a Blenheim Bouquet és az English Fern, majd következett egy nagyon rossz periódus a parfümház életében, ami a cég bezárásához vezetett. Így történhetett meg az, hogy 1975-ben két lelkes parfümrajongónak, Sheila Pickles divattervezőnek és Franco Zeffirelli filmrendezőnek saját költségén kellett újraélesztenie a Penhaligon’s-t és ezzel együtt a már feledésbe merülő parfümeiket is. A parfümház restaurálása során megőrizték a márka klasszikus, régimódi és rendkívűl elegáns vonalait, amelyhez mind a mai napig ragaszkodnak, az egy Amaranthine-től eltekintve, mely egy kifejezetten modern és fiatalos alkotás, egy igazi kakukktojás a Penhaligon’s kínálatában.

Bertrand Duchaufour tehetséges fickó, ezt eddig is bizonyította már az olyan remekművekkel, mint a Timbuktu, Dzongkha, Méchant Loup, Kyoto vagy akár a Jubilation XXV (amit én nem igazán szeretek, de mindenki más agyondícsér), az Amaranthine megalkotásával azonban azt is bebizonyította, hogy nem csak egy szűk területen - a tömjének világában - érzi otthon magát, hanem bármilyen műfajban képes maradandót alkotni. Az Amaranthine ugyanis egy nagyszerű parfüm, egy könnyed, vidám, mégis gazdag és puha virágos alkotás a trópusokról, melyhez foghatót még sosem éreztem. A fejillatában vajpuha, krémes fehér virágok keverednek a friss, de egyáltalán nem harsány zöld jegyekkel (zöld tea vagy banánfa levél?) és ehhez csatlakozik a zseniálisan kitalált kardamom, amely az egész akkordnak fűszeres mélységet és erotikus töltetet ad. Nagyon jól eltalált kezdet, amely egyszerre édes, krémes, virágos és fűszeres, mégis az egész kompozíció valahogy rendkívűl könnyednek, levegősnek és frissnek hat. Nem győzöm eleget dícsérni…

A leszáradás során kissé ugyan elhalványulnak a fejillat zöld jegyei, felerősödnek a virágok (főként az ylang-ylang meg a jázmin) és a vaníliás-tejes jelleg is bátrabbá válik (itt kissé emlékeztet a szintén Duchaufour alkotta Havana Vanille-ra), ráadásul a szegfűszeg is előbátorkodik a rejtekéből, de a könnyed levegősség érzete mindvégig kitart. Rajtam az Amaranthine hat-hét órán keresztül illatozik és végül egy tejes, tonkababos, kissé fás alapban ér véget, amely már az orientális műfaj határait súrolja, de annál áttetszőbb és lágyabb, akár egy angyal szárnyacskája.

Az Amaranthine szót többféleképpen is értelmezhetjük: egyrészt eredhet az Amaranthus szóból, amely egy bíborvörös virágú növénynemzetség (Magyarországon is élő változata a disznóparéj), másrészt jelentheti azt is, hogy örökkévaló, örök szépség. Én az utóbbi magyarázat fele hajlom, ugyanis ez tényleg egy éteri szépségű, ártatlan és mégis nőies illatköltemény, amelyért minden bizonnyal érdemes volt a Penhaligon’s-nak felrugni a hagyományokat és valami újjal próbálkozni.

Illatjegyek: zöld tea, fehér frézia, banánfa levél, koriandermag olaj, kardamom, rózsa, szegfű, szegfűszeg olaj, narancsvirág, ylang-ylang, egyiptomi jázmin, mósusz, vanília, szantálfa, sűrített tej, tonkabab

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Top 10 Téli Illat - 2010

A rettenetes hideg ugyan még nem rontott ránk, de már túl vagyunk az első szánkózáson, meg az első hógolyó-csatákon is, úgyhogy lassan itt az ideje áttérni a lélekmelengető, orientális, esetleg gourmand parfümökre, amelyek vidáman ellenállnak a csípős szélnek, és boldogan olvasztják meg a bőrünkön landoló legnagyobb hópelyheket is. Ugyanakkor a Karácsony is a nyakunkban liheg már és egy jól eltalált parfüm igazán szép ajándék tud lenni, ezért elétek tárom az én tíz téli illatomat, hátha megihletek vele valakit.

Boucheron – Jaïpur Homme: Egy régi szerelem, amelynek tökéletesen megkomponált fűszeres, vaníliás illatfelhője minden viseléskor szinte ünnepi hangulatot csempész a napomba. Elegáns, kifinomult és mégis mély parfüm, bődületesen jó tartóssággal és hatósugárral.

Parfumerie Generale – Aomassai No. 10: Kissé füstös, pörkölt dió, és lágy, tejes karamell ínycsiklandó keveréke, amely egy tömjénes, fás alappá szárad le. Ezzel a zseniális gourmand illattal Pierre Guillaume, a Parfumerie Generale orra újfent bebizonyította, hogy érdemes odafigyelni rá.

Serge Lutens – Ambre Sultan: Serge Lutens az orientális parfümök nagymestere, az ámbra pedig az egyik legmelegebb, leginkább orientális hangulatú illatjegy, így nem csoda, hogy a kettejük vérfertőző viszonyából egy igazi remekmű született. Az Ambre Sultan sűrű, sötét, gyantás és édes akár a lépesméz, s olyan vad erőt áraszt magából, akár egy medve.

L’Artisan Parfumeur – Tea for Two: Hazatérve a ropogósra fagyott havon tett sétából, nem is kivánhatunk jobbat, mint egy nagy csésze forró, füstös és édes teát, amely újra megindítja ereinkben a keringést. A Tea for Two épp egy ilyen teának a melegét adja vissza, annyi különbséggel, hogy itt finom fűszerek is lapulnak az üveg alján.

Etro – Messe de Minuit: Az Éjféli Miséről mindent elárul a neve. Akár egy régi katolikus templom, rideg, sötét, és szomorú, s a roskadozó tartógerendáiból édes tömjén illata árad. Egy gyönyörű, meditatív alkotás, de nem biztos, hogy jobb kedvünk lesz a viselésétől.

Thierry Mugler – A*Men: Az Angel férfi párja, amely a humoros A*Men nevet kapta a keresztségben, egy nagyon jó parfüm. Keserű csoki, pacsuli, karamell és kávé izgalmas, kreatív és meglepő módon kifejezetten férfias elegye, a hatósugara meg akkorára sikeredett, hogy egyszerűen nem lehet nem észrevenni.

L’Artisan Parfumeur – Dzing: Olivia Giacobetti eme korai remekműve egy kis, üvegbe zárt csoda. Annyira szokatlan és furcsa illat, hogy ezzel még a niche parfümök közül is kilóg, ráadásul elsőre nem is tűnik kellemesnek, de valamiért mindig mosolyt csal az arcomra. Azt hiszem, kénytelen leszek beszerezni egy egész üveggel…

Montale - Red Aoud: Pierre Montale méltán világhírű aoud sorozatának talán a legfinomabb darabja. Ezúttal a félemetes, sötét aoud-ot csokis-vaníliás süti illatával és egy kevés édes rózsával társította, az eredmény pedig egy arab cukrászdát megszégyenítő csodálatos aroma.

Diptyque – Eau Lente: A sok nehéztűzér között egy kevésbé súlyos alkotás, amely azonban nem kevésbé nagyszerű. A szokatlan, de kiváló szegfűszeges nyitány után puha narancsba és balzsamos mirhába torkolló illatköltemény, a Diptyque egyik legjobbja.

Serge Lutens – Fumerie Turque: Egy füstös, gyümölcsös, dohányos illatorgia, amelyet Lutens-ék a tőlük megszokott mézes, ámbrás alappal öntöttek nyakon. Karakteres, kemény és mégis végtelenül kényelmes parfüm, egy igazi “must try”.

Végezetül, ajánlom figyelmetekbe az Illatoskertet és a Parfümblogot, a lányok is fellebbentették a fátylat a kedvenc téli illataikról. Ja, és semmiképp ne felejtsétek el megírni, hogy Ti mivel illatosítjátok magatokat a hidegben!

Knize – Knize Ten (1924) 9/10

A Knize egy bécsi székhelyű divatház, amely már 1858 óta fennáll és mind a mai napig a klasszikus férfi elegancia megtestesítőjeként ismert. Első parfümükre, a Knize Ten-re 1924-ig kellett várni, de akkor aztán már nem bízták a véletlenre a dolgot, két igazi profit kértek fel a szignatúra illatuk elkészítésére: a világhírű Chypre (1917) megalkotóját, Francois Coty-t és azt a Vincent Roubert-et, aki később (1947-ben) Jacques Fath-nak kikeverte a szintén kultikus parfümmé váló Iris Gris-t. Ez a két úr pedig nem is okozott csalódást a megrendelőinek; olyan parfümöt dobtak össze, amellyel a Knize örökre beírta magát a parfüm-történelembe; a Chanel Cuir de Russie-ja és a Caron Tabac Blond-ja mellett a Knize Ten minden idők egyik leghíresebb bőrös parfüme, amely közel egy évszázada állja a viharokat a divatvilág hullámzó tengerén.

Mielőtt sikerült volna szert tennem egy Knize Ten illatmintára, találkoztam már egy pár bőrös parfümmel (Cuir de Russie, Cuir Ottoman, Dzing, Vie de Chateu, Spanish Leather, Aoud Cuir d’Arabie), ez az illat azonban mégis teljes meglepetésként ért. Egy öreges, sötét hangulatú, elavult és többé-kevésbé viselhetetlen parfümre számítottam, valahol a Cuir de Russie és az Oud Cuir d’Arabie között félúton, ehhez képest, amit első szippantásra éreztem, az egy hihetetlenül modernnek ható, letisztult, könnyed és elegáns bőr akkord volt, egy kevés bergamottal és egyéb citrusokkal fellazítva. A szívillathoz közelítve, ehhez az akkordhoz csatlakozik még egy kevés fűszeres szegfű, felerősödik kissé a bőr motorolajas, kesernyés jellege és ezzel párhuzamosan megjelenik egy kevés púderes, néhol keserűmandulát idéző írisz is, amely egy leheletnyi édességet is kölcsönöz az eddig kifejezetten száraz illatnak. Ez az aprócska édesség-mag pedig csak tovább csírázik, amint belépünk az alapillatba, köszönhetően az ámbrának, vaníliának és egy szikrányi fahéjnak, de a mindvégig kitartó bőr jegy itt sem engedi ki az uralmat a kezéből, friss kesernyésségével továbbra is fenntartja az egyensúlyt egészen az utolsó pillanatig. Sajnos az én bőrömön ez az egész színjáték három-négy óra alatt lezajlik, de szerencsére meglepően jó áron lehet beszerezni a Knize Ten-t, így bármikor bátran frissíthetem.

A rengeteg illatjegy és a beszámolóm által, lehet, hogy az a benyomásotok támadt, hogy ez egy nagyon komplex és bonyolult parfüm, azonban az igazság az, hogy a Knize Ten egy meglepően egyszerű bőrillat, amelyben minden gyönyörűen össze van hangolva, a szálak gondosan el vannak varrva, a vitorlák feszesek és a változások csak nagyon finoman mennek végbe. Egy igazi bőr-klasszikus, amelyhez a modern alkotások közül talán csak Serge Lutens Cuir Mauresque-ja hasonlítható, amely szintén egy bőr-központú illat, fűszerekkel és egy kevés édességgel, de lényegesen összetettebb és jellegében orientálisabb, mint a Knize Ten. Próbáljátok ki a parfümvilág eme könnyű testű fregattját, biztos vagyok benne, hogy kellemes meglepetésben lesz részetek.

Illatjegyek: bergamott, narancs, petitgrain, citrom, rozmaring, geránium, rózsa, írisz, szegfű, fahéj, szantálfa, cédrus, bőr, mósusz, moha, ámbra, kasztóreum, vanília

Kreátor(r): Vincent Roubert és Francois Coty

Czech & Speake – Cuba (2002) 8/10

A Kubai Köztársaság vetésterületének több mint 50%-át cukornád ültetvények foglalják el, amely az alapanyagot szolgáltatja a világ legjobb rumjának előállításához; ezen kívül meg szinte csak a dohányföldjeik méltóak említésre, így nem csoda hogy majdnem mindenkinek Kuba hallatára Fidel Castró neve mellett a rum és a vastag, aromás szivarak ugranak be elsőre. Így van ez a parfümőrökkel is, akik, ha Kubából merítik az ihletet, akkor képtelenek kihagyni az illatból a rumot és a dohányt és ha Fidel Castrónak lenne egy illatkivonata, akkor valószínűleg azt is boldogan felhasználnák. A nemrég kivesézett Havana Vanille – bár egy jó parfüm – szerintem nem ragadta meg elég keményen a dohány és a rum vad, férfias aromáját, ezért ma a Czech & Speake Kuba interpretációját veszem tollvégre (billentyűzet-végre?), amely viszont annál férfiasabb.

Ez a parfüm már régóta felkeltette figyelmemet a színpompás üvegével és az izgalmas illatpiramisával, de a rengeteg negatív vélemény mindig elriasztott az illatminta beszerzésétől (sokan fekália szagúnak tartják), mígnem az Illatoskert Timkája el nem árulta, hogy miként juthatok hozzá bagóért a Czech & Speake mintakollekcióhoz, ezt pedig már nem hagyhattam ki. És nem is bántam meg az aprócska befektetést, mert mint kiderült, én nem találom szarszagúnak a Cubát, sőt, odáig merészkedtem, hogy még tetszik is az illata. A fejillata ugyan kissé meredek és tényleg ijesztő elsőre, de aztán másodszorra már ez is tetszett, a leszáradása meg szerintem kifejezetten kellemes. A rettegett fejillatban az a furcsa, hogy egy kevés citrusos bergamott és a kámforos illatú borsmenta mellett egy nagy adag fanyar, erjedő, már-már rothadó szagú valamibe ütközünk, amit én a rumba áztatott, érlelődő dohánylevelek illatának tulajdonítok, mások egyszerűen szarszagként emlegetik. Tényleg szokatlan illat, de szerintem nem rossz és egyébként is eltűnik az első fél óra után, átadva a helyét a fűszeres szegfűszegnek és a száraz, aromás és kissé szappanos alapnak, amely a dohány, babérlevél, tömjén, cédrus és vetiver gyönyörűen összehangolt egyvelegéből áll, épp csak egy leheletnyi tonkababbal megédesítve. Ez az akkord egyszerre könnyed és testes, vonzó és taszító, animális és földes, fülledt és friss, mindez magától értetődő egyszerűséggel és kifinomultsággal ábrázolva, s szerintem bőven megéri a várakozást. Sajnos a kezdeti illatrobbanás után ez a stádium rajtam már eléggé halkszavú és a tartóssága sem haladja meg a négy-öt órát, ezért jár egy neki mínuszpont, de bőkezű permetezéssel orvosolható ez a hiba.

A Cuba nem egy könnyen szerethető illat és nem is egy fiatalos divatparfüm – kifejezetten klasszikus, “öreges” a hangulata – de szerintem érdemes eltőlteni vele egy kis időt, mert egy nagyon egyedi és izgalmas alkotás, tele meglepetésekkel. Hogy csak egy példát mondjak, tesztelés közben ráleheltem a bőrömre és csodák csodájára a száraz, dohányosan zöld illatból egy erős méz aroma emeledett ki, aztán ahogy lehűlt a bőröm, a méz is elillant. Adjatok neki egy esélyt, hátha titeket is meglep.

Illatjegyek: lime, bergamott, borsmenta, rum, rózsa, szegfűszeg, babérlevél, tonkabab, dohány, tömjén, cédrus, vetiver

Kreátor(r): John Stephen

Parfums de Nicolai – Maharanih (2006) 7.5/10

Patricia Nicolai otthonosan mozog az orientális parfümök világában, ezt bizonyítják az olyan nagyszerű alkotások is, mint a virágos-vaníliás Sacrebleu, vagy a Vanille-Tonka, amely a személyes kedvencem a Nicolai illatok közül, de az orientálisok közé sorolható be a Maharadjah-Maharanih parfümpáros is, amelyet India hindu vallású uralkodói ihlettek. A Maharanih (magyarul maharáni) a mindenkori maharadzsa felesége, így tulajdonképpen India egy bizonyos területének a királynője, ennek tudatában pedig már az is érthető, hogy miért hasonlítják oly sokan ezt az illatot a Shalimar-hoz, amelyet szintén egy indiai uralkodónő, Mumtaz Mahal ihletett. A két parfüm között egyébként szerintem nem sok a hasonlóság, míg a Shalimar a füstös-vaníliás irányból közelíti meg az orientális témát, addig a Maharanih inkább zöldes, fűszeres és csak az utolsó néhány órára válik igazán meleg illattá.

Nehéz dolgom volt ezzel a parfümmel, eleinte kifejezetten visszataszítónak és zavarónak éreztem, és csak kitartó próbálkozások után sikerült annyira “megértenem”, hogy most már finoman adagolva élvezni is tudom a furcsa szépségét. A fejillatában narancs, szegfű és mindenféle keleti fűszerek kavarognak és érdekes módon az összhatásuk egy rendkívül szokatlan és eredeti, zöldesen fémes és mégis édes akkordot eredményez, amely kissé a mandarin héjának szagára emlékeztet, és amelyet, mint már mondtam, csak nagy nehezen tudtam megemészteni. Van ebben az akkordban valami furcsa kettősség, a fémes hidegség és a narancs édessége erős kontrasztban van egymással, csikorog is egy kicsit az orromban, ráadásul hangosabbnak is érzem a kelleténél, ezért tulajdonképpen számomra megkönnyebbülés a szívillat beköszönte. Ebben a stádiumban a Maharanih visszavesz a hangerőből, a zöldessége lassan átlényegül egy pacsulis-szantálos, fás alappá, amely a naranccsal, a fűszerekkel és a nagyon halvány virágos háttérrel egy igazi egzotikus, keleties hangulatot teremt. Itt kezdek érezni valami állatias, testszagú melegséget is, mintha csak a kezdetben rideg és fennhéjazó maharáni fokozatosan levetkőzné a gőgjét és átalakulna a maharadzsa izzó testű, lihegő ágyasává. Ezt a hatást én a civet és az ámbra megjelenésének tulajdonítom, és számomra itt válik élvezetessé a parfüm, itt kezdem igazán érezni, hogy Indiáról van szó és egy orientális parfüm van a bőrömön. Ez a stádium nőies, szexi, és bár szigorúan bőrközelben marad, ott még jó hosszasan elüldögél, ezért nem hiszem, hogy bárki is panaszkodhatna a parfüm tartósságára.

A Maharanih egy nagyon komplex és különös alkotás, amely tökéletesen megfelel egy niche parfümtől elvártaknak: nem akar mindenkinek tetszeni, de elég egyénisége és karaktere van ahhoz, hogy kialakítson magának egy szűk rajongótábort, amely aztán hosszú ideig hű marad hozzá. Sajnos nem az én nyelvemen beszél, így nekem nem lett kedvencem, de ez semmit nem von le az értékeiből, a Maharanih egy minőségi alkotás egy tehetséges parfümőr orra alól, amellyel kicsit gazdagabb lett a parfümvilág és azt hiszem, hogy nagyon jó lenne, ha minden niche parfümbe ennyi kreativitás szorúlna. Próbáljátok ki, hátha nektek jobban fekszik, mint nekem!

Illatjegyek: citrom, narancs, keserűnarancs-héj, rózsa, szegfű, fahéj, szantálfa, pacsuli, civet, ámbra

Kreátor(r): Patricia Nicolai

Robert Piguet – Bandit (1944) 8/10

Robert Piguet, a francia divattervező mindössze tizennyolc évet töltött a kifutók világában (1933-ban alapította meg a saját nevét viselő divatházát, és már 1951-ben kénytelen volt pontot tenni a dal végére), de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy két világraszóló parfüm-remekművet hagyjon hátra az utókornak. Itt most természetesen a Fracas-ra (1948), a tubarózsás parfümök királynéjára és a női chypre-ek rettegett urának számító Bandit-ra gondolok, amely szerintem maga a lázadás és a női egyenjoguságért folytatott küzdelem üvegcsébe zárt esszenciája (ezt jelzi az is, hogy a parfüm rajongói közé tartozott Marlene Dietrich és Edith Piaf is). Rám az utóbbi volt nagyobb hatással, ezért ma őt veszem górcső alá, de nem kizárt, hogy a jövőben a Fracas is a boncasztalra kerül.

A Bandit-ot a nagy lázadó hírében álló és leszbikussággal is megvádolt Germaine Cellier alkotta és a rossz nyelvek szerint a Piguet-kifutólányok bemutató utáni alsónemüinek (értsd: bugyijainak) illatából nyerte az ihletet , de azt hiszem, hogy ezt az informácót nem érdemes túl komolyan venni. Számomra a Bandit fejillata nem a női bugyikról szól, hanem a galbánumról, amely egy méregzöld, kesernyésen fanyar és aromás illattal rendelkezik és ez az akkord egy kis savanykás naranccsal kiegészítve egy igazán vad, olajas sűrűségű aromát eredményez, amely az én szótáram szerint nem igazán nevezhető nőiesnek, igaz, férfiasnak sem mondanám. Az idő múltával elillan a narancs és fokozatosan megjelenik egy kis virágos jelleg, de az illatpiramisban felsorolt virágözönhöz képest elenyésző mennyiségben, és egyetlen pillanatra sem képes legyőzni a galbánum vad, maró zöldjét. Germaine Cellier azonban biztosra akart menni, ezért a virágos jelleg teljes elnyomásának érdekében bevetett egy kevés animális, füstös illatú bőrt is, az alapot pedig szúrós szagú tölgymohával, és a szintén zöld, földes illatú vetiverrel látta el, s ez a taktika be is jött neki. A Bandit egy hihetetlenül kemény, karakteres és rideg parfüm lett, amelyben nagyítóval sem lehet kedvességet, meleget vagy hívogató szót találni, de talán épp ebben rejlik a vonzereje. A női taktikák félelmetes méretű tárházába tartozik a rideg elutasítás és közöny is, mindaddig amíg az áldozat meg nem törik és kezelhetővé nem válik, vagy épp fordítva, fel nem támad benne a hódításra és uralkodásra született vadállat, s azt hiszem, hogy a Bandit épp ehhez a harcmodórhoz való. Végezetül még csak annyit mondanék, hogy az általam tesztelt EdP tartóssága kiváló, az intenzitása is rendben van, viszont rajtam mindvégig szorosan bőrközelben marad és csak akkor érzem, ha a csuklómhoz dugom az orromat.

Az elmúlt több mint hat évtízed során rengeteg újraalkotást megért ez a méltán klasszikusnak számító parfüm, hosszú évekig nem is volt forgalomban, mígnem 1999-ben a Givaudan parfümőre, Delphine Lebeau vissza nem állította az eredeti kompozíciót Eau de Parfum és Parfum koncentrációban, amelyeket jelenleg is forgalmaznak. Azok azonban, akiknek volt szerencséjük az eredeti, a második világháború légkörét hordozó változat megillatolásához is, azt mondják, hogy az kissé sűrűbb és sötétebb volt a jelenleginél és a bőrös jellege is jobban ki volt domborítva. Kinek higyjünk?

Illatjegyek: galbánum (Ferula erubescens), üröm, ylang-ylang, narancs, neroli, jázmin, rózsa, tubarózsa, mósusz, szegfű, bőr, pacsuli, tölgymoha, vetiver

Kreátor(r): Germaine Cellier

Etat Libre d’Orange – Bendelirious (2008) 7.5/10

Az Etat Libre d’Orange mindig is a humoros, könnyed, egyedi és mindenekelőtt modern hangvételű alkotásairól volt híres, s erre a hírnevére a Bendelirious sem cáfolt rá. Antoine Lie ezt a limitált számú parfümöt Henri Bendel New York-i divatházának készítette és az igazi Bendel-lány kvintesszenciáját próbálta üstökön ragadni és üvegbe kényszeríteni, így ne lepődjünk meg azon, hogy a Bendelirious-nak a nagy bevásárló- központokból ismerős shoppingolásra, kozmetikai kellékekre és vásárlási lázban égő rózsaszín csajokra emlékeztető illata van. Persze mindez az Etat Libre d’Orange eredeti és ötletes stílusában előadva, így nem kell unalomtól és közhelyektől tartani.

Bár fokozott érdeklődéssel és csupa jóra számítva fogtam neki a tesztelésnek, első illatolásra bizony erősen húztam az orromat és szúros pillantásokat vetettem az illatmintám felé, ugyanis a fejillat egy erősen szintetikus, rózsaszín cukorkákat és olcsó samponokat megidéző meggy akkorddal nyit, de aztán ráéreztem a viccre és attól kezdve már jól szórakoztam. Ez az illat annyira nőcis, annyira mesterkélt és annyira igyekszik csinosnak lenni, hogy az már szinte irónikusan hat, ugyanakkor a parfümőr tehetségét jelzi, hogy a kompozíció szépen összeáll, nincsenek benne kilógó jegyek, vagy kellemetlen és nyomasztó aromák, még a nagy hangerejű és főszerepben lévő meggy akkord sem válik zavaróvá. A leszáradás során az egyébként kissé édesnek tűnő meggyet egy kevés ibolyalevél teszi könnyedebbé és enyhén fanyarrá, egyúttal a sampon hatást is fokozva, majd feltűnik a púderes, meleg illatú írisz is, hogy lekerekítse az éleket és puhábbá tegye az illatot. Ekkorra a Bendelirious már sokat veszít a fejillat félelmetes intenzitásából (Luca Turin panaszkodik is, amiért elveszíti az imádott meggy akkordot) és fokozatosan átalakul egy mósuszos-íriszes, lágy illattá, amelyben a meggy már tényleg csak halványan van jelen, viszont megjelenik az Etat Libre d’Orange szignatúra-illatjegye, a bőr. Ezt a jegyet szinte minden alkotásukba belecsempészik, és itt is fel lehet fedezni a nyomait, még ha csak nagyon kis mennyiségben is. Tartóssága nem kimagasló, de panaszkodásra sem késztet.

Szerintem a Bendelirious egy mókás kis illat, amelyet érdemes kipróbálni, még akkor is, ha nem feltétlenül tervezzük egy egész üveg beszerzését. Laza, fiatalos, életvidám és egy új szemszögből közelíti meg az olcsó kozmetikumok és szintetikus anyagok világát, művészi szintre emelve azt. Számomra a tesztelése kifejezetten élvezetes volt, ugyanakkor az is igaz, hogy én sosem fogom viselni és valószínűleg a barátnőmön sem szeretném gyakran ezt az illatot érezni. Túlságosan modern és nagyvárosias az én ízlésemhez.

Ismertek más meggy-központú illatokat?

Illatjegyek: grapefruit, pezsgő, meggyes nyalóka, rózsaszín bors, ibolya levelek, írisz, bőr, vetiver, mósusz, tonkabab

Kreátor(r): Antoine Lie

Hermés – Eau d’Hermés (1951) 10/10

Edmond Roudnitská-t nem véletlenül tartják minden idők egyik legtehetségesebb parfümőrének, olyan remekművek kerültek ki az orra alól, mint a Diorissimo, az Eau Sauvage, a Diorella, vagy épp Rochas Femme-ja és Moustache-a, de szerintem még ezek a nagy nevű, klasszikusnak számító parfümök is eltörpülnek a kissé kakukktojás Eau d’Hermés vad zsenialitása mellett. Ezzel az alkotással Roudnitska létrehozott egy niche parfümöt, még mielőtt maga a niche kifejezés megszületett volna és egy olyan illatot kotyvasztott össze a boszorkánykonyháján, amely csupán egy nagyon szűk rétegnek nyeri el a tetszését, azokat viszont teljes egészében leveszi a lábáról. Ebbe a szűk rétegbe tartozik napjaink egyik legjobb parfümőre, Jean-Claude Ellena is, aki eme csodálatos parfüm előtt tisztelegve és belőle ihletődve alkotta meg a szintén zseniális Déclaration-t, és aki – mint a Hermés hivatalos orra - nemrég újra is hangolta az idő által megkoptatott Eau d’Hermés illathúrjait.

Bár egy nagyon komplex parfümről van szó, az én fejemben alapvetően két illatjegy jelenik meg, ha az Eau d’Hermés-re gondolok, mégpedig a gyömbér és a római kömény; minden más ezeknek a háttérbe szorul és csak az ékesítésüket szolgálja. Tudom, hogy az illatpiramis nem említi a gyömbért, de számomra a lédús és savanyú citrusok fanyar illata, a római kömény fantasztikus aromájával társulva, mindig azt juttatja eszembe, amint curry-hez készülődve frissen reszelt gyömbért, hagymát és római köményt pirítgatok a serpenyőben. Imádom az illatát, és az Eau d’Hermés meglepően hasonlít rá, épp csak annyi különbséggel, hogy Edmond Roudnitska zsenialitásának és a finoman jelen lévő kísérő jegyeknek köszönhetően szinte elegánssá, de mindenesetre férfiassá és viselhetővé válik. A kisérő jegyek közül a levendulát érdemes megemlíteni, amely a fejillatban egészíti ki néhány percig a citrom/gyömbér-római kömény párost, a szívillatban egy nagyon halvány bőrös jegy és egy leheletny fahéj kapcsolódik hozzuk, végül pedig a leszáradást –amire öt-hat órát kell várni - egy kevés tölgymoha teszi szúrósabbá.

Egy másik dolog, amire az Eau d’Hermés emlékeztet, az nagytatám, amint estefelé hazatér a takarásból, fáradtan, izzadtságtól átnedvesedett inggel, szénaszálakkal a hajában és a reggeli arcszesz emlékét párologtatva magából. Természetesen a római kömény a felelős a rettegett izzadtságszagért, aminek az Eau d’Hermés a fekete ló státusát is köszönheti, ezért a kömény-fóbiások óvakodjanak tőle. Ez a parfüm egy tömény, erősen állatias és természetközeli illattal bír, amelyben vad szépség és izzó szenvedély lakozik, de amely biztosan nem lesz mindenki kedvence, egyszerűen azért, mert az átlagparfümökhöz szokott orr számára furcsa, és mert nincs „tisztaságillata”. Én erről úgy vélekedem, hogy ha tisztaságillatú akarok lenni, akkor nem parfümöt használok, hanem megmosdom.

Végezetül csak annyit mondanék, hogy az Eau d’Hermés egy örök klasszikus, amely a benne rejlő életenergiának köszönhetően sosem fog öregesnek, divatjamúltnak hatni – legfennebb szokatlannak - és minden parfümöt szerető embernek ki kellene próbálnia, még mielőtt valaki tévedésből be nem szünteti a gyártását.

Illatjegyek: citrusok (bergamott, petitgrain), geránium, levendula, fahéj, római kömény, moha, cédrus, szantálfa, vanília, nyírfa

Kreátor(r): Edmond Roudnitska/ Jean-Claude Ellena

Paco Rabanne – 1 Million (2008) 6.5/10

Francisco Rabaneda Cuervo, ismertebb nevén Paco Rabanne, 1934-ben látta meg a napvilágot Spanyolországban, de 1936-ban a polgárháború elől Párizsba menekítették, így később tehetségével elsősorban a francia divat hírnevét öregbítette. Karrierjét a Givenchy, Dior és Balenciaga divatházaknál kezdte, mint ékszertervező, majd ebbe beleunva, 1966-ban megalapította saját divatházát, amelyet rövidesen az első parfüm is követett (Calandre - 1969). Az elkövetkező években még jó néhány parfümöt dobott piacra, melyek közül talán a Paco Rabanne pour Homme-ot (1973) leszámítva egy sem lett igazi sikerillat, mígnem 2008-ban ki nem találták a 1 Million-t, amellyel úgy tűnik, hogy Paco-ék végre megfogták az isten lábát. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy egy zseniális parfümöt sikerült kikeverniük – ettől igencsak távol áll a 1 Million – viszont egy nagyon jól eladhatót, amelynek mindene megvan, ami a sikerhez szükséges: jó csengésű és nem túl bonyolult név, figyelemfelkeltő, csillogó üveg és egy könnyen szerethető, friss és mégis édes illat, amelyre “csak úgy döglenek a csajok”.

A 1 Million alkotóhármasa biztosra ment: a parfüm fejillatát a mostanában igencsak népszerű, letompított élű, édeskés citrusokból alkották meg, amelyhez a frissesség érdekében egy leheletnyi mentát adtak, és bár az illatpiramis nem említi, én a levendulát is határozottan érzem. Ennek eredményeként egy édeskés de könnyed akkord jött létre, amely meglepően gyümölcsösnek hat, és szerintem eléggé nőies jellemvonásokkal rendelkezik, de a metroszexuális jelzőben is ki tudok egyezni. Az első fél óra elteltével fokozatosan előtérbe kerül az alap, amely határozottan édes és továbbra is nőies, ráadásul eléggé egysíkú is, így én hamar beleuntam, és egy idő után már émelyítőnek is találtam. A főszerepben egy szintetikus ámbra (amberketal) tündököl, amely engem kissé a Le Male tonkababtól túlcsorduló alapjára emlékeztet, annyi különbséggel, hogy ez az akkord nélkülözi a Le Male brutális erejét és az utolsó néhány órára egy fás jeggyel is kiegészűl, amely kissé „helyreteszi” az édességet. Sajnos, bármennyire szimatoltam, rózsának, pacsulinak és a jól hangzó világos bőrnek nyomát sem éreztem, viszont a fahéj néha felfedezhető az ámbra hátterében, ami szintén Le Male-es érzetet ad az illatnak.

A 1 Million egy jól megkomponált, gondosan megtervezett és jó hatósugarú parfüm, amely sajnos nélkülöz mindenféle innovatív megoldást, így a különlegességek kedvelőit – mint amilyen én is vagyok – nem elégíti ki, de ez napjainkban semmiféle akadályt nem jelent a siker felé vezető úton. Az általam látogatott Sephorában hosszú idők óta bestseller és gyanítom, hogy ha valaki közelebbről piacra nem dobja a 10 Million-t, akkor még jó ideig az is marad.

Illatjegyek: grapefruit, borsmenta, vérnarancs, rózsa, fahéj, fűszeres jegyek, világos bőr, fás jegyek, ámbra, pacsuli

Kreátor(r): Chritophe Raynaud, Olivier Pescheux és Michel Girard

L’Artisan Parfumeur – Vanilia (1978) vs. Havana Vanille/Vanille Absolument (2009)

A vanília a parfümipar egyik legfontosabb alapanyaga, rengeteg illatnak alkotja az alapját ez az ízig-vérig orientális, édes jegy, sőt, néha főszereplővé is előlép, sok esetben igazi remekműveket eredményezve (lásd: Guerlain – Shalimar és Spirituouse Double Vanille, Serge Lutens – Un Bois Vanille, Boucheron – Jaipur Homme, Parfumerie Generale – Felanilla, Indult – Tihota, stb.). Magára valamit is adó niche parfümház szinte nem is létezhet egy vanília-központú parfüm nélkül, így nem csoda, hogy a L’Artisan – minden idők egyik legjobbja – két ilyen alkotással is rendelkezett. Azért írom múlt időben, mert mostanában azt rebesgetik, hogy a Vanilia halálra lett ítélve és a Havana Vanille kapta a megtisztelő feladatot, hogy betöltése a nyomában keletkezett űrt. Az alábbiakban azt próbálom kideríteni, hogy vajon jól jár-e a L’Artisan ezzel a cserével, vagy pedig kappanra cseréli az aranytojó tyúkocskáját.

Vanilia 7.5/10

Hosszú időn keresztül ez a parfüm volt az egyik legkeresettebb L’Artisan, melynek a parfümguru, Luca Turin is maximális osztályzatot adott (öt csillag), így kissé érthetetlen számomra a beszüntetése. Talán az IFRA áll a háttérben? (Bővebben: itt). Ezt a parfümöt még Jean Laporte, a L’Artisan megalapítója készítette és bár azóta több mint harminc év telt el, mégsem tűnik elavultnak, vagy öregnek. Fejillata meglepően élénk, citrusos, kissé gyümölcsös-cukorkás (sárgabarack?), majd a leszáradást követően megjelennek a fűszerek (én a szegfűszeget érzem a leginkább), egy kevés ámbra és a főszereplő, a vanília. Ami a szokatlan ebben a parfümben, az egy – vaníliaparfümre nem jellemző – fanyar, egzótikus jegy, amely kissé füstös, kissé konyakra emlékeztető, és amely nagyon szépen kiegyenlíti a vanília melegségét, így az illat egyetlen pillanatra sem lesz nyomasztó, terebélyes, vagy túl édes. Sajnos azonban, mint oly sok L’Artisan, ez a parfüm is testetlen, erőtlennek hat, három-négy óra után már alig érződik és ez szerintem nagy hiba egy orientális illat esetében. Lehet, hogy meg kellene fogadnom Luca Turin tanácsát és csak nyáron, a Trópusi szigeteken viseljem…?

Illatjegyek: bergamott, ylang-ylang, szegfűszeg, szerecsendió, szantálfa, ámbra, vanília

Kreátor(r): Jean Laporte

Havana Vanille/Vanille Absolument 8/10

A L’Artisan vanília utánpótlása, mely nemrég újra lett keresztelve (a Havanna Vanille név valamiért nem működött), Bertrand Duchaufour orra alól érkezett és a világjáró sorozatban kapott helyet. Ezúttal a cél Kuba volt, így érthető, hogy a vanília mellett Kuba két legfontosabb exportcikke, a rum és a dohány is helyet kapott az illatpiramisban. Egyébként, szerintem ez az illatpiramis nagyon megtévesztő, én egy fűszeres, markáns és komplex illatra számítottam, de a valóság ennél sokkal egyszerűbb: a Havana Vanille egy lehengerlő vanília-dohány-tonkabab akkorddal nyit, épp csak egy fikarcnyi nárcisszal kiegészítve, és ez az egész meglepően tejes és krémes, mintha csak forró tejbe áztatott vaníliarúdakat szaglásznék. Ez az illat a későbbiek során sem változik nagyot, mindössze az utolsó néhány órára csendesedik le a tejes/dohányos jelleg, még nagyobb teret hagyva a vaníliának és egy kevés puha mósusznak. Bevallom őszintén, hogy eleinte, bár értékeltem a parfüm egyediségét, nem igazán szerettem az illatát, hiányoltam a fűszereket, a rumot és a narancsot, de többszöri tesztelés után szépen-lassan meghódított ez a narkótikus hatású, meleg, krémes és mégis száraznak ható aroma, s most már boldogan elviselném a közelemben. Ajánlom mindenkinek, akinek tetszett Serge Lutens Chergui-ja, de túl nehéznek találta és azoknak is, akik csak egy szokatlan, könnyen viselhető vaníliát keresnek maguknak.

Illatjegyek: mandarin, narancs, rum, szegfűszeg, dohány, nárcisz abszolút, rózsa, szalmavirág/immortella (Helichrysum spp.), szárított gyümölcsök, benzóégyanta, tolu balzsam, mósusz, tonkabab, bőr, vetiver, moha, mexikói és madagaszkári vanília

Kreátor(r): Bertrand Duchaufour

Összességében úgy gondolom, hogy anyagilag mindenképp jó döntést hozott a L’Artisan, ugyanis a Havanna Vanille egy könnyen megszerethető, egyedi, de mégis jól viselhető parfüm, amely már eddig is jó eladási mutatókat produkált és szerintem még jó ideig a csúcson lesz. Az más kérdés, hogy a Vanilia visszavonásával elveszítünk egy halkszavú és nagyon szépen megkomponált vaníliát, amely a visszafogott illatok kedvelőinek minden bizonnyal hiányozni fog. Szerintetek melyik a jobb?

Jo Malone – Pomegranate Noir (2005) 9/10

Jo Malone a szülei bőrápoló termékeket forgalmazó boltjában kezdte el a karrierjét, kissé rendhagyó módon. Eleinte csak a családi konyhában kevergetett össze különböző illatos olajakat, majd ezeket “pult alatt” kínálta eladásra és a magánvállalkozása szépen-lassan beindult, pult fölé került s olyannyira népszerűvé vált, hogy 1994-ben már saját boutique-ot kellett nyitani London belvárosában. A sikertörténet azonban itt nem ért véget, az Estée Lauder 1999-ben bekebelezte a Jo Malone parfümházat, ezzel még nagyobb hírnevet és főként anyagi hátteret biztosítva a vállalkozásnak. Jo Malone illatkreációi egyébként attól igazán egyedülállóak, hogy nagyon jól keverhetőek egymással új aromák létrehozásának céljából, és ehhez különböző ötletekkel, tanácsokkal is szolgálnak a honlapjukon.

A Pomegranate Noir (Sötét Gránátalma) nevű illatuk szerintem egy nagyon ötletes, eredeti és intenzív alkotás, köszönőviszonyban sincs a legtöbb gyümölcsös parfümmel, melyek meleg, édeskés fülledtséget árasztanak magukból és szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. Ez a parfüm tele van élettel és pezsgéssel, a gyümölcsei harsogó húsúak, lédúsak és vérvörös színűek. Fejillatában a gránátalma fűszeres fanyarsága keveredik az érett szilva édességével, amely már-már alkoholosnak hat és mindezt a csontszáraz tömjén, egy csipetnyi földes pacsuli és egy kevés „poloskás” málna teszi még izgalmasabbá. Nekem ez az illatkavalkád mindig ugyanazt a képet juttatja eszembe: édes vörösborban pácolódó, szegfűszegekkel megtűzdelt, kissé éretlen körtéket meg puha szilvákat, mellette egy tál meleg, málnalekváros sütemény. Tudom, hogy ebben a képben minden finom és ehető, de nem kell azt gondolnotok, hogy ez egy teljességgel gourmand parfüm, ugyanis a száraz, alkoholosan fanyar jellegének meg a kissé fás leszáradásnak köszönhetően kellőképpen férfias ahhoz, hogy kilépjen a desszert kategóriából és ne csak mint étvágygerjesztő működjön. Egyébként, mint a legtöbb Eau de Cologne koncentrációjú illat, ez sem egy nagyon összetett alkotás, a leszáradása eléggé lineáris, viszont a tartóssága meglepően jó: rajtam öt-hat órán keresztül érződik és a hatósugara is nagyon rendben van.

A márka honlapja szerint a Pomegranate Noir-t a friss hatás érdekében az English Pear & Fresia nevű kölnijükkel érdemes keverni, míg egy melegebb árnyalatot az Amber & Lavender segítségével érhetünk el. Sajnos ezidáig egyiket sem sikerült kipróbálnom a fentebb említett két parfüm közül (Kelet-Európa nem sok affinitást mutat Jo Malone iránt), így nem tudom megítélni ezeket a kombinációkat, de kiváncsi lennék rájuk, úgyhogy ha valaki ismeri őket, bátran számoljon be róluk. Összességében mindenkinek csak ajánlani tudom a Pomegranat Noir-t, egy igazi meglepetésparfüm, tele élettel, karakterrel és sötét húsú bogyókkal. Ja, és kétségtelenül a legjobb gyümölcsös parfüm, amelyet valaha is megszimatolhattam.

Illatjegyek: gránátalma, rózsaszín bors, málna, szilva, opoponax (édes mirha), tömjén, pacsuli, mósusz, fűszeres-fás jegyek

Kreátor(r): Jo Malone

Diptyque – Tam Dao (2003) 8/10

Soha nem tartottam magamat hatalmas szantálfa rajongónak – nekem túl komolynak és fantáziátlannak tűnik, ráadásul a krémességében is érezni szoktam valami zavarót – de a Diptyque Tam Dao-ja annyi dícséretet kapott a neten, hogy egyszerűen nem hagyhattam ki a repertoáromból. Ez a parfüm a Diptyque egyik alapítótagjának, Yves Coueslant-nak a Vietnámban eltöltött gyerekkorából ihletődött, a nevét pedig Észak-Vietnám egyik hegyekkel tarkított vidékéről kapta, és napjainkban az egyik legjobb szantálfa kompozícióként tartják számon. (A trónkövetelők közé tartozik még a Maitre Parfumeur et Gantier Santal Noble-ja, Serge Lutens Santal de Mysore-ja és Santal Blanc-ja, de akár Lorenzo Villoresi Sandalo-ját is ide sorolhatjuk).

Első osztályos korom óta szeretem a ceruzahegyezék illatát (ismerős valakinek a Gucci pour Homme?) és a leírások alapján a Tam Dao-tól is valami hasonlót vártam, de mint kiderült, nem teljesen ez a helyzet vele. A fejillatában ugyan van egy kevés cédrusos/ceruzahegyezékes jelleg, egy fuvallatnyi ciprussal kiegészítve, ami egy kis férfiasan szúrós, zöldes jelleget ad a parfümnek, de aztán az egész nagyon gyorsan leszárad egy tökéletesen uniszex, krémesen fás, meleg szantálfába. Emellett érezhető még egy leheletnyi rózsafa is , amely egy csöppnyi fanyarságot csempész a fák közé, de összességében a szantálfa száraz, reszelős és valahogy mégis krémesen lágy illata uralkodik az egész leszáradáson. Ezt a krémességet úgy is leírhatnám mint egy serpenyő olvasztott vajba áztatott friss kókusz illatát, és ez az, amiért a Tam Dao és úgy általában a szantálfa nem tartozik a kedvenceim közé, ugyanis sem az olvasztott vajért, sem pedig a kókuszért nem rajongok különösebben. Ettől függetlenül, húgomnak köszönhetően néha magamra permetezek egy kevés Tam Dao-t és mindig meglep, hogy mennyire könnyen viselhető és milyen megnyugtató hatással van rám.

Szerintem a Tam Dao egy végtelenül egyszerű és kiegyensúlyozott parfüm, amelyben az első öt perc után szinte semmilyen változáson nem megy át, mindvégig (hat-hét óra) csak egy egyszerű szantálfa próbál lenni, de talán épp ez az egyik oka annak, hogy ennyire meditatív és ideglazító hatással van a viselőjére. Azt nem mondanám, hogy a Tam Dao a Diptyque parfümkínálatának legjobb, vagy legizgalmasabb darabja és abban sem vagyok biztos, hogy ez a világ legkülönlegesebb szantálfa kompozíciója, azt viszont valószínűnek tartom, hogy a Dalai Láma, vagy egy Vietkong katonatiszt ezt az illatot választaná magának, ha egyszer véletlenül bekeveredne egy Diptyque boutique-ba.

Nektek melyik a kedvenc szantálfátok?

Illatjegyek: rózsafa, szantálfa, ciprus, ámbra

Kreátor(r): Daniel Moliére

Guerlain – Shalimar (1921/1925) 8.5/10

Ma egy kimerítő vásárlási hadjárat után sikerült beugranom néhány percre egy Sephorába, hogy egy-két illatkölteménnyel kizökkentsem magam a szellemi fáradtságból. Miután barátnőmmel együtt komótosan végigcammogtunk a polcok között és néhány parfümöt papírcsíkon is teszteltünk, megállapítottam, hogy az újonnan megjelent alkotások közül egy sem tűnik különösebben izgalmasnak, így végűl egy igazi klasszikust, a Guerlain Shalimar-ját fújtam a kézfejemre egy kis illatélményért. Ennek az ikonikus parfümnek az elkészítésében Jacques Guerlain-t egy indiai mogul, Sáh Dzsahán (Shah Jahan) története ihlette, aki - miután hőn szeretett felesége, Mumtaz Mahal belehalt tizennegyedik gyermekük szűlésébe - szerelme jeléül megépítette a világ egyik legszebb és leghíresebb mauzóleumát, a Tádzs Mahalt (Taj Mahal). A Shalimar a nevét egyébként a szintén Sáh Dzsahán által építtetett, Pakisztánban található Shalimar Kert után kapta; jelentése: A Szerelem Temploma.

Engem lenyűgözött ez a történet a Shalimar hátterében és ennek ismeretében egy kicsit másképp is szagolgatom a kézfejemet, de ez a parfüm mindenféle történet nélkül is megállja a helyét; tényleg egy igazi klasszikus, amelynek az eltelt nyolcvanegynéhány év sem tudott sokat ártani. Persze átesett jó néhány reformuláláson meg ráncfelvarráson, többek között eltüntették belőle az állati eredetű civetet, meg a guaiakolból szintetizált vanilint is lecserélték, de még mindig magán hordozza egy igazi orientális nagyágyú kézjegyeit. Az általam tesztelt EdP változatból teljesen hiányoztak a citrusos jegyek, talán csak egy kesernyés bergamott akkord érződött füstös és édes jegyekkel kiegészítve. Nem tudom, hogy melyik jegy okozhatta ezt a füstösséget, de meglepően erős és a felkészületlen orrot akár el is ijesztheti, de szerintem nagy hiba lenne feladni az ismerkedést. Tíz-húsz perc elteltével ugyanis lecsendesedik a füst és megszólalnak a szívillat orientális húrjai, melyek közül elsősorban a krémes vanília, a tonkabab kumarinja, az édeskés opoponax és a mélységet adó ámbra tűnik ki a leginkább. Persze nem lenne tökéletes a kép egy kevés virág, némi púderes írisz, egy kis száraz fásságot biztosító vetiver, na meg a fejillatból hátramaradt könnyed, de sötét füstösség nélkül, így Jacques Guerlain azokat is beépítette a kompozícióba. A legenda egyébként úgy szól, hogy a Shalimar az abban az időben rendkívűl népszerű Guerlain parfüm, a Jicky vaníliával való túladagolásából született, de feltételezem, hogy ennél azért összetettebb volt az alkotói folyamat. Ami a Shalimar tartósságát illeti, én hat-hét órát kaptam tőle, a hatósugara meg egészen szuper: jól érezhetően körüllebeg, de sosem éreztem tolakodónak.

Végezetül elmondanám egy bánatomat: szinte képtelenség hozzajutni egy régi évjáratú Shalimar-hoz, amely még tartalmazza az állatias, erotizáló civetet és az egyéb, azóta “kifelejtett” anyagokat, pedig nagyon kiváncsi lennék rá. Nem mintha nem találnám a Shalimar-t így is egy szép, fennkölt és romantikus illatnak,de biztos vagyok benne, hogy az eredeti még ennél is sokkal különb volt. Nektek volt szerencsétek hozzá?

Illatjegyek: citrom, bergamott, mandarin, jázmin, májusi rózsa (Rosa majalis), vaníliavirág, vetiver, benzoén, szantálfa, tonkabab, vanília, írisz, civet, opoponax (édes mirha), bőr, Peru-balzsam, ámbra

Kreátor(r): Jacques Guerlain

Lorenzo Villoresi – Dilmun (2000) 9/10

Dilmun szigete nem lehetett rossz hely: a sumér teremtésmítosz szerint ez az a sziget, ahova az istenek lepottyantották Utnapistim-et (más néven Ziusudrát), hogy ott utódaival együtt az idők végezetéig boldogságban, békében és egészségben éljen, s ha az örök élet nem lett volna elég a Vízözön túlélőjének, akkor még azt is elintézték az égiek, hogy minden reggel itt keljen fel a Nap. Sokak szerint Dilmun szigete szolgált mintául a bibliai Paradicsom képéhez és a legtöbb történész úgy gondolja, hogy ez a csodálatos hely a mai Bahrein területének feleltethető meg.

Eme boldogság-sziget szolgáltatta Villoresi mesternek az ihletet ahhoz, hogy megalkossa az egyik legvidámabb, legfiatalosabb parfümét, amely – figyelembe véve Villoresi szigorú és kissé ódivatú stílusát – nem jelent sokat, de a Dilmun tényleg egy üde kis illat. Ez volt az első igazi narancsvirág-parfüm, amelyet rendesen megszaglászhattam és az első pillanattól fogva magával ragadott, s bár azóta több narancsvirággal is megismerkedtem (nem rossz a Czech & Speake Neroli-ja sem), a Dilmun még mindig nem eresztett ki a markából. Stílusát tekintve nagyon hasonlít egy klasszikus kölnire (lásd: 4711, Cologne Sologne), rendelkezik ezeknek a sziporkázó, narancsvirágos-citrusos frissességével, de lényegesen testesebb, sűrűbb és a tartóssága is sokkal jobb. A fejillat lenyűgöző, enyhén citrusos narancsvirág kavalkádját könnyed zöld jegyek (talán rozmaring) egészítik ki, s majd ahogy az idő vasfoga útat rág magának a szívillat fele, megjelenik egy kesernyés-aromás babérlevél is. Ezzel egyidőben eltűnik a kölnis frissesség és felerősödik a virágos jelleg, de nem kell pánikolni, továbbra is az uniszex műfaj keretein belül maradunk. Ilyenkor, ha nagyon szimatolok, érezni vélem a rózsát és talán a tömjént is, de szerintem nem érdemes erőlködni; jobban esik lazán hátradőlni és élvezni a narancsvirág mindent belepő vidámságát és könnyed eleganciáját, amely ha örök életet nem is ad, jó közérzetet biztosan. Három-négy óra elteltével kissé édesedni kezd a bőrömön a parfüm, egy fás, vaníliás aroma jelenik meg, de meglepő módon a narancsvirág is kitart még egy ideig, így nem fogok panaszkodni.

A Dilmun számomra olyan, mint egy nagyzenekari kisérettel kiegészített kölni, annak minden jó és rossz velejárójával. Egyrészt erőteljesebb, magasztosabb és összetettebb, mint rokona, másrészt viszont elveszítette azt a pezsgést, elevenséget és szikrázó frissességet, amellyel egy igazán jó kölni rendelkezik. Rajtam ez a parfüm leginkább tavasszal és ősszel fekszik, amikor a klasszikus kölnik már túlságosan tiszavirág életűnek bizonyúlnak, de a Dilmun még vígan eregeti a boldogság illatát.

Illatjegyek: citrusok (petitgrain), narancsvirág, rózsa, zöld levelek, jázmin, neroli, babér, mirha, tömjén, cédrus, virágok, szantálfa, kanárifa, vanília

Kreátor(r): Lorenzo Villoresi

Christian Dior – Fahrenheit 32 (2007) 6/10

A vak véletlen úgy akarta, hogy a birtokomba kerüljön egy Fahrenheit 32, amelyet aztán ímmel-ámmal évekig használgattam és végül húsz milliliterrel az üveg aljában félretettem a süllyesztőbe. Pedig az eredeti Fahrenheit hatalmas kedvencem és ha csak valamelyest is hasonlítana rá a Fahrenheit 32, akkor valószínűleg vele is jobb lenne a viszonyom és a maradék húsz millilitert is magamra locsolnám. Sajnos azonban csak a Fahrenheit szót és az üveg alakját vették kölcsön a 88-as remekműtől és a zseniális motorolajas jegyet teljességgel mellőzve egy “friss orientális” illatot dobtak össze Dior-ék, amelynek már a neve is jelzi, hogy az elődjével ellentétben itt egy hűvös alkotással van dolgunk (a 32 Fahrenheit-fok 0 Celsius-foknak, azaz a fagyáspontnak felel meg).

Ennek a hűvösségnek az elérése érdekében a szintetikus narancsvirágok mellé ózonos, dinnyés-uborkás jegyeket adott a parfümőr-páros és így tényleg sikerült egy rendkívül friss, szellős fejillatot létrehozniuk, amelybe egy kis fantáziával a havas hegycsúcsok levegőjét is bele tudom képzelni. Az első néhány percben kifejezetten szimpatikus ez az érdekes, friss aroma és ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért is nem hordom gyakrabban ezt a parfümöt, de aztán további néhány perc múltán mindig eszembe jut a válasz. Ennyi kell ugyanis ahhoz, hogy elteljek ezzel a rengeteg szintetikummal, nyomasztóvá, már-már fullasztóvá válik az illata és ezzel oda is van az élvezet. Persze, ha óvatosan adagolom és az orromtól lehető legtávolabb eső testrészemre helyezem a parfümöt, akkor valamivel meg lehet nyújtani ezt a periódust, de hosszú távon ez a módszer sem az igazi.

Egy másik dolog, ami miatt félretettem a Fahrenheit 32-t, az a parfüm identitás-zavara, amely az első fél óra után jelentkezik. Ekkor ugyanis a friss jegyek mögül előtör a vanília, megédesítve a fehér virágokat, de valami oly módon, hogy szinte elviselhetetlenné teszi őket és ezen az őt követő leheletnyi kesernyés vetiver sem tud segíteni. Ennél a pontnál egyáltalán nem világos, hogy a cél egy friss vagy inkább egy orientális parfüm volt, és a két műfaj összemosása, pontosabban összefércelése nem tűnik jó ötletnek. Túl éles a szakadék és hirtelen az átmenet, ráadásul az alapillat ózonos, szintetikus, fehér virágos édessége nem is kellemes és nem is igazán tartós.

Bár a fejillattal sem voltam maradéktalanul elégedett, mégis úgy gondolom, hogy jobb lett volna azt a friss, hűvös irányt tartani és elfelejteni az orientális vonalat, kihagyni az édes vaníliát. Úgy legalább egy közepes minőségű, de nem teljesen érdektelen friss parfüm lett volna az eredmény, így azonban egy műfajok közti kellemetlen szagú eltévelyedést kaptunk. Maradjatok az eredeti Fahrenheit-nál.

Illatjegyek: aldehidek, narancsvirág, friss jegyek, vetiver, napfény, vanília

Kreátor(r): Francois Demachy és Louise Turner

Amouage – Jubilation 25 (2007) 8/10

Az Amouage huszonötödik évfordulója alkalmából két pompázatos,ünnepi hangvételű illattal örvendeztette meg a rajongóit, melyek Dvorák híres operájának, a Ruszalkának a Hold-áriájából ihletődtek. A férfiaknak szánt Jubilation XXV ugyan nem aratott nálam osztatlan sikert, de azért adtam egy esélyt női párjának, a Jubilation 25-nek is, és nem bántam meg, érdekes találkozás volt. Miután annyi esetben tapasztaltam, hogy a párban kiadott férfi és női parfümnek a névrokonságon kívül semmi köze sincs egymáshoz, nagyon meglepett a két Jubilation illat rengeteg közös vonása. Ez a két parfüm tényleg egy párt alkot, közös tőből származnak, ugyanazt a hangulatot árasztják, és a parfümőrök csupán könnyed ecsetvonásokkal körvonalazták az egyiknek a férfias, míg a másiknak a nőies jellegét.

A Jubilation 25 egy elegáns, közel-keleti úrihölgy, amely párjának sűrű, aszalt gyümölcsös fejillatát egy csokor rózsával és némi citrommal egészíti ki, hogy könnyedebbé és nőiesebbé tegye. Ennek eredményeként egy gyümölcsös jellegű, édeskés fehérbor illatára emlékeztető aroma jön létre, azonban a citrom pillanatok alatt elillan és ezzel a parfüm is sötétebb, mélyebb tónust kap. Ekkor jelenik meg egy csipetnyi római kömény, hogy egy kis buja természetességet csempésszen az illatba, és egyúttal emlékezetembe idézze Rochas híres Femme-ját, amely szintén római köménnyel társítja a túlérett gyümölcsöket és az elegáns virágokat. Nem sokkal ezután feltűnik a labdanum és tömjén dominálta szívillat is, amely már egyértelműen meleg, keleties hangulattal bír. A híres ománi tömjén, amelyet a világ legjobbjaként tartanak számon, tényleg nem rossz, de azért hasra sem estem tőle: mindössze egy-két órán keresztül érzem a bőrömön és az alatt is inkább száraz, fás és visszafogott, mintsem misztikus, vagy egzotikus. A hosszúra nyúló leszáradás során (nyolc-tíz óra) elpárolog a tömjén és egy orientális jellegű, rózsás, labdanumos, fás alappal maradok, amelyben néhol fel lehet fedezni egy kis szegfűszeges fűszerességet is, de összességében eléggé egysíkú, és sűrűsége ellenére a hatósugara sem igazán terjedelmes.

Nem egy rossz parfüm a Jubilation 25, az első néhány óra például kifejezetten tetszik a fűszeres, gyümölcsös és mégis eleven rózsájával, de a leszáradás már kissé laposnak tűnik és a rózsától eltekintve szinte teljesen megegyezik a férfi párjának alapillatával, ami nem is lenne baj, ha az jó lenne. Sajnos azonban az sem nyűgözött le, és úgy gondolom, hogy egy ilyen luxus árkategóriájú parfüm, mint amilyen az Amouage, nem engedhet meg magának hiányosságokat, az első pillanattól az utolsóig kimagaslót kellene nyújtania, mintegy kiemelve a viselőjét a tömegből, ezt pedig egyik Jubilation-tól sem kaptam meg…

Illatjegyek: tárkony, citrom, ylang-ylang, rózsa, davana (Artemisia pallens), labdanum, tömjén, ámbra, mirha, mósusz, pacsuli, vetiver

Kreátor(r): Lucas Sieuzac

Marc Jacobs – Bang (2010) 7.5/10

Marc Jacobs egy nyughatatlan, eleven foltja a divatvilágnak, aki igyekszik mindig a rivaldafényben lenni, amint azt a Bang reklámkampánya során is megfigyelhettük (a mellékelt fotón maga a designer fedi fel a bájait). A new york-i divattervező 1986-ban mutatkozott be a kifutón, majd röviddel ezután megalapította saját márkáját és 1997 óta már a Louis Vuitton kreatív igazgatójának is tudhatja magát. Első parfüme, a Marc Jacobs for Women 2001-ben jelent meg, de az igazi népszerűséget csak a Daisy (2007) és a Lola (2009) hozta el neki. A Bang hosszú idők óta az első férfiaknak szánt Marc Jacobs parfüm, amely a butácska, de provokatív reklámplakátnak köszönhetően, meglehetősen nagy érdeklődés közepette került a boltokba.

Én kifejezetten szkeptikusan fogtam neki az illat tesztelésének, mostanig ugyanis nem igazán fogtak meg Marc Jacobs parfümei, és sem a meztelen, olajtól tocsogó fotója, sem pedig a Bang szellemesnek szánt illatjegyei nem adtak sok okot a reményre. Ehhez képest, néhány órával az első “találka” után már egészen jó véleményem volt az illatról, és ez többszöri tesztelés után sem változott meg. Marc Jacobs kedvenc fűszere a bors és az ő kérésére a Bang fejjegye telítve van ennek a fűszernek a pikáns, fás és kissé citrusos aromájával, amely az én orrom számára meglepően élethű, és még ha nem is emelkedik Piper Nigrum-i magaslatokba, azért nem rossz. Néhány perc elteltével nyomtalanul eltűnik a feketebors nagy része és a helyébe lép egy fanyar, citrusos, pezsgő vérű vetiver, amely szerintem nagyon hasonlít a Terré d’Hermés szívillatára, de köszönhetően a kanárifa gyantájának, a Bang némileg sötétebb és férfiasabb karakterrel bír, mint Hermés bestsellere. Ritkán lehet találkozni a kanárifa gyantával, de ebben a parfümben nagyon jó benyomást tett rám: sötét, száraz, fás, kesernyés, kissé füstös, akár egy nemrég kifújt gyertya, és mindenekelőtt gyantás. Sajnos ez a kellemes kanárifa-vetiver szívillat elég rövid életű, rólam két óra alatt elillant és az ezt követő alapillat már erősen gyengécskének tűnik. Kissé szúrós (gondolom, hogy a betíltott tölgymohát helyettesítő fehér mohának köszönhetően), és kissé pacsulis, de nekem az egész valahogy anyagszegénynek és olcsónak tűnik. Kár, hogy nem fordítottak nagyobb figyelmet rá…

Összességében számomra egy kellemes meglepetés volt ez a parfüm, és bár egyértelműnek tűnik a Terre d’Hermés-szel való hasonlóság, azért a kanárifának köszönhetően, önálló jellege is van a Bang-nek. Másrészt meg, ha már “ihletődik” az ember, akkor ihletődjön a legjobbaktól és ne az unalmas és ócska sportillatokat másolja, mint ahogy azt a Bleu de Chanel tette. Ja, és végezetül: tetszik a Bang név, vicces a „finoman palástolt” szexuális mellékzöngéje.

Illatjegyek: feketebors, rózsaszín bors, fehérbors, hipnotikus kanárifa gyanta (Canarium luzonicum), benzoin, vetiver, fehér moha, pacsuli, “eredeti férfias fák”

Kreátor(r): Ann Gottlieb/ Yann Vasnier

Serge Lutens – Arabie (2000) 9/10

Az elmúlt két évtízed során Serge Lutens és állandó parfümőre, Christopher Sheldrake neve fogalommá vált a parfümöt kedvelők körében. Bár rengeteg illatot alkottak, és nem lehet azt állítani, hogy beszorították volna magukat egyetlen stílusba, a Serge Lutens név hallatára mégis szinte mindenkinek az orientális, ragacsos sziruppal átitatott aszalt gyümölcsök és sűrű ámbra illata jut elsőre eszébe. Igaz, ami igaz, Lutens-ék tényleg ebben a műfajban a legjobbak: gondoljunk csak az Ambre Sultan-ra, a Fumerie Turque-re, vagy épp a Chergui-re; csupa orientális nagyágyú, édes, szirupos, ámbrás leszáradással. A mai nap főhőse, az Arabie pedig ennek a méltán népszerű stílusnak a tökéletes összegzése, a Serge Lutens kvintesszencia, amely mintha az összes többi parfümük közös nevezőre hozásából született volna meg.

Arábiában ugyan még nem jártam, így nem tudom megmondani, hogy az Arabie mennyire hű a névadójához, de konyhában már többször is megfordultam és azt bátran állíthatom, hogy ez a parfüm egy igazi csemege. Életem egyik legemlékezetesebb desszertje az édesanyám készítette gesztenyepuding volt, amelyben rummal hízlalt mazsolák lapultak, a tetején pedig aranysárga, sűrű juharszirup csordogált és ennek a gourmand csodának az emlékét eleveníti fel bennem az Arabie. A fejillat ugyan még a fűszerekről szól (én kissé ánizsosnak érzem, de szegfűszeg, koriander és szerecsendió is felismerhető benne), azonban néhány perc után átveszi az uralmat az aszalt gyümölcsök kórusa, melyet édes, benzoén, dió és karamell illatú, balzsamos aromák kísérnek. Ennél a stádiumnál határozottan érzek egy immortella (szalmavirág) jegyet is, és bár az illatpiramis nem említi, én mégis úgy gondolom, hogy neki köszönhető a Sables-hez való hasonlóság, nevezetesen a juharszirupot megidéző mennyei illat. A túlzott édességet megelőzendő, az Arabie kapott még egy kevés babérlevelet és cédrust, amelyek külön-külön nem is igazán érződnek, de adnak egy kellemesen kesernyés árnyalatot a parfümnek. Nyolc-tíz óra elteltével lecsendesedik az egyébként kifejezetten hangos illat és egy lágy, krémes benzoén-szantálfa egyveleggé szelidül, amely még jó néhány óráig megmarad a bőrön.

Számomra az Arabie egy majdnem tökéletes gourmand parfüm, amelyet bármikor boldogan magamba szippantok (ha sok lenne belőle, lehet, hogy a kortyolgatásával is próbálkoznék), de viselni karakteresebb illatokat szoktam. Ezt a parfümöt én elsősorban hideg estéken, otthonűlős délutánokon, esetleg ünnepnapokon tudom elképzelni magamon, egyéb alkalmakkor inkább az Ambre Sultan-ra, vagy a Sables-re esik a választásom.

Illatjegyek: mandarinhéj, aszalt füge, datolya, szerecsendió, római kömény, babérlevél, szegfűszeg, balzsamos gyanták, sziámi benzoén, cédrusfa, szantálfa gyantája

Kreátor(r): Christopher Sheldrake

Thierry Mugler – Womanity (2010) 6/10

Thierry Mugler nagyon jól csengő névnek számít a parfümök világában és nem érdemtelenül. A francia divattervező kirakatrendezőként kezdte a pályafutását, majd addig ügyeskedett, míg 1974-ben sikerült megalapítania saját divatházát, amely főként a nyolcvanas években az egyik legnépszerűbb francia márkának számított. 1992-ben Mugler piacra dobta az Angel-t, az első gourmand-nak nevezett parfümöt, amely rövid idő alatt a világ egyik legismertebb és legbőszebben imitált parfümévé vált, s a legtöbb parfümkritikus egyenesen zseniálisnak nevezte, ez a hatalmas siker pedig csak folytatódott az A*Men, majd a Mugler Cologne megjelenítésével (mindkettő etalonnak számít a maga műfajában), és tulajdonképpen az Alien is egy jól sikerült illatnak számít. Ezek után érthető, hogy a feltűnő üvegű és szokatlan - szerintem kissé perverz - illatjegyekkel ellátott Womanity 2010 legjobban várt női parfüme lett.

A hatalmas várakozásnak pedig nagy koppanás lett a vége, hiszen - bár sokan és sok helyen beszélnek a Womanity-ről - egyelőre több a fanyalgás, mint a dícsérő szó (lásd például Parfümblog véleményét). Persze az is megeshet, hogy az idő ránk cáfol és a Womanity végül mégis befutja a neki előre megjövendölt karriert, hiszen van benne valami szokatlan, akár egyedinek is nevezhető, ami elindíthatja a siker útján, de egyelőre kevés esélyt látok rá. Mondom ezt, mivel az a bizonyos szokatlan jegy nem kifejezetten kellemes, és bár érdekes karaktert ad a parfümnek, széppé nem teszi azt. A fejillatban egy leheletnyi lágy citrusosság és egy kevés rózsaszín krémesség mellett rögtön szembetaláljuk magunkat, az imént emlegetett furcsa jeggyel, amely szerintem a kaviárt hívatott megtestesíteni, de halszag helyett (amit nem hiszem, hogy bárki is hiányol) valami fás, sós, jódos és vizes jellegekből összetákolt szintetikus molekulával találkozunk. Szerintem ez ugyanaz a molekula, amely az Etat Libre d’Orange hírhedt Sécrétions Magnifiques-ében a vér, nyál és sperma érzetét keltette, s én a legkevésbé sem találom kellemesnek. A szívillat során mindvégig ez a jegy dominál egy édeskés, kissé kókuszos, tejes és határozottan rózsaszín jeggyel kiegészítve, amely kellemes, de nem érdekes. Feltételezem, hogy ennek kellene a fügének és fügefának lennie, de ez az akkord mérföldekre van a Philosykos vagy akár a Premier Figuier fantasztikus, élethű fügéjétől, amelyet sokan a Womanity-től is vártak. Az utolsó néhány órára megfordul az erőviszony, lecsendesedik a kaviár és átveszi az uralmat az édeskés “rózsaszín füge”, melynek következtében elveszik a kellemetlenség, viszont beáll az unalom. Egyébként a Womanity tartóssága és hatósugara kiváló.

Értékelem Mugler-ék próbálkozását, hogy valami újat hozzanak a színtérre, és úgy gondolom, hogy részben sikerült is ez nekik, de azt hiszem, hogy nem a megfelelő irányba mozdították meg az állóvizet. A Womanity messze elmarad az Angel innovatív és lehengerlő erejű szépségétől, s nem tartom valószínűnek, hogy egy évtized múlva bárki is utánozni akarná a stílusát. Szerintetek?

Illatjegyek: füge, kaviár, fügefa, fügefa levelek

Kreátor(r): Fabrice Pellegrin

Les Néréides – Musc de Java vs. Musc Samarkand

A Les Néréides - amely sajnos nemrég eltűnt a magyar piacról – nem egy megszokott parfümház: nem jelenik meg évente újabb meg újabb illatuk, nem próbálnak meg divatosak lenni (nézzük csak meg az üvegcséiket) és nem az eget verő áraikkal próbálják felkelteni az érdeklődést. Mindössze hét különböző alkotásuk jelent meg, amelyeknek mindegyike szép, egyedi és minőségi alapanyagokról árúlkodó illat. Nekem a Patchouli Antique a kedvencem tőlük, de a Mósusz Nővérek is méltók arra, hogy megismerkedjünk velük. Az alábbiakban ezt a két illatot próbálom meg összehasonlítani.


Musc de Java 7.5/10

Számomra egyértelműen ez a “hugica”, a kettő közül a fiatalosabb illat, amely bohókás, csacska, eleven tekintetű lányokhoz illik. A fejillatban az erdei gyümölcsök és feketeribiszke adta frissesség dominál, amely egyszerre fanyar és édes, és csak úgy árad belőle az energia. Ezt egészíti ki az ibolyalevél hűvös, zöld illata, amely szárazabbá teszi a kompozíciót és egyfajta üde eleganciát kölcsönöz a viselőjének, anélkül, hogy bármit is elvenne a parfüm fiatalságából. A leszáradás során előkerül a névadó mósusz is, amely a tiszta, könnyű típusból való, nyoma sincs itt nehéz, meleg illatfelhőnek, minden friss, kissé szappanos és fehér, akár egy szűzlány térdhajlata. Sajnos ennek a törékeny, majdhogynem áttetsző szépségnek ára van: a Musc de Java mindössze három-négy órát marad a társaságomban, aztán végképp feloldódik a légben, parlagon hagyva a bőrömet.

Illatjegyek: feketeribizke, erdei gyümölcsök, zöld jegyek, ibolyalevél, zsálya, frissen vágott széna, mósusz


Musc Samarkand 8/10

Ha a Musc de Java-t a “hugicának”neveztem, akkor nem nehéz kitalálni, hogy a Musc Samarkand az idősebb nővér lesz. Azonban ez nem egy otthonűlős vénleány, hanem egy igencsak szexi és dögös illat, amely a francia divatnak hódol és kifejezetten klasszikus karakterrel rendelkezik. Fejillatában elegáns fehér virágok dominálnak, egy kevés labdanummal megédesítve, de már kikandikál mögülük a mósusz, amely teljes mértékben különbözik a Musc de Java-étól. Ez a mósusz mély, meleg és kifejezetten állatias jellegű, amely egy könnyed vizeletszag formájában jelentkezik, amolyan igazi klasszikus stílusban. A folytatásban megjelenik még egy kevés vanília és a tölgymoha hoz egy leheletnyi szúrósságot is a kompozícióba, de a főszerep mindvégig a mósuszé marad. Ha hasonlítani szeretném valamihez ezt a mósuszt, akkor talán a Musc Ravageur piszkos mósusza az első ami eszembe jut, de a Musc Samarkand annál sokkal nőiesebb és elegánsabb illat. Tartóssága valamivel jobb, mint a Musc de Java-é, de rajtam nem haladja meg az öt órát, így nem árt kézűgyben tartani az üveget.

Illatjegyek: fehér virágok, labdanum, fás jegyek, tölgymoha, vanília, mósusz


Amint láthattátok, nekem a Musc Samarkand orientális, erotikus jellege tetszett jobban, de a Musc de Java is szimpatikus illat. Ti melyikre szavaztok?

Kreátor(r): mindkét esetben ismeretlen

Jean Paul Gaultier – Le Male (1995) 8/10

Jean Paul Gaultier egy francia divattervező, aki 1970-ben kezdett tevékenykedni Pierre Cardin oldalán, majd 1976-ban önállósította magát és megjelentette első kollekcióját, amely természetesen mindjárt nagy sikert aratott. Ífjú éveiben a francia divat fenegyerekeként tartották számon és ehhez a státusához később is hű maradt, alkotásainak, így parfümeinek is kötelező velejárója a meghökkentő külső és feltűnést keltő reklámok. Első illata, a Ma Dame 1993-ban jelent meg és elsősorban női felsőtestet formázó üvegével keltett feltűnést, majd ezt követte 1995-ben a Le Male, amely egy matróz fej nélküli mellszobrában kapott helyet, és amely bombaként robbanva a parfümpiacon, rövid idő alatt hatalmas sikert aratott.

Azóta eltelt tizenöt év és több ezer új parfüm látott napvilágot, de a Le Male még mindig a legnépszerűbb, legkeresettebb parfümök közé tartozik. És hogy mi ennek a titka? Francis Kurkdjian, az illat kreátora erről azt mondta, hogy a kulcs a tisztaságérzet és a tömény erotika összehangolásában rejlik; a Le Male-t úgy tervezték meg, hogy egy érzéki, orientálisba hajló illat legyen, de ugyanakkor a modern igényeknek megfelelően “tisztának” is kellett lennie. Ehhez a fejillatban öreg borbélyműhelyeket idéző levendulát kevert egy kevés mentával és narancsvirággal, amely régivágású, majdhogynem klasszikus hangulatot ad a parfümnek, de már itt is érezhető az alap tömény, púderes édessége, ami rövid idő után teljesen eluralkodik az illaton. Nekem ez a kezdeti rész a kedvencem, ami utána következik, az számomra már túl sok: átható, lomhán hullázó, tonkababos púderfelhő, amely a kumarinnak köszönhetően kissé mandulás, emellett pedig nagy adag vanília, ámbra és egy csipetnyi fahéj kavarog az orromban. Ráadásul nem csak az orromban, hiszen a Le Male hatósugara és sűrűsége atombombát megszégyenítő erejű, néhány fújás az egész szobát könnyűszerrel betölti, s szinte képtelenség nem észrevenni. Ez a parfüm nem egy elvadult, durva tengerész illata, hanem egy tengerészsapkát viselő, szőrtelenített mellkasú szépfiúé, akinek az óceánról elsőre a Titanic jut eszébe.

Ahogy azt Zólyomi Zsolt parfümőr is mondta, a Le Male tényleg egy korszakalkotó parfüm, a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb alkotása, amely még mindig sokak térdét megremegteti. Ezt a parfümöt lehet szeretni, akár gyűlölni is, de azt nem lehet a fejéhez vágni, hogy átlagos, vagy jelentéktelen. Én ugyan nem tudom magamon viselni, a leszáradást túl édesnek találom és néha fejfájásra is felbujtat, de egy-két fuvallat mindig jól esik belőle. És ha valakinek fontos az ilyesmi, akkor a lányok is nagyon szeretik…

Illatjegyek: menta, üröm, kardamom, bergamott, levendula, narancsvirág, fahéj, kömény, szantálfa, vanília, cédrus, tonkabab, ámbra

Kreátor(r): Francis Kurkdjian

Chanel – Bleu de Chanel (2010) 4/10

Hatalmas várakozás előzte meg az új Chanel parfüm megjelenését, amely az Allure Homme 1999-es megjelenése óta az első önálló, férfiaknak szánt illata a világ egyik legnépszerűbb parfüm- és divatházának és bizony sok rajongónak már elvonási tünetei voltak (2004-ben ugyan volt még egy Allure Homme Sport, de az nem számít önálló parfümnek, inkább csak az Allure Homme egy alfaja). A nagy felhajtáshoz hozzá tartozott az is, hogy a reklámfilmet a népszerű rendező, Martin Scorsese rendezte, a “főszerepet” meg Gaspard Ulliel kapta, így minden adva volt a fergeteges sikerhez.

Maga a parfüm, egy aromás-fás illat, amely egy 1931-es, azóta megszüntetett Chanel parfümtől örökölte a nevét, és a kék jelzőnek megfelelően vizes, sportos jellemvonásokkal is rendelkezik. Általában nem szoktam elhamarkodottan dönteni egy illatról, azonban a Bleu de Chanel olyan unalmasra és elcsépeltre sikerült, hogy mindössze egyetlen ismerkedés is elég volt ahhoz, hogy határozott képem legyen róla. Már az előzetes hírek alapján sem sok jóra számítottam, de mivel volt néhány kritikus, aki dícsérte a kifinomult stílusát és a kompozíció tökéletes egyensúlyát, félig-meddig reménykedve vágtam bele a tesztelésbe. Aztán az első óra elteltével már tudtam, hogy itt nagy a baj. Mármint az én szemszögemből. Ugyanis a Chanel szemszögéből minden a legnagyobb rendben lehet: egy olcsó alapanyagokból és clichékből építkező parfüm, amely kellőképpen friss és jellegtelen ahhoz, hogy rengeteg embernek elnyerje a tetszését és hatalmas hasznot hozzon a konyhára. A fejillatban az utóbbi időben divatossá vált halvány citrusok és szintetikus bors kavarog egy kevés szinte felismerhetetlenségig leegyszerűsített mentával téve hűvössé. Megérkezve a szívillathoz, a Bleu de Chanel kissé felmelegedik a bőrön, fás-vizes jelleget ölt magára és csak úgy árad belőle az olcsó, szintetikus és unalomig ismert légkör, az utolsó óra meg még ennél is rosszabb, langyos, édeskés semmibe fullad. Ami az illatpiramis érdekesnek tűnő jegyeit illeti, azokat gyorsan el kell felejteni, nincs itt sem vetiver, sem pacsuli, de még jázmin sem igen, a tömjénnek meg egyenesen sértés, hogy ide sorolták. Tartóssága rajtam átlagon alulinak bizonyult, mindössze négy órát tisztelt meg a jelenlétével, de ebben az esetben ez a legkevésbé sem zavart, a hatósugarával viszont majdhogynem elégedett voltam: szintetikusságához képest meglepően bőrközeli és csendes maradt.

Összességében úgy gondolom, hogy hasonló illat tucatjával akad a parfümériák polcain és ha az Adidas vagy egyéb olcsó sportmárka jelentette volna meg ezt a parfümöt, akkor sem csodálkozott volna senki, legfennebb kisebb lett volna a felhajtás körülötte. Ehhez képest még a gyengécske Guerlain Homme is egy jó próbálkozásnak tűnik... Értem én, hogy manapság első a pénz, de valahol a minőségnek és az egyediségnek is számítania kellene, és szerintem ezzel a taktikával a Chanel is előbb-utóbb visszatornázza magát a langyos középmezőnybe. Abban meg egészen biztos vagyok, hogy ilyen hozzáállással Coco Chanel soha nem tudott volna kitőrni a szegény varrólány szerepéből.

Illatjegyek: rózsaszín bors, citrom, gyömbér, borsmenta, grapefruit, szerecsendió, vetiver, cédrus, labdanum, jázmin, tömjén, pacsuli, szantálfa

Kreátor(r): Jacques Polge